Miért és hogyan adóztattak a történelem során? – I. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az adózás története egyidős az emberiség történetével. Mégis, ha megvizsgáljuk, hogy az egyes történelmi korokban kik, hogyan, mit és milyen módszerekkel adóztattak, jelentős különbségeket tapasztalhatunk, de vannak az adóztatásnak állandóbb elemei is. Talán ennél is fontosabb, hogy milyen célból adóztattak. Az adóztatás egyes személyek, társadalmi rétegek privilegizált helyzetét volt hivatva fenntartani és erősíteni, vagy ennél magasztosabb társadalmi célok érdekében történt az adóztatás? Vagy csak magasztos célok nevében történt egyes társadalmi rétegek kizsákmányolása? A miértekre adott válaszok jóval sokszínűbbek, mint gondolnánk, még a modern korban is előfordul az adózás politikai eszközként, büntetésként, sőt bosszúként való alkalmazása is.

Ha a cikkben bárminemű hasonlóságot vél felfedezni a Tisztelt Olvasó jelenkorunk eseményeivel, jelenségeivel, akkor az nem a véletlen műve!

Az adózás nem más, mint a szervezett társadalom működésének ára. Nincs olyan társadalom, amelyben nem volt, ne lett volna adózás. Ezek a pátoszos szavak Charles Adams amerikai adótörténésztől származnak.

Ki lehet fejezni az adózás tartalmát ennél sokkal egyszerűbben is! A hatalmon lévők elveszik attól, akinek van, és azt megtartják maguknak, vagy odaadják azoknak, akiket kedvezményezni akarnak.

A két meghatározás nincs túl távol egymástól, tulajdonképpen a szervezett társadalomra utalás jelenti a legnagyobb különbséget. És valóban! A lényeg pont abban található, ahogyan az adóként beszedett javakat elosztják, ezt nevezzük modern fogalommal társadalmi újraelosztásnak.

Az adózás kialakulása

Az adózás kezdetei az emberi társadalom kialakulásáig, az első közösségek létrejöttéig nyúlnak vissza. Már viszonylag korán megjelent az elesettekről – gyermekek, idősek, betegek – való önzetlen segítségnyújtás. Az önzetlenséget úgy kell érteni, hogy az élővilágban egyedülállóan az emberek közvetlen érdekek nélkül is képesek a segítségnyújtásra. A közösségek fejlődésével a gondoskodás kiterjedt a közösség más tagjaira is, így a vezetői, gyógyítói feladatokat ellátó, az élelmiszerek gyűjtésében, a vadászatban részt nem vevő más személyekre is. A közösségi gondoskodás esetén egyértelmű kapcsolat volt a közösségi áldozatvállalás és a rászoruló személyek igénybe vétele között, ezért ezt az áldozatvállalás valóban önkéntes volt, és szükséghelyzeteket kivéve (például éhínség) a gondoskodásra számíthattak az arra rászorulók.

A társadalom fejlődésével a közösségekben kialakult a munkamegosztás, egyre többen voltak a közösség működésében, fenntartásában, védelmében szerepet vállalók, akik viszont egyre kevésbé vettek részt a napi létfenntartás feltételeinek kialakításában. Ezeknek a személyeknek az ellátása a közösségre hárult, de mivel világos volt a közösségi érdek és a vezetői feladatok közötti kapcsolat, a közösség áldozatvállalása még mindig alapvetően az önkéntességen alapult. A közösség tagjainak a hozzájárulása viszont rendszeressé vált, az önkéntes adományozás szép lassan kötelezettséggé fejlődött.

Az ókorban ez már bonyolultabb társadalmi szerkezet létrejöttét eredményezte, a társadalmi hierarchia csúcspontjára a vezetők kerültek, ők irányították a közösségek működését, de ehhez igénybe vették a társadalom egy részének segítségét, létrejöttek a hadviselés és a bíráskodás szerepkörei. A korábbi önkéntes hozzájárulások helyét átvették a rendszeres időközönként kötelezően beszolgáltatandó termékek, kötelezően végzendő szolgáltatások. A termelésben résztvevők és az adományok kedvezményezettjei kezdtek távolodni egymástól, egyre inkább kényszerrel kellett a közösségi működés gazdasági alapjait megteremteni. Ezzel lényegében kialakult az adózás!

A kötelezettségek előírása már legkorábbi időkben is írásos alakot öltött. Nem véletlen, hogy már az Ószövetségben is számos adózással kapcsolatos kötelezettséget említenek a Könyvek, de a sumérok ékírásos agyagtábláin, Hammurabi oszlopain, vagy a rosette-i kövön is olvashatunk adózással kapcsolatos rendelkezéseket. Mindegy, hogy egy erőszakkal fenntartott hatalmi gépezet csúcsán lévő uralkodó adja parancsba, vagy egy demokratikus úton megválasztott parlament nyilvános törvényekkel szabályozza az adózást, annak lényegi tartalma nem változott az évezredek során. A nyilvános, előre kihirdetett törvények természetesen nagyobb elfogadottságot eredményeznek, de nem árt tudnunk, hogy a nyilvánosságot is csak Néró rendelte el elsőként.

Hammurabi törvényoszlopa a Louvre-ban

 

A hatalommal rendelkezők elveszik a szükségleteik kielégítését szolgáló javakat azoktól, akik hatalommal nem, de különböző jószágokkal rendelkeznek, és saját maguk, illetve döntésük alapján a közösség más résztvevőinek szükségletei fedezésére fordítják ezeket a javakat. A történelmi fejlődés során a hatalommal rendelkezők megpróbálták mindig a legkönnyebb ellenállást kiváltva végezni adóztatói tevékenységüket. A közösségi hozzájárulást gyakran nevezték adománynak, ajándéknak.

Ha volt elég hatalma a közösségnek, akkor ezeket a javakat „idegenektől” szerezték meg. Kifosztották a gyengébb közösségeket, rablóhadjáratokat indítottak, meghódították azokat, akik nem tudták magukat megvédeni. Ilyenkor a javak elrablása mellett cél volt a leigázottak alattvalóvá minősítése vagy rabszolgaként való elhurcolása, annak érdekében, hogy minél többen vegyenek részt a társadalom, de főként a hatalmon lévők anyagi javakkal való ellátásában. Szintén szokásos módszer volt a legyőzöttektől hadisarc szedése, amely tartalmát tekintve nem más, mint az adózás egy sajátos formája.

Ezek a módszerek nem csak a történelmi korokra jellemzőek, bizony még a XX. században is találkozhatunk fosztogató hadjáratokkal, hódító háborúkkal. Az, hogy a hadisarc helyett szívesebben alkalmazták a „jóvátétel” elnevezést, a dolog lényegén nem változtat (ld. I. és II. világháború).

Ha az idegenek kifosztásával, elhurcolásával nem lehetett megteremteni a társadalmi működés anyagi alapjait, akkor nem maradt más, mint a saját alattvalók (nép, nemzetség stb.) adóval való terhelése. Az adózás alanyai a hatalommal nem, csak anyagi javakkal rendelkező személyek voltak, és ez szükségképpen konfliktusokhoz vezetett a hatalom birtokosai és az adózók között. Az adózók kifosztásnak tekintették az elvonásokat, ellenálltak, ahogy tudtak (az adó-ellenállási formákról majd egy másik írásban lesz szó), igazságtalannak tekintették, hogy a teherviselés alól egyre többen kibújnak, mentesülnek.

Az állam működésével, az adózás tartalmával már az ókorban is foglalkoztak a filozófusok (Platon, Arisztotelész stb.), de az áttörést a középkori filozófusok (például Aquinói Szent Tamás) és gazdasági szakemberek (például Colbert) érték el az adózás ideológiai megalapozásában. A XVI-XVIII. században létrejöttek azok a közgazdasági elméletek, amelyek már felismerték, hogy az emberi társadalom működésének egyik alapja az adórendszer működtetése. Ehhez jelentősen hozzájárult az ipari forradalom által elért termelésbővülés, a társadalom és a gazdaság differenciálódása.

Az ipari forradalom következménye volt a munkásosztály kialakulása, illetve az alsóbb, az adózással is kizsákmányolt társadalmi rétegek érdekérvényesítési törekvéseinek a megjelenése a XVII-XVIII. században. Ez eredményezte, hogy az államoknak egyre több szerepe lett az oktatásban, egészségügyi ellátásban, a szegények segítésében, illetve a hatalmon lévők kénytelenek voltak a terheket más társadalmi rétegekre is kiterjeszteni. Ehhez ideológiai alapot a közteherviselés elvének megjelenése adott.

A közteherviselés elvét nehezen fogadták el a hatalom gyakorlói. Gondoljunk csak a magyar történelemre, amelyben Rákóczi az ónodi országgyűlésen tett kísérletet a közteherviselés bevezetésére (tudjuk, sikertelenül), végül az 1848-49-es szabadságharc leverése után Ferenc József vezette be (császári nyílt paranccsal!).

Nem volt ez másként más országokban sem! Az újkori történelem legfejlettebb országában, Angliában is csak 1992-ben valósult meg a teljes közteherviselés, amikor II. Erzsébet önként lemondott a brit uralkodók évezredes adómentességéről, és hajlandó lett jövedelemadót fizetni.

Az adóbeszedés módszerei

Az adóztatás soha nem volt kedvelt az adózók körében. De az adóztatók sem szerettek vele foglalkozni! Hiába, ez piszkos munka!

A hatalmon lévők az adószedés kellemetlen részét a történelem során leggyakrabban bérbe adták. A hatalom viszont általában biztosította az adóbeszedéshez szükséges erőt, az adóbérlők gyakran a hadsereg, rendőrség segítségét vették igénybe a behajtási tevékenységhez.

Ez azt jelentette, hogy az adót olyan személyek vagy szervezetek szedték be, akik ezért előre vagy utólagos elszámolás mellett hajlandók voltak fizetni. Több módszert is kialakítottak az adószedésre:

• Meghirdették az adóbérletet, és a legtöbbet ígérőnek adták az adóbeszedés jogát. A bérleti díjat vagy annak egy részét előre ki kellett fizetni, a hátralékot viszont a későbbiekben, a beszedett adóból kellett törleszteni.

• A bérlő előre nem fizetett, viszont a beszedett adóval el kellett számolni, és a beszedett adóból kapott sikerdíjat az adóbérlő.

• Az adóbérlet nyertesének előre nem kellett fizetni, viszont a beszedett adóból ki kellett fizetni a bérleti díjat.

A keresztény világban ezt az utálatos mesterséget a keresztények nem szívesen vállalták, éppen ezért a legtöbb adószedő zsidó vagy izmaelita volt. Az adószedés gazdaggá tette az adószedőket, nem véletlen tehát, hogy a későbbiekben az adószedők leszármazottai jelentős szereplői voltak a pénzügyi tevékenységeknek, sok neves bankár került ki közülük (de ez már egy másik történet!).

Állami adóbehajtó szervezetet Augustus császár vezetett be a Római Birodalomban, aminek legfőbb oka az adóbérlők visszaélése volt a hatalmukkal. Ettől még nem lett kedveltebb az adófizetés, sőt az állami adószedő szervezet adószedői is visszaéltek a hatalmukkal, saját zsebre is dolgoztak, a korrupció mindennapos jelenség volt az adóztatásban. Ennek ellenére a Római Birodalom bukásáig fennmaradt az állami adóbehajtás intézménye.

A középkorban ismét az adóbérlők működése vált általánossá. Az állami adószedő szervezetek újbóli létrehozása már az újkorhoz kötődik. Először Angliában jött létre ilyen szervezet a XVIII. században.

Magyarországon csak a XIX. század második felében jöttek létre a Magyar Királyi Adóhivatalok, amelyek a vármegyékben a szolgabíróságok mellett működtek.

Több átalakulás után a mai Nemzeti Adó- és Vámhivatal e szervezetek jogutódjaként működik.

A Magyar Királyi Posta, Távirda, Adóhivatal és Pénzügyőrség épülete Szatmárnémetiben (1915)

 

 

---