Oda a versenyképes adórendszer


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A nagyarányú egyszeri adócsökkentés megsértette Friedman axiómáját az egyenletes pénzellátásról, így mélyítette a válságot. Versenyképes adórendszer egyébként sincs: az alig elvonó amerikai és a sokat elvonó svéd modell egyaránt kitűnően működik. A versenyképesség tehát nem az adórendszertől függ, hanem attól, hogy működnek-e megfelelő intenzitású innovációs hajtóerők, innovációs kényszererők.


A Gyurcsány-Bajnai kormányok idején (2005-2010) a reálbér-színvonal 15 százalékkal zuhant, miközben a GDP arányos államadósság visszaszáguldott az 1993-as csúcsszintre: 83 százalékra. Ennek semmi köze a béremelésekhez. A pénzügyileg megalapozatlan autópálya- és metróépítési program, és az egyéb állami szerepvállalás a gazdaságban, a támogatások megnyolcszorozódása, vagyis a voluntarista gazdaságpolitika vezetett a gazdasági egyensúly felborulásához, és nem a korábbi béremelések. Ezért nem volt igaz az, amit Gyurcsány Ferenc mondott, hogy az adósságnövekedés ott cincog a „mi” zsebünkben. Ha ez így lett volna, javulnia kellett volna az életszínvonalnak, de az „dinamikusan” zuhant.

A második Orbán-kormány meghirdette a „versenyképes adórendszer” (értsd: az alacsony adóterhelés) programját. Ez mára a szektorális különadók és az év végi megszorító csomagok nyomán a múlté.

Hol a hiba? Az egész hazai közgazdasági és gazdaságpolitikai közgondolkodásban, amely átnyúlik kormányzati ciklusokon, és makacs dogmák, rögeszmék irányítják. Az egyik tévedés az a hit, hogy az elosztás és fogyasztás felszíni szféráiban van a „hiba”, itt kell kezelni a bajokat. Erről szólt az elmúlt három évtized négy megszorító csomagja: 1979-81, 1987-89, 1995-96, 2008-… Ezek eredménytelensége már régen nyilvánvaló, de újra és újra előveszik a mi gazdaságpolitikusaink és közgazda guruink.

A II. világháború után kialakult keynesiánusi állami szabályozási rendszer, vagyis a költségvetési politikai eszköztár már az olajválság (1973) előtt kimerült, mert a költségvetés oldalainak rugalmas változtatása politikai okokból egyre inkább akadályokba ütközött. Ezért javasolták a monetaristák, hogy hagyni kell a költségvetési politikát, át kell térni az erős pénz politikájára és a pénz mennyiségének pontos adagolásán keresztüli szabályozásra. („Mennyiségi pénzelmélet”.) Nem szabad erős ingadozásokat bevinni a monetáris rendszerbe, mert ezek az ingadozások teszik ciklikussá a reálszférát, vagyis ezek alakítják ki a súlyos válságciklusokat. A Nobel-díjas közgazda (1976), Milton Friedman tárta föl ezt a mechanizmust.

Álljunk meg egy pillanatra! Az Orbán kormány nagyarányú egyszeri adócsökkentése súlyosan megsértette Friedman axiómáját az egyenletes pénzellátásról, hiszen hirtelen (indokolatlan!) pénzbőséget eredményezett a vállalkozói oldalon. Óriási tévedés azt hinni, hogy ez jó. A növekedés és a beruházások lefékeződése igazolja állításomat. Másrészt keletkezett egy 600-800 milliárd forintos lyuk a költségvetésben, ami az adórendszer kapkodó átalakításában is tetten érhető. A gazdaság, és ezen belül a monetáris rendszer rendkívül finom, érzékeny mechanizmus, ahol nem lehet „elefánt a porcelánboltban” jelleggel mozogni. Például az adórendszer felelőtlen, erőteljes változtatásával sem. Mindez nem csak magyar betegség: George W. Bush 1500 milliárd dolláros adócsökkentése 2001-2003 között három lépésben (ami az amerikai GNP 15 százalékát jelentette) teremtette azt a pénzügyi lufit, ami a jelzáloghitel piacon pukkadt ki 2008 őszén, magával rántva az egész világgazdaságot.

Ne feledjük, hogy az adórendszer is a már 40 évvel ezelőtt kimerült keynesiánus költségvetési politikai eszköztár része. Történelmileg e téren két „szélsőértéket” látunk: az amerikai liberális rendszert és a skandináv (svéd) állami gondoskodási rendszert. Az USA-ban alacsony a GDP újraelosztási szintje, míg Skandináviában magas. (Svédországban a GDP 45,8%-a 2010-ben.) De ez nem érinti a gazdaság autonóm működési mechanizmusát. Mindkét (szélsőséges!) modell eredményes, a tapasztalat szerint. A svéd gazdaság kőkeményen a világpiacra termel, ott versenyez, állami támogatást senki nem kaphat. (Nem úgy, mint Magyarországon, ahol a legmagasabb a GDP-arányos támogatás a gazdaságban Európában, eléri a 2,5 milliárd eurót évente.) Svédországban a magas bérszínvonal és magas adóelvonás még erőteljesebb technikai fejlődésre kényszeríti a hazai ipart. Ezért fából vaskarika a „versenyképes adórendszer” koncepciója.

A magyar gazdaság mélyáramaiban van a baj, az elavult gazdasági makroszerkezetben, amihez az elmúlt 30 évben érdemben nem nyúltunk. Lezajlottak kedvező folyamatok, volt elmozdulás, a hagyományos gyárkéményes ipar zsugorodása például, de a változás mértéke nem érte el a „kritikus tömeget”. Ezt bizonyítja a magyar gazdaság túlzott importfüggősége: exportárbevételünk 80-83 százaléka import. A külföldi tőke sem változtatott az összképen: mikroszinten modernizált, makroszinten konzerválta a gyarmati jellegű munkamegosztást az alkatrész összeszerelő- és bérmunka tevékenységgel.

Adókonferenciák 2013. január

Ha kérdései vannak, további részleteket szeretne tudni akár az új adók alkalmazásáról, akár a munkahelyvédelmi terv adókedvezményeiről vagy a pénzforgalmi áfáról, netán a számlázási szabályok változásairól vagy a decemberben elfogadott pontosításokról – jöjjön el januári adókonferenciáinkra!

2013. január 9: Adónap
2013. január 10: Cafeteria
2013. január 15: Áfa és számlázás
2013. január 22: Adómozaik

Az előadásokon való részvétel a könyvvizsgálói kamarai tagoknak kreditpontokat ér.

Bővebb információ és jelentkezés itt.

A másik probléma, ami talán még fontosabb is: a humán tényező tragikus alulértékeltsége, és az ebből következő óriási humántőke-veszteség, amelyet folyamatosan elszenved az ország. Legalább százezer forinttal kellene megemelni a hazai bérszínvonalat, ahhoz, hogy a gazdaság normálisan működjön. (Ezt javasolja bajkezelő terápiaként Pogátsa Zoltán is. Nagyon helyesen.) Hangsúlyozom: ez nem szociálpolitikai kérdés, hanem gazdasági kérdés. A fedezete megvan, az egyensúlyt nem rontaná, hanem javítaná, ahogy ezt a 2000-2002 közötti nagyarányú béremelések valós makrogazdasági hatásai is bizonyítják.

Ennek fényében Matolcsy György azon kijelentése, miszerint a beruházási rátát 19-ról 25 százalékosra kell emelni, téves. De, nem csodálkozom: ma egyetemi karainkon sem tanítják pl. Theodore W. Schultz humántőke-elméletét (Nobel-díj: 1979), vagy Milton Friedman természetes ráta hipotézisét (amiért a Nobel-díjat kapta), de a magyar Jánossy Ferenc trendelméletét (1966!) sem. Mert akkor tudnák azt, amit Kornai János A hiányban (1970) leírt, hogy a beruházási ráta megemelésével nem lehet meggyorsítani a fejlődést. Lelassítani viszont lehet, lásd: szocialista tervgazdaság, és annak kritikája Jánossy Ferenctől, Kornai Jánostól. Az Egyesült Államokban 12 százalékos volt mindössze a beruházási ráta száz éven keresztül, mégis az USA lett a világ első technikai-technológiai hatalma. Friedman szerint éppen ezért: a humán tényező jobb megbecsülése miatt. Hogy ezeket az összefüggéseket nem tanítják, már közgazdasági oktatásunkat minősíti, és egy másik cikk témája lehetne.

Mindebből következik, hogy az adórendszerrel való bíbelődés csupán pótcselekvés, a felszín kapargatása, a tényleges gazdasági reformok elodázása. 2010-ben Magyarországon a GDP újraelosztása a GDP 37,7 százalékára terjedt ki, ami egyáltalán nem tekinthető magasnak Európában. Az áfa például ma nálunk a legmagasabb: 27 százalék. A bért terhelő közterhek is csupán a bér arányában magasak (a bruttó bér fele marad az államnál), de ez az irreálisan alacsony bérszínvonal következménye. Lehet ezt az arányt csökkenteni, de nem abszolút értékben, hanem relatíve, vagyis a bruttó bérszínvonal jelentős emelése esetén.

Végezetül két fontos összefüggés:

  1. Az adóbevételből az állam a magánszektor felé megrendeléseket eszközöl. Tehát az állam, ha van elég elköltendő pénze, a magánszektort tudja serkenteni. A tapasztalat szerint a multiplikátor értéke: 4. Vagyis egységnyi állami megrendelés négyegységnyi beruházást indukál a magánszektorban.
  2. A közszférában végrehajtott béremelés a magánszférában jelenik meg vásárlóerőként. Ez is serkenti a gazdaságot a piac oldaláról. De a közszférában akkor lehet tisztességes bért fizetni, ha van adóbevétel.

Vagyis az adócsökkentés az állam gazdaságélénkítő szerepét csorbítja. A pénz (jövedelem) mozgása egy körfolyamat a gazdaságban! Ami az egyik oldalon kiadás, az a másik oldalon bevétel. Ezért fából vaskarika a „versenyképes adórendszer” rögeszméje. Nem az adórendszer milyenségétől függ a gazdaság versenyképessége, hanem attól, hogy működnek-e benne a megfelelő intenzitású innovációs hajtóerők, vagy innovációs kényszererők. Magyarországon sajnos nem működnek a kellő, szükséges, kívánatos intenzitással, ez a problémák végső oka, és nem a „túlfogyasztás”. Ezt nem értik a mi gazdaságpolitikusaink, ezért vergődik az ország immár több mint három évtizede.

(A szerző egyetemi docens.)

Még 2010-ben, a kormányzati ciklus elején Orbán Viktor közölte: „Vége annak a gyakorlatnak, hogy életszínvonal javító intézkedéseket az ország eladósodása terhére hozunk!” Ez nyilvánvalóan Medgyessy Péter kormányának 2002. szeptemberi 50 százalékos közalkalmazotti béremeléséről szólt, de szemérmesen hallgatott a 2000-2001 közötti nagyarányú minimálbér-emelésről (19 600 forintról 50 000 forintra). Az egyik béremelés „jó”, a másik meg „rossz”. Az egyik növeli az eladósodást, a másik nem. Sajátos logika, vagy inkább szelektív emlékezet.

Tévedések sorozata – az adócsökkentés előzményei

Persze egyik béremelés sem növelte az ország adósságállományát, megvolt a költségvetésben a fedezetük, amit bizonyít, hogy a két nagyarányú béremelés után javultak a makromutatók: csökkent az infláció (a 2001. évi 9,8 százalékról a 2005. évi 3,6 százalékra) és az államháztartás hiánya (a 2002. évi 8,9 százalékról a 2004. évi 6,4 százalékra). A GDP-arányos államadósság visszakúszása a 2001. évi 53 százalékról a 2004. évi 59 százalékra pusztán annak tudható be, hogy elfogyott a privatizálandó vagyon, és nem a béremeléseknek. Mert arról is elfeledkezünk ma, hogy a Horn- és az Orbán-kormány idején privatizációs bevételekből csökkent a GDP-arányos államadósság. Nemzeti vagyonvesztés volt az ár.

A Gyurcsány-Bajnai kormányok idején (2005-2010) a reálbér-színvonal 15 százalékkal zuhant, miközben a GDP arányos államadósság visszaszáguldott az 1993-as csúcsszintre: 83 százalékra. Ennek semmi köze a béremelésekhez. A pénzügyileg megalapozatlan autópálya- és metróépítési program, és az egyéb állami szerepvállalás a gazdaságban, a támogatások megnyolcszorozódása, vagyis a voluntarista gazdaságpolitika vezetett a gazdasági egyensúly felborulásához, és nem a korábbi béremelések. Ezért nem volt igaz az, amit Gyurcsány Ferenc mondott, hogy az adósságnövekedés ott cincog a „mi” zsebünkben. Ha ez így lett volna, javulnia kellett volna az életszínvonalnak, de az „dinamikusan” zuhant.

Friedmant semmibe veszi az adócsökkentés

A második Orbán-kormány meghirdette a „versenyképes adórendszer” (értsd: az alacsony adóterhelés) programját. Ez mára a múlté, most jön a telefonadó, az „elektronikus útadó”, hogy a sort tovább ne folyassam.

Hol a hiba? Az egész hazai közgazdasági és gazdaságpolitikai közgondolkodásban. Amely átnyúlik kormányzati ciklusokon, makacs dogmák, rögeszmék irányítják. Az egyik tévedés az a hit, hogy az elosztás és fogyasztás felszíni szféráiban van a „hiba”, itt kell kezelni a bajokat. Erről szólt az elmúlt három évtized négy megszorító csomagja: 1979-81, 1987-89, 1995-96, 2008-… Ezek eredménytelensége már régen nyilvánvaló, de újra és újra előveszik a megszorításokat a mi gazdaságpolitikusaink és közgazdáink.

Mindehhez tudni kell, hogy a II. világháború után kialakult keynesiánus állami szabályozási rendszer, vagyis a költségvetési politikai eszköztár már az olajválság (1973) előtt kimerült, mert a költségvetés oldalainak rugalmas változtatása politikai okokból egyre inkább akadályokba ütközött. Ezért javasolták a monetaristák, hogy hagyni kell a költségvetési politikát, át kell térni az erős pénz politikájára, és a pénz mennyiségének pontos adagolásán keresztüli szabályozásra. („Mennyiségi pénzelmélet”.)

Nem szabad erős ingadozásokat bevinni a monetáris rendszerbe, mert ezek az ingadozások teszik ciklikussá a reálszférát, vagyis ezek alakítják ki a súlyos válságciklusokat. A Nobel-díjas közgazda (1976), Milton Friedman tárta föl ezt a mechanizmust.

Az Orbán kormány nagyarányú egyszeri adócsökkentése súlyosan megsértette Friedman axiómáját az egyenletes pénzellátásról, hiszen hirtelen (indokolatlan) pénzbőséget eredményezett a vállalkozói oldalon. Óriási tévedés azt hinni, hogy ez jó. A növekedés és a beruházások lefékeződése igazolja állításomat. Másrészt keletkezett egy 600-800 milliárd forintos lyuk a költségvetésben: ezért a nagy rohangálás az IMF-hez, meg a különadók bevezetése, a kapkodás.

A gazdaság, és ezen belül a monetáris rendszer rendkívül finom, érzékeny mechanizmus, ahol nem lehet „elefánt a porcelánboltban” jelleggel mozogni. Például az adórendszer felelőtlen, erőteljes változtatásával sem. Mindez nem csak magyar betegség: George W. Bush 1500 milliárd dolláros adócsökkentése 2001-2003 között három lépésben (az amerikai GNP 15 százalékát jelentette) teremtette azt a pénzügyi lufit, ami a jelzáloghitel-piacon pukkadt ki 2008 őszén, magával rántva az egész világgazdaságot.

Jól működnek a szélsőséges adórendszerek

Ne feledjük, hogy az adórendszer is a már 40 évvel ezelőtt kimerült keynesiánus költségvetési politikai eszköztár része. Történelmileg e téren két „szélsőértéket” látunk: az amerikai liberális rendszert és a skandináv (svéd) állami gondoskodási rendszert. Az USA-ban alacsony a GDP újraelosztási szintje, míg Skandináviában magas. (Svédországban a GDP 45,8 százaléka 2010-ben.) De ez nem érinti a gazdaság autonóm működési mechanizmusát. Mindkét (szélsőséges) modell eredményes, a tapasztalat szerint. A svéd gazdaság kőkeményen a világpiacra termel, ott versenyez, állami támogatást senki nem kaphat. (Nem úgy, mint Magyarországon, ahol a legmagasabb a GDP-arányos gazdasági támogatások aránya Európában, eléri a 2,5 milliárd eurót évente!)

Svédországban a magas bérszínvonal és magas adóelvonás még erőteljesebb technikai fejlődésre kényszeríti a hazai ipart. Sub pondere crescit palma… Ezért fából vaskarika a „versenyképes adórendszer” koncepciója.

A magyar gazdaság mélyáramaiban van a baj, az elavult gazdasági makroszerkezetben, és ehhez az elmúlt 30 évben érdemben nem nyúltunk. Lezajlottak kedvező folyamatok, volt elmozdulás, a hagyományos gyárkéményes ipar zsugorodása, de a változás mértéke nem érte el a „kritikus tömeget”. Ezt bizonyítja a magyar gazdaság túlzott importfüggősége: exportárbevételünk 80-82 százaléka import. A külföldi tőke sem változtatott az összképen: mikroszinten modernizált, makroszinten konzerválta a gyarmati jellegű munkamegosztást az alkatrész összeszerelő- és bérmunka tevékenységgel.

Az alacsony adó helyett a humán tényező lendít

A másik probléma, ami talán még fontosabb is: a humán tényező tragikus alulértékeltsége, és az ebből következő óriási humántőke-veszteség, amelyet folyamatosan elszenved az ország. Legalább százezer forinttal kellene megemelni a hazai bérszínvonalat, ahhoz, hogy a gazdaság normálisan működjön. Hangsúlyozom: ez nem szociálpolitikai kérdés alapvetően, hanem gazdasági kérdés. A fedezete megvan, az egyensúlyt nem rontaná, hanem javítaná. Ahogy ezt a 2000-2002 közötti nagyarányú béremelések valós makrogazdasági hatásai is bizonyítják.

Ennek fényében Matolcsy György azon kijelentése, miszerint a beruházási rátát 19 százalékról 25 százalékra kell emelni, nem helytálló. Kornai János már A hiányban (1970) leírta , hogy a beruházási ráta megemelésével nem lehet meggyorsítani a fejlődést. Lelassítani viszont lehet, mint ahogy a szocialista tervgazdaságban az sikerült is. Az USA-ban 12 százalék volt mindössze a beruházási ráta száz éven keresztül, mégis az USA lett a világ első technikai-technológiai hatalma. Friedman szerint éppen ezért: a humán tényező jobb megbecsülése miatt.

Mindebből következik, hogy az adórendszerrel való bíbelődés csupán pótcselekvés, a felszín kapargatása, a tényleges gazdasági reformok elodázása. 2010-ben Magyarországon a GDP 37.7 százalékát osztotta újra az állam, ami egyáltalán nem tekinthető magasnak Európában. A felső áfakulcs például ma nálunk a legmagasabb a világon: 27 százalékos. A bért terhelő közterhek is csupán a bér arányában magasak (a bruttó bér fele marad az államnál), de ez az irreálisan alacsony bérszínvonal következménye. Lehet ezt az arányt csökkenteni, de nem abszolút értékben, hanem relatíve, vagyis a bruttó bérszínvonal jelentős emelése esetén.

Végezetül két fontos összefüggés.

Az adóbevételből az állam a magánszektor felé megrendeléseket eszközöl. Tehát az állam, ha van elég elköltendő pénze, a magánszektort tudja serkenteni. A tapasztalat szerint a miltiplikátor értéke: 4. Vagyis egységnyi állami megrendelés négyegységnyi beruházást indukál a magánszektorban.

A közszférában végrehajtott béremelés a magánszférában jelenik meg vásárlóerőként. Ez is serkenti a gazdaságot a piac oldaláról. De a közszférában akkor lehet tisztességes bért fizetni, ha van adóbevétel.

Vagyis az adócsökkentés az állam gazdaságélénkítő szerepét csorbítja. A pénz (jövedelem) mozgása körfolyamat a gazdaságban. Ami az egyik oldalon kiadás, az a másik oldalon bevétel. Ezért fából vaskarika a „versenyképes adórendszer” rögeszméje. Nem az adórendszer milyenségétől függ a gazdaság versenyképessége, hanem attól, hogy működnek-e benne a megfelelő intenzitású innovációs hajtóerők, vagy innovációs kényszererők. Magyarországon sajnos nem működnek a kellő, szükséges, kívánatos intenzitással, ez a problémák végső oka, ezért vergődik az ország immár több, mint három évtizede.

(A szerző közgazdász, kandidátus, egyetemi docens.)


Kapcsolódó cikkek

2024. június 28.

Távirányítóval manipulálták a tachográfot

A NAV pénzügyőrei néhány óra alatt két olyan teherautót is ellenőriztek, amelyekben a sofőrök távirányítóval manipulálták a menetíró készülékek adatait.

2024. június 28.

Ingatlan áfa újratöltve

Az utóbbi időben jelentősen megváltoztak az ingatlanokkal kapcsolatos áfaszabályok, melyek ismerete nemcsak az építőipari cégeknek, illetve az ingatlant értékesítőknek, hanem az ilyen számlát befogadóknak is kulcsfontosságú. Az Áfa kalauz legfrissebb számában áttekinti az ingatlanokkal kapcsolatos áfa szabályokat.