Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A történelem során számos rettenetes adófajtát vezettek be és alkalmaztak. Előfordult, hogy emberélettel kellett adózni, más esetekben az egészség károsodása volt az adófajta következménye, de előfordult a halál utáni adóztatás is. E cikkünkben olyan adófajtáról lesz szó, amelynek a magyar történelemben is volt jelentősége, és annak idején nem is tartották ezt az adófajtát annyira rettenetesnek.
A történelem folyamán mindig is cél volt a hadjáratokban rabszolgák gyűjtése, így biztosítva olcsó munkaerőt a hódító államoknak. A rabszolgák „megfelelő” nevelésével az új államhoz, annak uralkodójához hű szolgákat lehetett nevelni, a kemény katonai kiképzéssel pedig hatékony harcosokat lehetett „előállítani”. Ez a fajta munkaerő-gyűjtés és kiképzés egészen a huszadik század elejéig alkalmazott módszer volt.
Az iszlám birodalmakban (arab kalifátusokban, türk kaganátusokban stb.) is elfogadott volt már IX. században is, hogy hadifoglyokból és rabszolgákból állítsák ki az uralkodóhoz hűséges elittestületeket, és ez jelentette a katonai elitet, de a megbízható hivatalnokokat is (lásd pl. a mamelukokat Egyiptomban).
Az Oszmán-török Birodalomban is alkalmazták ezt, sőt továbbfejlesztették. A hadjáratok nem mindig voltak képesek biztosítani a szükséges „emberanyagot”, ezért a meghódított területeken alkalmazott „emberadózással” pótolták ezt. Itt valóban emberekről, alapvetően gyermekekről volt szó, a tizedet fiúgyermekekben kellett teljesíteni. A gyermekadó perzsa elnevezése – devsirme(összegyűjtés) – is az oszmánok által lett ismertté.
A gyermekadóról az első írásos beszámoló a XIV. századból ismert, thesszaloniki főpapja, ezt Izidor Glabasz 1395-ben a következőt írta le tapasztalatairól egy kisázsiai útján:
„… melyik szenvedést ne ismerte volna meg az az ember, aki váratlanul, idegen kezek által elragadva különös szokásokra kényszerítve látja azt a gyermeket, akit nemzett, aki miatt oly gyakran sírt s akinek csak a legnagyobb szerencsét kívánta. Kit sírasson inkább az apa: önmagát vagy gyermekét? Önmagát, mert megfosztották öregségének támaszától? A gyermeket, mert szabadból szolgává, nemesből barbár szokások követőjévé alacsonyítják?”
Az első janicsárcsapatokat 1362-ben I. Murád szultán (uralkodott: 1362-1389) hozta létre. A janicsár (törökül yeniçeri (jenicseri) új sereget jelent, és a devsirméből létrejött, az oszmán-török seregben szolgáló gyalogos katonák elnevezését jelentette. A janicsárok ugyanakkor nem voltak rabszolgák, katonáskodásukért fizetséget, zsoldot kaptak. Mivel katonai kiképzést kaptak, ezért a kor jelentős haderejének számítottak, szemben például az Európában akkor szokásos nemesi bandériumokkal.
Az 1606-ban keltezett Janicsárok törvényei című munkából ismerjük azt, hogy hogyan működött a devsirme szedése, mely népeknél alkalmazták, és hol volt ezt tilos alkalmazni.
A kijelölt területen kihirdették, hogy a devsirme-szedők – eleinte a kádi, később a tartomány basája, majd a korrupció elharapódzása miatt a janicsárezred parancsnoka – mikor érkeznek, hol és mikor kell a 10 és 20 év közötti nőtlen fiúgyermekeknek szüleikkel és a települések elöljáróival megjelenni.
A papok és a falusi elöljárók gyermekeit nem volt szabad elvinni, ugyancsak tiltás alá esett az egyedüli fiúgyermek, az árva, a testileg hibás és a beteg. Nem volt szabad a muszlimokat, a letelepült és nomád törököket, kurdokat, cigányokat, grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni. Szintén tiltás alá estek a körülmetéltek, így a zsidók is (hátha muszlim!). A körülmetéltek közül viszont kivételt jelentettek az iszlámot felvett bosnyákok, ahogyan a Janicsárok törvényei c. könyvben is szerepel, a bosnyákok többsége jól bevált, magas tisztségekbe jutott, eszesnek és rátermettnek bizonyult.
A tiltási szabályok betartása ugyanakkor nem volt mindig következetes, részben a szabályok ismeretének hiánya, részben azért, mert az összeírandó és beszedendő gyermekek számát kötelezettségként előírták a biztosoknak.
A devsirme-szedés mellett a portyázó seregek által gyűjtött zsákmány, így hadifogságba esettek ötöde (pendzsik) is a szultánt illette, így ez is forrását jelentette a janicsárseregnek.
A magyar területeken tehát „rendszerjelleggel” nem alkalmazták ezt az adózási módszert, de azért előfordult. Erre utalnak Gárdonyi Géza következő szavai az Egri csillagokban:”1549: A török mindent szed adó címén, még gyermeket is.”
Az összegyűjtött gyermekekről részletes személyleírást készítettek, majd kétszáz fős csoportokba (szürü) osztották őket, és elindították őket Isztambul felé. Isztambulban a személyleírást és nevet tartalmazó defter alapján leellenőrizték a „szállítmányt”, körülmetélték és hitük megtagadására kényszerítették őket.
Képességeik szerint három csoportba osztották a fiúkat. A szépeket és formásakat a szultáni palotához, az erőseket a palotakerthez irányították. Az átlagos képességű gyermekeket Rumélia (a birodalom európai része) és Anatólia (az ázsiai rész)hét-nyolc évre egy aranyért ingyen bérmunkásként eladták a törököknek, lehetőleg minél távolabb a begyűjtési helytől, így akadályozva meg a hazaszökést (erre különösen odafigyeltek, az elfogottakat súlyosan büntették). Az „eladás” elsődleges célja a fizikai kiképzés és nyelvtanulás volt, azaz következménye a kulturális asszimiláció.
I. Murád szultán, a janicsárság megalapítója
A tanulóévek után a törökül már jól beszélő, az iszlámot gyakorló fiatalfiúkat az isztambuli és gallipolibeli kiképzőhelyekre vitték, ahol további, most már alapvetően katonai kiképzésnek vetették őket alá, illetve főként Isztambulban közmunkákat végeztettek velük. A kiképzés során feltétlen engedelmességet követeltek, hozzászoktatták a fiatalokat a fáradalmakhoz és a nélkülözéshez, elsajátították a testületi szellemet és fanatizmust. A kiképzett, hithű, csakis a szultántól függő, már származási gyökereikhez sem ragaszkodó, harcra alkalmas fiatalokat felvették a janicsárok testületébe, ahol az első három évben szolgamunkát végeztek.
Janicsárok alkották a szultán testőrségét, és Szulejmán koráig csak a szultán személyes vezetése alatt tartoztak háborúba menni, de később is biztosították azt, hogy többségük a szultán környezetében maradt. A janicsárok testületének csak mintegy negyede volt keresztény származású (különösen az irodalmi feldolgozások hitetik el velünk ennek az ellenkezőjét!), viszont a gyökerek elvesztése és az átnevelés eredményeképpen épp a keresztény származásúak voltak a legodaadóbb, legkegyetlenebb és legfanatikusabb katonái a janicsár seregnek.
A janicsároknak számos tiltással kellett együtt élniük, egészen I Szulejmán koráig nem házasodhattak (később különleges engedélyt kaptak rá), nem dohányozhattak, nem szívhattak ópiumot. A szabályokat megszegőket szigorúan büntették, sőt a korrupcióval meggyanúsított janicsárokat lefejezték.(A legszigorúbb rendszabályokat IV. Murád szultán [uralkodott 1612-től 1640-ig] vezette be.)
A janicsárság fénykora
I. (Nagy) Szulejmán szultán uralkodása alatt (1520-1566) volt a janicsárok fénykora.
A janicsár hadtest eredetileg négyezer főből állt, létszámuk 1480-ban tízezer, 1568-ban 12 789, 1609-ben 37 627, 1670-ben 53 849 volt. A pontos számokat a bürokráciára mindig is nagy hangsúlyt helyező török birodalmi elszámolásokból (zsoldfizetés és egyéb ellátmányok biztosítása) ismerjük.
Janicsárok két kükönböző korból
Szulejmán idejében janicsárnak lenni már kiváltságos helyzetet jelentett, hiszen biztos megélhetés volt, és a hadjáratok során a hadizsákmány még pluszjövedelmet is jelentett. A devsirmével janicsárrá váltak szüleikhez, gyermekkori pajtásaikhoz mérten óriásit emelkedtek a társadalmi ranglétrán, kiszolgáltatott jobbágyokból szinte törvények felettivé váltak, egy világhatalom elithadseregének katonái lehetettek, időnként még a politikába is beleszóltak. A janicsárok közül gyakran kerültek ki magas tisztséget betöltő személyek, sok nagyvezír is származott a janicsárok soraiból. Nem véletlen, hogy a janicsárokat már a XV. században is a „szultán fiaiként” emlegették.
Az átnevelés nem volt tökéletes, nem felejtették el szüleiket, szülőföldjüket, nem felejtették el anyanyelvüket sem, sokan kapcsolatot tartottak rokonságukkal, sőt időnként gúnyolódtak az iszlám valláson, és titokban még keresztény szent könyveket is olvastak, illetve fennmaradtak szerb-horvát nyelvű, janicsároktól származó népköltészeti művek is. A devsirme-származékok igyekeztek támogatni otthonmaradt rokonaikat is, ha erre lehetőségük volt, akkor hozzátartozóikat Isztambulba hozatták. Egyesek megvesztegették a devsirme-szedő biztosokat, hogy rokonaikat azok alkalmatlansága esetén is vegyék fel a defterbe, így akarván biztosítani karrierjüket, biztos megélhetésüket, azaz janicsárrá válni már kiváltságos sorsot jelentett, a rettegett adófajta kívánatossá vált.
Devsirmeként elhurcolt gyermekből vált nagyvezírré például a Szulejmánnal együtt nevelkedő, görög területekről begyűjtött Ibrahim (nagyvezér: 1523-36, tehát nevéhez is köthető a mohácsi vész!), vagy az albán származású LutfîPaşa is, aki a szultán lánytestvérét vette el feleségül, és 1539-41 között töltötte be a nagyvezíri posztot. LutfîPaşakényszerű visszavonulását (durván beszélt a feleségével, ezért Szulejmán leváltotta) számos, elsősorban történelmi művet írt (bár ezek nem mindig megbízhatóak), amelyekből betekintést nyerhetünk Szulejmán korába, illetve a törökök Szulejmán előtti történelmébe is (a maga koráig megírta a törökök történelmét is). Szulejmán korának janicsárságáról írja LutfîPaşahogy „Az oszmánok nagy bölcsességgel a leghátrányosabb helyzetű parasztokat választották ki azon nemzetekből, amelyek nem az igaz Istenben hisznek, aztán igazhitűeket, győzedelmes tiszteket és kiváló kormányzókat formáltak belőlük. Én is ezek közé tartozom”.
Amikor nem kellett harcolniuk a janicsárok különböző városi szolgáltatásokat végeztek, részt vettek a rendfenntartásban, a gyakori tűzeseteknél a tűzoltásban, a szpáhik túlzott adószedését felügyelték.
A janicsár hadtestbe való bekerülés rendjét II. Szelim (uralkodott: 1566-74) alatt kezdték megváltoztatni a toborzás módját, és már a janicsárok gyermekeit is fölvették az alakulatba. Őket nevezték kulogluknak, akik apjuk bajtársainak ajánlására kerülhettek be a testületbe. II. Szelim után, III. Murád uralkodása (1574-95) alatt) már felvettek olyan mohamedánokat is, akik nem végezték el a régi szigorú iskolát, azaz elindult a janicsárság felhígulása. A keresztény gyermekekből vett tizedet 1640 körül megszüntették, ezután a janicsárok fiai léptek apjuk helyére, illetve olyan törökök, akik ezt a sorsot önként vállalták (hiszen ekkorra már dicsőség volt a testület tagjának lenni). A folyamat egyértelműen magával hozta a harckészség csökkenését, ezek a janicsárok már nem érezték magukat a szultán szolgáinak, gyakran önállóan akartak politizálni is.
A janicsár hadtest szervezeti felépítésére, fegyverzetének fejlődésére, egyéb hadfelszerelésére, ruházatára, ellátmányaikra nem térünk ki, mivel az adótörténelem szempontjából ezek kevésbé relevánsak.
A janicsárság hanyatlása, megszűnése
A janicsárok gyorsan felismerték a saját fontosságukat, és egyre többet követeltek. Először 1449-ben lázadtak fel, jobb béreket követelve (amit meg is kaptak). Ezt követően mindegyik szultánnak meg kellett jutalmaznia őket, és fel kellett emelnie a zsoldjukat, biztosítva ezzel hűségüket a trónra lépő új uralkodóhoz.
A janicsárság toborzási módszereinek átalakulása, a tiltó szabályok enyhülése (pl. házasság), a janicsárok kiegészítő munkavégzésének, jövedelemforrásainak eltűrése (ezek lehettek mások általi „bérbevételt” és kézműves mesterséget vagy egyéb szolgáltatói tevékenységet is) oda vezetett, hogy a janicsárság lezüllött, képzettsége romlott, előfordult, hogy hadjárat esetén maguk helyett másokat küldtek – pénzért – a seregbe. A XVII-XVIII. század folyamán már harcászati feladataikat sem tudták megfelelően ellátni, ugyanakkor jelentős számuk, társadalmi támogatottságuk és testületi szellemük erőssége még jó ideig fenn tudta tartani a janicsár hadtestet.
Politikát befolyásoló tevékenységükre jellemző, hogy a janicsárok ellenálltak a hadsereg átszervezésére irányuló kezdeményezéseknek, amikor 1622-ben II. Oszmán szultán helyettesíteni akarta őket, meggyilkolták.
A 18. század elején a janicsároknak már akkora befolyásuk volt, hogy a kormányt is uralni tudták, bele tudtak szólni a politikába. Szultánokat tudtak hatalomra emelni, vagy arról lemondatni. A szultáni hatalmat veszítette el III. Szelim is 1807-ben, mivel a janicsárok fellázadtak a tervezett haderőreform ellen (III. Szelimet végül utódja IV. Musztafa ölette meg). A janicsárok elégedetlenségét IV. Musztafa öccsének, Mahmudnak sikerült lecsendesíteni azzal, hogy bátyját megfojtatta. Ezt követően lépett trónra II. Mahmud néven (uralkodott: 1808-1839).
II. Mahmud szultán, a janicsárság felszámolója
A janicsárok ezt követően is fel-fellázadtak, például 1810-ben kétezer házat gyújtottak fel Gallipoliban, sőt még a szultán háremében is elcsábították a háremhölgyeket, és sokukat teherbe is ejtették.
A janicsárok újabb lázadást terveztek 1826-ban, amikor megtudták, hogy a szultán új hadsereget tervez kialakítani. Az Isztambulban, 1826. június 14-én kitört lázadás idején már a hadsereg többi része és a lakosság többsége is a janicsárok ellen volt. A janicsárokat visszakényszerítette a barakkokba, majd ágyúkkal lőtték a laktanyákat. Az ostromokat túlélőket kivégezték vagy száműzték, két évvel később. II. Mahmud minden vagyonukat elkobozta. Ezzel mintegy fél évezreddel megalakulása után megszűnt a janicsárság.
|
Ágoston Gábor – Fodor Pál: A janicsárok törvényei (MTA Orientalisztikai Munkaközösség, Budapest, 1989) CaprazHüseyinSevketCatagay: Pétervárad 1694. évi török ostroma nyugati és oszmán források alapján (Doktori disszertáció, Szeged, 2011)http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1113/1/cagatay-phd_1.pdf Kaif (nicknév): A janicsár hadtest az oszmán hadseregbenhttp://toriblog.blog.hu/2008/02/21/a_janicsar_hadtest_az_oszman_hadseregben Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció (Gondolat, Budapest, 1981) Pálffy Géza: A tizenhatodik század története (Pannonica Kiadó, Budapest, 2000) Földi Pál: Janicsárok szép napjai (Anno Kiadó, Budapest, 2008) Jókai Mór : A janicsárok végnapjai |
