Thatcher „üzent” Magyarországnak
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az olajár 32-szeresére emelkedett, ami súlyos strukturális válságba taszította a brit gazdaságot. Thatcher brutálisan válaszolt, eltörölte a brit nehézipart, nyomában új, modern gazdaság épült.
87 éves korában, agyvérzésben elhunyt a Vaslady, Margaret Thatcher (1925-2013), aki kivezette Nagy-Britanniát az olajválság utáni súlyos strukturális válságból, és újra sikeres modernizációs pályára állította. Lenne mit tanulnia tőle a magyar gazdaságpolitikusoknak is.
Thatcher eredeti végzettségére nézve vegyészmérnök, 1970-74 között Edward Heath konzervatív kormányában oktatási miniszter volt. A Heath-kormányt egy általános bányászsztrájk buktatta meg 1974-ben, miután képtelen volt eredményesen kezelni az 1973 októberében kitört olajválság utáni általános gazdasági válságot. Heath a torry párt éléről is kénytelen volt távozni 1975-ben, a helyét Margaret Thatcher vette át. 1979 májusában a konzervatívok győztek, majd Thatcher vezetésével megismételték sikerüket az 1983-as és ’87-es választásokon is.
Mi volt a Vaslady titka? Az, hogy eredményesen vezérelte le Nagy-Britanniában a világgazdasági korszakváltást, vagyis a gyárkéményes ipar leépítését, és annak romjain a fehérköpenyes, brainigényes gazdaság (posztindusztriális társadalom) felépítését. Na, éppen ezt kellene megtanulniuk tőle a magyar gazdaságpolitikusoknak.
Mindent felülírt az olajár-robbanás
1973. október 6-án kitört a negyedik arab-izraeli háború, a jom kippuri háború, Anvar Szadat egyiptomi elnök váratlanul megtámadta Izraelt. Október 20-án Richard M. Nixon elnök javaslatára az amerikai szenátus 4 milliárd dollárnyi pótlólagos segélyt szavazott meg Izraelnek, mire az arab államok olajembargót hirdettek a nyugati országokkal szemben. 1974 márciusában ugyan ezt feloldották (elvégre valamiből nekik is élniük kell), de államosították az olajkitermelést, és négyszeresére emelték az olaj árát. 1972-80 között négy hullámban 32-szeresére nőtt az olaj ára a világpiacon, és elérte a hordónkénti 36 dollárt.
Valójában a világgazdaság súlyos strukturális problémái bukkantak itt felszínre, az irreálisan alacsony energiaárak, és az emiatt folytatott pazarló, környezetszennyező (fenntarthatatlan) növekedés zsákutcája. Az 1970-es években a nyugati kormányok védekeztek, ahelyett, hogy alkalmazkodtak volna, mert azt hitték, hogy csupán a „szokásos” átmeneti ciklikus válságról van szó. A fő cél a növekedés újraindítása, a munkanélküliség csökkentése volt, ehhez dotációkat nyújtottak a bajban levő vállalatoknak, ám a dotáció forrása az állam eladósodása (hitelfelvétel) volt, és a költségvetési deficit vált hamarosan a legfőbb inflációgerjesztő tényezővé. Előállt a közgazdák rémálma: stagnálás + infláció + magas munkanélküliség = stagfláció. A keynesiánus költségvetési politikai eszköztár kimerült, ugyanis a költségvetés bevételi és kiadási oldalai politikai okokból merevekké váltak, nem lehetett őket erőteljesen változtatni. Lásd: a Heath-kormány bukása egy sztrájk miatt.
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az elavult, veszteséges vállalatok, munkahelyek megmentése, fenntartása egyben az elavult, túlzottan energia- és nyersanyagigényes, ám ebből következően környezetszennyező makroszerkezet konzerválását eredményezte végső soron.
Letörölte a nehézipart
Margaret Thatcher, átvéve Milton Friedman monetarista receptjét, a költségvetési politikáról a monetáris politikára helyezte a gazdasági szabályozás súlypontját, ami azt jelentette, hogy az elosztás és fogyasztás felszíni szféráinak kapargatása helyett a gazdaság mélyáramaiba „nyúlt bele”, vagyis elkezdte az elavult gazdasági makroszerkezet átalakítását: leépültek a konzervatív, nyersanyag- és energiafaló, egyben környezetszennyező ágazatok.
Az erős, nem inflálódó font sterling, a dotációk megvonása kemény hatékonysági korlátokat képezett, csak a valóban életképes vállalkozások tudtak fennmaradni. Ez átmenetileg ugyan növelte a munkanélküliséget, ám ez már nem egy strukturális (tartós) munkanélküliség volt, hanem egy modernizáció pálya átmeneti, lökésszerűen megugró, ám később gyorsan csökkenő munkanélkülisége.
Thatcher leépítette az acélkohászatot, egyetlen kohót hagyott életben, a sheffieldit, felszámolta a szénbányászatot. Ez utóbbinál kiszámolták, hogyha Dél-Afrikából importálják a szenet, akkor is egyharmad annyiba kerül, mintha maguk bányásszák. Első lépésként bezárt 23 skót szénbányát, szinte letörölte a skót felföld nehéziparát. Igaz, hamarosan Skócia legfontosabb exportcikke a számítógép lett. Előtte azonban feltöltötte a raktárakat dél-afrikai import szénnel, és amikor kitört az újabb bányászsztrájk, ez nem jelentett problémát.
A brit kormány ugyanakkor hatalmas összegeket költött a bányászok, kohászok átképzésére, továbbképzésére, nem hagyta őket „az út szélén”. Hamarosan ezek, a korábban nehéz, piszkos fizikai munkát végző emberek jóval egészségesebb körülmények között jóval több pénzt kerestek. Hát ezért nyert a Vaslady három választást is a toryknak: 1979, 1983, 1987.
Még egy nagyon fontos tény: Thatcher adót emelt, nem pedig versenyképes adórendszerrel próbálta dinamizálni a gazdaságot, csakúgy, mint az 1930-as években Franklin D. Roosevelt.
Infláció letörés = életszínvonal javulás
Thatcher letörte az inflációt, megerősítette (felértékelte) a font sterlinget, és a reálbér hirtelen elkezdett erőteljesen javulni. Ez ellensúlyozta az átmenetileg a szerkezetváltás (korszakváltás) miatt megugró munkanélküliség kedvezőtlen hatását.
A fogyasztói árak és a bérszínvonal változása Nagy-Britanniában, az előző év százalékában
| ÉV |
fogyasztói árak % |
órabér % |
reálbér % |
| 1973-82 |
14,7 |
15,8 |
1,1 |
| 1983 |
4,6 |
9,8 |
4,4 |
| 1984 |
5 |
8,7 |
3,7 |
| 1985 |
6,1 |
9,1 |
3 |
| 1986 |
3,4 |
7,6 |
4,2 |
| 1987 |
4,2 |
8,1 |
3,9 |
Forrás: Sindney Pollard: The development of the British Economy, 1914-1990. (Fourth edition.) Chapman and Hall. London, 1996.
Thatchernek szerencséje is volt (néha az is kell!), amikor az argentin katonai junta, Galtieri tábornok vezetésével 1982 elején megszállta a Falkland-szigeteket. A Vaslady leküldte a déli végekre a brit flottát, és visszaszerezte a szigeteket. De félreértik az ő sikereit, akik ebben látják az 1983-as választási győzelem okát. A magyarázat a fenti táblázat: egy évtizednyi életszínvonal-stagnálás után végre elkezdődött a reálbér emelkedése.
Az 1970-es években még Európa beteg „embere” a brit gazdaság volt, most viszont az első, amelyik kilábalt a nagy strukturális válságból. Ronald Reagan amerikai elnök is követte Thatcher receptjeit, mégpedig sikerrel: letörte az inflációt, növelte a reálbért, megerősítette a dollárt, újra növekedési pályára állította az amerikai gazdaságot, 40 millió (!) új munkahelyet teremtett két ciklus alatt.
Különös módon Olof Palme svéd miniszterelnök is ugyanezt az utat járta be: egytizedére leépítette a svéd kohászatot, felszámolta a hajóépítő ipart, megerősítette a svéd koronát, letörte az inflációt. Közben eszébe sem jutott például adót csökkenteni.
(A szerző közgazdász, egyetemi docens.)
