Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A történelem ismétli önmagát – és a tanulságait. Több mint három és fél évszázad messzeségéből is átszűrődik a fény, amely útjelzőként szolgálhat – mondjuk félelmetes járvány idején. Sőt, főként akkor…
„A történelem az élet tanítómestere” – mondta Ciceró, de az is lehet, hogy Hérodotosz (a történelemírás atyja), sőt egyesek szerint maga Julius Caesar tette e minden kétséget kizáróan bölcs megállapítást.
Annyi tehát bizonyos, hogy az ókori latinok így gondolták, és azóta is, sokan.
Persze mindig vannak tamáskodók – miért pont e kérdésben ne lennének -, így akadnak, akik úgy vélik, a történelem semmire sem jó, legkevésbé arra, hogy eligazítson bennünket életünk nehéz helyzeteiben. Napóleon például azt mondta, hogy „A történelem az elfogadott hazugságok összessége”. (Tudjuk, Napóleon aztán miként végezte….)
Mondhatnám, hogy 1:0 (minimum!) a történelem pártján kardoskodók javára – az alábbi „járványos” történet legalábbis ezt példázza, némi időutazásra is invitálva minket.
1665-ben járunk, Angliában. II. (Stuart) Károly immár ötödik éve ül a trónon (és bár ez most nem lényeges, a teljesség kedvéért szögezzük le, ez még így lesz további húsz éven át), és Anglia éppen a hollandokkal háborúzik.(A sors fintora, hogy mintegy 280 évvel később a derék hollandok felszabadítóikként ünneplik a földjükre lépő brit katonákat..)
A hadiszerencse ugyan az angoloknak kedvez, de a pestis nem: kitör a később csak „a nagy angliai pestisjárvány”-ként emlegetett kórság a szigetországban. Isaac Newton a húszas évei elején jár ekkor és a híres cambridge-i Trinity College hallgatója. Bár akkoriban biztosan nem folyt „maradj otthon” kampány, de Isaac mégis úgy döntött, jobb, ha hazaköltözik szülőfalujába és ott várja meg a gyilkos kór elvonultát.
E döntésében – az akkoriban minden technikai csoda léte nélkül is sokkal inkább tetten érhető józanész mellett – az is szerepet játszott, hogy Cambridge bölcsen hazazavarta hallgatóit, hogy az otthonuk elszigetelt, mégis biztonságosabbnak tűnő magányában folytassák tanulmányaikat.
Newton is elindult tehát a szülői házba, az egyetemvárostól 90 kilométerre észak-nyugatra lévő Woolsthorpe-i családi birtokra.
Internet és digitális oktatás nem lévén még akkoriban, hősünk kénytelen volt professzorai iránymutatása nélkül folytatni tanulmányait, és önmaga felfedezni a természettudomány rejtelmeit.
A következő évet ezért is szokás Newton „kritikus éveként”- azaz a tudományok akkori nemzetközi nyelvén, latinul, „Annus Mirabilisaként”- emlegetni: az önálló tanulás során fogalmazódott meg benne többek között a gravitációs vonzás, a mozgástörvények, valamint a differenciálszámítás gondolata.
Isaac Newton
Bár Esko Valtaoja finn csillagász szerint a modern elméleti fizika alapjait lerakó Isaac Newton „úgy a kortársak, mint saját írásai alapján – nyíltan megmondva – egy arrogáns szarházi volt. Védelméül annyi hozható fel, hogy (…) talán ő volt minden idők legnagyobb zsenije, s azon emberek egyike, akik a leginkább meghatározó módon hatottak a történelem folyására”, a fizika tudományának területén elért eredményei vitathatatlanok.
Az utókorra maradt jegyzeteiből tudjuk, hogy Newton először egy matematikai problémával foglalkozott, amelyet még Cambridge-ben kezdett el vizsgálni. Beszerzett néhány prizmát is, amelyekkel a hálószobájában kísérletezett: lyukat fúrt a zsalugáterbe, és a beáramló napsugár segítségével optikai kísérleteket végzett, vizsgálta a fénytörés jelenségét, sőt, fényelméletet alkotott.
A prizmákkal végzett kísérletei csalódást okoztak neki: hamar rájött, hogy ezekből nem ismerheti meg a szem anatómiáját, sem pedig azt, hogy a szem hogyan érzékeli a színeket.
Ekkor hátborzongató dolgot művelt – könyvmoly bölcsészek és gyengébb idegzetű szemorvosok leszédülnének a székükről már csak a hír hallatán is – Newton barátunk: fogott egy fűzőtűt, amit a szeme és járomcsontja közé szúrt, majd addig nyomta belülről szemgolyóját, amíg fekete és fehér körök jelentek meg előtte.
Szerencsére mindennemű érdemi sérülés nélkül megúszta ezt a tudományos kalandozást, legalábbis abból ítélve, hogy ezt követően saját kezűleg megépített egy új teleszkópot, amelyet ma Newton-távcső néven ismerünk.
A túlzás nélkül is különc géniuszt a Biblia és az okkultizmus ugyanúgy érdekelték, mint azok a felfedezések, amelyek híressé tették.
Olyannyira, hogy tudományosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető megállapításokra is ragadtatta magát, mint például a 2060-ra jósolt világvége.
Visszatérve a tudományos hírnevét méltán megalapozó felfedezéseire, muszáj megemlítenem „Newton almáját”. A közismert legenda szerint Newton kertjében állt egy almafa, amely jelentős szerepet játszott a fizika történetében. Hősünk ugyanis éppen alatta ült, elmélyülve egy tudományos problémában – mi tartja a Holdat a Föld körüli pályán-, amikor egy lepottyanó alma fejbe kólintotta. Ez indította el benne a gondolatmenetet, hogy a tárgyak miért esnek mindig pontosan lefelé. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem, jelesül az, hogy ez az apró kerti baleset vezetett el a gravitációs kölcsönhatás felismeréséhez.
Newton rájött, hogy nem csupán a Föld vonzza az almát, de az alma is a Földet. Ebből következik, hogy ha eldobjuk a gyümölcsöt, akkor a bolygó is elmozdul az ellenkező irányba.
A romantikus történet az almafával bár imponáló, de sajnos javarészt kitaláció, és akként is igencsak kiszínezett. Későbbi asszisztense, John Conduitt szerint azonban a történet nem teljesen légből kapott: az igaz, hogy Newton valóban a kertben üldögélve jutott a fizikát forradalmasító felfedezésre.
Visszatérve arra a bizonyos járványra: az 1665-1666-os pestisjárvány idején London lakosságának negyede hunyt el. Ez volt a félelmetes fekete halál egyik utolsó nagy támadása az öreg kontinens ellen.
A vész elmúltával -1667-ben – Newton visszatért Cambridge-be, tarsolyában a már említett, korszakalkotó felfedezéssel. Eredményeinek köszönhetően hat hónapon belül egyetemi tanár lett, két évvel később pedig professzorrá nevezték ki. I. Anna királynő pedig 1705-ben lovaggá ütötte.
Még két, a fekete haláltól rettegő évszázadnak kellett eltelnie, mire a tudósok felfedezték a baktériumokat, amelyek a pestist is okozzák.
Ugorjunk több mint 250 évet az időben, és ismét egy rémisztő járvánnyal kell szembenéznie az emberiségnek.
A spanyolnátha néven elhíresült, 1918-as járvány a világ minden lakott kontinensére eljutott. A vírus a nevét onnan kapta, hogy az első világháborúban semleges Spanyolországban tudósítottak legelőször a járványról és annak pusztító hatásáról. A hadviselő országokban akkoriban ugyanis egy gyilkos, gyorsan terjedő vírusról tájékoztatni pánikkeltésnek – és mint ilyen, büntetendő cselekménynek – minősült.
A kór iszonyatos pusztítást hagyott maga után: a világon több mint 50 millió emberéletet követelt.
A mintegy száz évvel ezelőtt – történelmi távlatokban csak egy macskaugrás – még félelmetes betegségre immár rendelkezünk védőoltással.
Most, a 21. század második évtizedében ismét ismeretlen ellenséggel nézünk szembe: a koronavírust még most próbálják megfejteni a biológusok. Így kénytelenek vagyunk 17. századi elődeinkhez hasonló praktikákhoz folyamodni a járvány továbbterjedésének elkerülése érdekében.
Az egyetemek most is látogatási tilalmat vezettek be, a vállalkozások pedig sorra hazaküldik dolgozóikat, hogy otthonról végezzék munkájukat.
Nem tudom, köszönhetünk-e majd ennek egy új Newtont, vagy egy hozzá fogható géniuszt, vagy esetleg egy új, forradalmi felfedezést.
Az azonban biztos, hogy Newton példája tanulságul szolgálhat mindazoknak, akik most szenvedésként élik meg a home office magányát, vagy éppen az iskolát helyettesítő, otthoni tanulást. Az a bizonyos alma – legalábbis jelképesen – akkor is a kobakodon landolhat, ha otthon köntösben és papucsban, a kedvenc foteledben ülve koptatod a laptopod billentyűit.
Azoknak, akik szeretnének Newtonról többet is megtudni, ajánlom a Múlt-kor Magazin számomra is forrásként szolgáló írásait itt és itt.
A home officon gondolkodó munkaadóknak és munkavállalóiknak pedig ajánlom figyelmébe a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges azonnali intézkedésekről szóló 47/2020. (III. 18.) Korm. rendeletet (megjelent a 47. számú Magyar Közlönyben), ennek 6.§. (2) bekezdése b) pontját, amely szerint „a munkáltató a munkavállaló számára az otthoni munkavégzést és a távmunkavégzést egyoldalúan elrendelheti.”
Ha bárki is kényszerként élné meg ezt, bizonyos szempontból igaza is lenne. Ugyanakkor nézhetünk erre – és az ezt támogató rendelkezésekre-, mint a cégek működőképessége és az álláshelyek megőrzésének eszközére is.
És ez mindenképpen szerencsésebb nézőpont. Már, csak ha az élet kínálta citrom és a limonádé példájára gondolunk is. . .
