Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Elsőre egyszerűnek tűnhet a fenti kérdés, de számos olyan időtartam van a munkanap folyamán, aminek munkajogi megítélése sokszor nem egyértelmű a munkaviszony alanyai számára. A munkaidő fogalmának és tartalmának tisztázása azért is fontos, mert ez alatt az idő alatt mind a munkavállalónak, mind a munkáltatónak számos, törvényből fakadó kötelezettsége keletkezik.
Először is tisztázzuk a munkaidő fogalmát. A munkaidő gyakorlatilag az az időtartam, ami alatt a munkavállalónak a munkaszerződéséből fakadóan munkavégzési kötelezettsége áll fenn, azaz dolgoznia kell. A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) megfogalmazása szerint a munkaidő a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó, szokásos és rendszerint előforduló előkészítő és befejező tevékenység időtartama.
A munkaidő fogalma abból a szempontból is megközelíthető, hogy a munkaviszony alanyainak milyen kötelezettségei vannak ezen időtartam alatt: a munkáltatónak foglalkoztatási és bérfizetési, a munkavállalónak pedig rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettsége áll fenn.
Mi számít munkaidőnek?
Természetesen munkaidőnek számít a munkaszerződésben előírt munkaidőtartama, illetve ha a munkavállalót munkaidőkeret alkalmazásával foglalkoztatják, akkor a munkaidőkeretben meghatározott időtartam.
Vannak ugyanakkor olyan időtartamok is, melyekről nem feltétlenül tudják a felek, hogy munkaidőnek számít.
Főszabály szerint a munkavégzéshez kapcsolódó, szokásos és rendszerint előforduló előkészítő és befejező tevékenység időtartama is munkaidőnek minősül az Mt. szerint. Tehát munkaidőnek minősül az az időtartam, ami alatt a bolti eladó reggel bekapcsolja a pénztárgépet, ellenőrzi a váltópénz meglétét, és megnézi, hogy a polcokon rendben állnak-e a termékek; és az is munkaidő, amikor nap végén az irodai dolgozó kikapcsolja a számítógépét és elzárja az aktáit, vagy amikor a gyári munkás átadja munkafeladatait a következő műszak dolgozójának. Ugyanakkor nem tartozik ebben körbe a munkavégzés előtti, illetve utáni átöltözés és tisztálkodás ideje, kivéve, ha az átöltözés munkavédelmi szempontból szükséges, és hosszabb időt vesz igénybe (pl. kohászat, bányászat).
Munkajogi kiskönyvtár sorozat |
|---|
|
A munka díjazása – 2. átdolgozott kiadás – dr. Kártyás Gábor Külföldiek magyarországi foglalkoztatása – dr. Ács Vera Judit Munkajogi kárfelelősség a gyakorlatban – dr. Hanyu Henrietta |
Munkaidőnek minősül az úgynevezett állásidő, amikor is a munkáltató a munkavállaló beosztás szerinti munkaidejében nem tesz eleget a foglalkoztatási kötelezettségének, egyszerűbben fogalmazva nem ad munkát, nem oszt ki feladatot (pl. nem érkezik meg a munkavégzéshez szükséges alapanyag vagy irat, esetleg lemondanak egy rendelést így a munkavállaló nem tud dolgozni).Ez szabály a munkaviszony azon speciális jellegéből fakad, hogy a foglalkoztatási kockázat alapvetően amunkáltatót terheli, ezért olyan esetekben is köteles lehet bért fizetni a munkavállalónak, amikor utóbbi nem végezmunkát. A bérfizetésnek ugyanakkor az is feltétele, hogy a munkavégzés nem elháríthatatlan külső ok miatt (vis maior) marad el. Vis maior csak olyan ok lehet, amelyre a munkáltatónak semmilyen (sem közvetlen, sem közvetett) ráhatása nincs, és amely a tudomány és a technika mindenkori szintje mellett nem hárítható el.Ilyen lehet pl. egy természeti katasztrófa (földcsuszamlás, belvíz, árvíz, tűzvész) amely miatt le kell állítani a termelést, de nem tartozhat ide az előbb említettváratlan beszállítói késedelem.
Mi az, ami nem minősül munkaidőnek?
A köznyelvben sokszor ebédszünetnek nevezett munkaközi szünet időtartama nem minősül munkaidőnek. A munkaközi szünet időtartama alatt a munkavállaló mentesül a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettsége alól, és mivel ez idő alatta a munkavállaló a főkötelezettségeit nem köteles teljesíteni, nem minősül munkaidőnek ez az időszak.
Az Mt. azonban említést tesz néhány kivételről, amikor a munkaközi szünet mégis beleszámít a munkaidőbe. Ilyen a készenléti jellegű munkakör, ahol a munkaközi szünet minden esetben munkaidőnek minősül (pl. vagyonőr, portás, recepciós). Az Mt. megengedi továbbá, hogy a felek kollektívszerződésben eltérjenek az Mt.-től, azaz a munkaközi szünet egy részét vagy akár egészét munkaidőnek minősítsék.
Nem számít munkaidőnek a munkába járás és a hazautazás (útidő) időtartama sem, azaz a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás időtartama.
Az útidő munkajogi megítélése kapcsán született nem régiben egy európai uniós bírósági ítélet, mely mind a munkavállalók, mind a munkáltatók figyelmét felkeltette (Tyco-ügy, C‑266/14.).Az ítélet szerint, a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelvet (továbbiakban: Irányelv) úgy kell értelmezni, hogy azoknál a munkavállalóknál, akik nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, az Irányelv értelmében vett „munkaidőnek” minősül az az utazási idő, amelyet a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek. A Bíróság olyan munkavállalók ügyében döntött ekként, akik lopásgátló biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával kapcsolatos munkakört láttak el, és mindennap mobiltelefonon kapták meg a következő napi címlistát. Így már az is munkaidőnek minősül esetükben, amikor otthonról elindulnak az első ügyfélhez, illetve az utolsó ügyféltől hazaindulnak.
Munkajogi Klub Online Extra |
|---|
|
+ GARANTÁLT MEGLEPETÉS – Egy könyv, amely választ ad számos munkajogi kérdésre
|
A magyar Mt. lehetőséget ad arra, hogya felek kollektív szerződésben a munkavállaló javára eltérhessenek az Mt. munka- és pihenőidőre vonatkozó bizonyos szabályaitól. Azonban, ha a felek nem élnek ezzel a lehetőséggel, úgy előfordulhat, hogy sérelmet szenvednek azoknak a munkavállalóknak a jogai, akik nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, és otthonukból rendszeresen a munkáltató székhelye vagy telephelye helyett egyből az ügyfélhez mennek, illetve az ügyféltől indulnak haza. Elmondható tehát, hogy noha a magyar szabályozás összhangban van az Irányelvvel, sok múlik a felek megfelelő hozzáállásán és megállapodásán.
