Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az I. világháború kitörése sajátos helyzetet teremtett a Monarchiában, azon belül Magyarországon is. A hadiszükségletek miatt részben felfüggesztették a piaci viszonyokat, rögzített árgazdálkodást vezettek be, a korábban felfüggesztett adóreform egyes intézkedéseit életbe léptették. Mindezek elégtelensége miatt 1916-17-ben az adóztatás legdurvább módszereit alkalmazták, a rekvirálást. Mindez nem segített, Magyarország az I. világháború egyik legnagyobb vesztesévé vált.
Az I. világháborút sok történész tekinti az első „modern” háborúnak. A gépesített gyilkolásnak voltak ugyan korábbi példái (amerikai polgárháború, francia-porosz háború), de ezek messze elmaradtak az 1914-18 közötti hadieseményektől mind az áldozatok számában, mind a háborús területek kiterjedtségét tekintve.
A háborúhoz, tudjuk, pénz, pénz és pénz kell! Montecuccoli „bölcsessége” korábban soha nem volt annyira igaz, mint a XX. század elején. A pénzteremtésnek, magyarán az anyagi erőforrások előteremtésének számos módszerét alkalmazták, fejlesztették, kitalálták ezekben az években.
A háború konjunktúrahelyzetet teremtett a háborúhoz szükséges eszközök és szolgáltatások területén: ez alapvetően az élelmiszerek, a katonai ruházat, a hadifelszerelések, illetve a közlekedés, különösen a vasúti szállítások területén jelentett igényeket, de a felgyorsult világban a hadicélú kutatások, fejlesztések területén is megjelentek a megrendelések.
Nem térünk ki a háború valós és közvetlen kiváltó okaira, a hadieseményekre, a békekötésekre, mivel ezek nem tárgyai írásunknak, megmaradunk a gazdasági háttér, különös tekintettek az adózási vonatkozások bemutatásánál.
Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!
Gazdasági intézkedések a háború kitörése után
A szarajevói merénylet után egy hónappal, 1914. július 28-án üzent hadat az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbiának. Ezzel vette kezdetét a világháború.
A háborús időszakban a hadviselő országok letértek a szabadkereskedelemről, és kötött gazdálkodást vezettek be. Korlátozták az áru- és tőkemozgást, központilag irányították az erőforrások szétosztását, hatóságilag szabályozták az árakat és a béreket. A hadieszközök (beleértve az élelmiszereket is) exportját korlátozták, import tilalmakat léptettek életbe. A korlátozó szabályok főleg az ellenségnek tekintett országokat érintették, de voltak korlátozó szabályok még Magyarország és Ausztria között is. A legtöbb hadviselő államban 1919-20-ban felszámolták ezeket a kényszerrendelkezéseket, Magyarországon viszont egészen 1924-ig, a stabilizációig érvényben maradtak.
Már egy nappal a szerb hadüzenetet követően, július 29-én elrendelték a budapesti tőzsde bezárását. Eredetileg ezt csak három napra tervezték, de ezt követően megszüntették a hivatalos árjegyzést, betiltották a magánforgalmat, többször is meghosszabbították a bezárást. Végül 1916. március 14-étől nyitott ki újból a tőzsde, egyelőre csak félhivatalosan a magánforgalom számára, a hivatalos árjegyzés viszont továbbra is szünetelt.
A tőzsdezárás után egy hónappal, 1914. augusztus 1-jétől fizetési moratóriumot vezettek be: az augusztus 1-je előtti tartozások megfizetésére kéthetes halasztást engedélyeztek. Ezt a moratóriumot összesen öt alkalommal hosszabbították meg, és csak egy évvel később, 1915. július 28-tól került sor a fokozatos megszüntetésére.
A háború finanszírozására jegybanki kölcsön csak korlátozottan állt rendelkezésre, mert a jegybanki szabályozás csak ezt tette lehetővé. Így nem maradt más lehetőség, hadikölcsön-kötvényeket bocsátottak ki. A kibocsátásokra összesen 8 alkalommal került sor, az örökös tartományokban 35 milliárd, Magyarországon 15 milliárd korona értékben. Hogy ez mennyire nagy összeg volt, jól mutatja az, hogy a háború előtti utolsó „rendes” költségvetésben (1914. évi XXVII. törvénycikk az 1914/15. évi állami költségvetésről – ezt még a szarajevói merénylet előtt, 1914. június 24-én hirdették ki) a bevételi főösszeg alig haladta meg a 2 milliárd koronát. (A kötvények jegyzését persze hazafiúi kötelezettségként hirdették, a visszafizetés sorsa itt sem lett más, mint a korábban és később kibocsátott hasonló értékpapíroké, a befektetések szép lassan elenyésztek!)
Hadikölcsön felhívás és kötvény
Az előzőeknél is súlyosabban érintette a lakosságot a hatósági ármaximalizálás, majd a jegyrendszer bevezetése és a fejadagok meghatározása, később csökkentése.
Az ármaximalizálást 1915-ben vezették be a gabonára (40 K/q), a burgonyára (9 K/q) és a disznózsírra (7 K/q). Ipari termékekre nem volt ármaximalizálás. Ezzel párhuzamosan, a felvásárlási rendszert is központosították: 1915 júniusában Haditermény Rt. néven 50 %-os állami tulajdoni hányaddal létrehoztak egy felvásárló szervezetet, sőt 1915 őszén a fontosabb terményeket zár alá vették. A nyomott árakon a termelők nem voltak hajlandók értékesíteni (ez persze a feketegazdaságot erősítette), a korábban jelentős magyar gabonaexport akadozott, ennek legjelentősebb vesztese Ausztria volt, ahol már 1916-ban éhínség tört ki. Mindezt súlyosbította az 1916-os gyenge termés is.
A hatóságok a helyzet „rendezésére” drasztikus eszközöket vezettek be, 1916-17 során beindult a rekvirálás. Ennek lényege az volt, hogy az élelmiszer-termelő vidéki lakosságtól nyomot áron (esetenként ellenszolgáltatás nélkül) elkobozták a megtermelt élelmiszert, amelyet a nagyvárosok lakosságának élelmezésére, a hadsereg ellátására, illetve exportra használtak fel. Ez a vidéki lakosság elszegényedését, a termények elrejtését, feketepiacon való értékesítését eredményezte, azaz – mint az lenni szokott ilyen helyzetekben – kialakult az élelmiszerek másodlagos piaca. A szegénységre jellemző, hogy sokszor csak a burgonya héját tudták elvetni (tévedés ne essék, a csíra fejlődésnek indult, és krumpli is termett, de a mennyisége és a minősége igencsak megkérdőjelezhető volt), illetve a gabonavetésnél az állatok etetésére félretett, gyengébb minőségű gabonát használták fel.
A szűkös élelmiszerforrások elosztására 1916-ban jegyrendszert vezettek be. Már 1916 januárjától csak jegyre lehetett lisztet, kenyeret kapni, novembertől a zsírra, decembertől a cukorra is kiterjesztették a rendszert. A fogyasztás további korlátozására 1917-18-ban a jegyre kapható fejadagok leszállításával került sor.
Élelmiszerjegyek az I. világháború idejéből (a mosószappan állati vagy növényi zsiradékból állították elő, ezért korlátozták a fogyasztását)
A haditermelés fenntarthatósága érdekében a gyárak anyagellátását központosították. Az 1914-18-as időszak átlagában a magyar gyáripar 48 %-ban teljesített hadimegrendeléseket, azaz elmondható, hogy a megtermelt javak fele a harctereken hasznosult fogyasztásként és hadianyagként, anélkül, hogy ez a nemzeti vagyont bármilyen mértékben is gyarapította volna.
Az anyagellátás biztosítása céljából bizottságok jöttek létre a minisztériumok és az érdekképviseletek bevonásával, illetve anyagközpontokat hoztak létre az elosztásra. A készletgazdálkodás központosítását 1916 februárjától vezették be, először a fémekre, majd a bőrre, gumira, rézgálicra, gyapjúra, nyerspamutra is kiterjesztették a rendszert.
Az előző intézkedések mindegyikét ideiglenes jelleggel vezették be (ez persze nem akadályozta meg azt, hogy több éven át alkalmazzák ezeket), és nem érintették a gazdálkodási alapokat, azaz a termelőeszközök tulajdonjogát, a termelés egyéb feltételeit nem érintették a rendelkezések.
A helyzet 1918-ra katasztrofálissá vált. A mezőgazdasági termelés olyan mértékben visszaesett, hogy a hadsereg élelmiszerrel való ellátását nem tudták teljesíteni, az Ausztriával kötött szállítási szerződéseket még kevésbé. Az 1918. évi gabonatermés a szükségletek 53 %-át volt képes biztosítani, a burgonyatermés az 1914. évi 2,2 millió tonnáról 900 ezer tonnára esett vissza. Ausztriában mindennapos jelenséggé vált az éhhalál, de Magyarországon is több helyen pusztított.
A mezőgazdasági termelés visszaesésében csak az egyik tényező volt az időjárás. Sokkal nagyobb problémát okozott a munkaerőhiány. A munkaképes férfiakat besorozták, sokan meghaltak a harctereken, sebesültként ápolásra ellátásra szorultak. Az otthon maradó asszonyok, gyermekek, öregek pedig nem voltak képesek a munkát elvégezni.
Aratás a háborús esztendőben
Adóváltozások az I. világháború ideje alatt
Az 1909. évi Wekerle-féle adóreform intézkedéseit – mint arról már szó volt – először meghatározott időre, majd határozatlan időre felfüggesztették. A világháború új helyzetet jelentett, ezért már 1914-ben, 1915. évi hatályba lépéssel bevezették a progresszív jövedelemadózást a 20 000 korona feletti jövedelemmel rendelkezőkre (1914. évi XLVI. törvénycikk a hadsegélyezés czéljaira a jövedelemadónak ideiglenes és részleges életbeléptetéséről). A 20 000 koronás határt 1917-től a felére, 10 000 koronára csökkentették (1916. évi XXVI. törvénycikk a jövedelemadónak részleges életbeléptetéséről).
A hadiállapot miatt a földek művelése ellehetetlenült, a családfenntartó besorozása miatt nem tudta a család megfizetni a kivetett adókat, és egyéb nehéz gazdasági helyzetek miatt lehetőséget biztosítottak a törvények szerinti adó (földadó, házbéradó stb.) csökkentésére, elengedésére (1915. évi XIV. törvénycikk a közadókat érintő egynémely kérdésnek a hadiállapot folytán szükségessé vált kivételes szabályozása tárgyában).
A háború sokak számára konjunktúrahelyzetet, extrajövedelmet eredményezett. A hadianyagok termelése, az élelmiszer-előállítás, de a bankok, biztosítók tevékenysége is kimagasló jövedelmet biztosított. Ebben a körben az extra-jövedelem a gazdasági tevékenységet végző szervezetekre és a természetes személyekre is vonatkozott. Az 1916. évi XXIX. törvénycikk hadi nyereségadót rendelt kivetni – visszamenőlegesen! – az 1914-15-16. évi extrajövedelmekre, 1917. évi adókivetést előírva. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek esetében ez a rendes tőkenyereség-adón felül további 5-35 %-os, a természetes személyek esetében a jövedelemadón felül további 5-45 %-os adókötelezettséget jelentett, tehát – legalább is a kor mértékei szerint igen erős progresszív adózást alkalmaztak a cégekre és a magánszemélyekre is. A halál sem mentesített, ugyanis még az elhaltak esetében is meg lehetett állapítani utólag az adókötelezettséget.
Érdemes idézni az indoklás elejét:
|
Akkor, amikor a háború okozta rendkívüli kiadások fedezete iránt gondoskodásnak kell történnie, úgy az adóztatásnál követendő alapelvek, mint pedig az erkölcsi igazságosság szempontjából is természetes az a törekvés, hogy a felmerült terhek legalább részben azokra háríttassanak, akiknek a háborúból akár közvetve, akár közvetlenül hasznuk volt. A multak tapasztalatai is bizonyítják azt, hogy a háborús állapot az érdekelt államok lakosainak jövedelem- és vagyoneloszlási viszonylataiban mélyre kiható változásokat hozott mindig létre: egyesek önhibájukon kívül jövedelmüket, vagyonukat vesztették, mások ismét a háborúval járó helyi és nemzetközi konjunkturák kihatásaként többjövedelemre, egyesek nagy vagyonra tettek szert. Soha nem volt azonban olyan nagy és szembeszökő a háborúnak a jövedelem- és vagyoneloszlásra gyakorolt ez a hatása a multban, mint jelenleg, ami természetes következménye a közgazdasági élet sokkal nagyobb fejlettségének és annak a körülménynek, hogy a háború szinterét jelenleg nemcsak a harcmezők, hanem a közgazdasági élet egész területe is képezi. Érthető tehát az a mind általánosabbá vált felfogás, hogy azok, akiknek jövedelmi vagy vagyoni viszonyai a háború alatt javultak, gazdagodásuk arányához képest fokozottabb mérvben vonassanak be a közterhek viselésébe. |
A Wekerle-féle törvénycsomagtól is idegen új adófajtát is bevezettek 1917-től, méghozzá a vagyonadót (1916. évi XXXII. törvénycikk a vagyonadóról). A törvény meghatározta a vagyonadó alá tartozó személyeket, a vagyonadó tárgyait, és ami legalább ennyire fontos, az egyes vagyontárgyak értékelési szabályait. Maga a vagyonadó mértéke 0,1-0,5 % volt a teljes vagyontömegre, tehát a vagyon nagyságától függően progresszívan emelkedett, de nem volt elfogadhatatlanul magas. A törvény mentesítette viszont az 50 000 korona alatti vagyont a vagyonadó alól, tehát csak a valóban tehetősebb polgárokat terhelte a kötelezettség.
A törvénycikk indoklásában – nagyon helyesen – tért ki a jövedelemadó és a vagyonadó sajátos egységére, a vagyonadó egyfajta kiegyenlítő hatására.
|
Nem szorul bizonyításra, hogy a személyes munkásságból származó nem fundált jövedelem, melynek tartama és nagysága egyedül az egyén tehetségétől és munkabírásától függ, jóval kevésbé biztos alapokon nyugszik, mint a vagyonból eredő jövedelem és ennélfogva kétségtelen, hogy annak az adókötelesnek, akinek a jövedelme egészben vagy részben vagyonból ered, szolgáltatási képessége nagyobb, mint annak, aki kizárólag személyes keresetére van utalva. A vagyonból eredő jövedelem egyébként is könnyebb megélhetési alapot nyujt, mint a személyes keresetből eredő jövedelem és így az előbbit az adóztató államhatalom erősebb mértékben is veheti igénybe, mint az utóbbit. |
Természetesen a jövedelemadózást elkerülő, adózatlan jövedelmek későbbiekben vagyonadóval való sújtása is egy ilyen kiegyenlítő hatást eredményez. (Mai adórendszerünkben nincs általános vagyonadó. Több kísérlet is történt a bevezetésére az előző három évtizedben, ezek hol a politika útvesztőiben, hol a média hatásos támadásainak következtében, de volt, amikor az Alkotmánybíróság ítéletei alapján, de elvéreztek.)
A Wekerle-féle törvénycsomag újabb elemét támasztották fel 1917-től, méghozzá a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adóját (1916. évi XXXIV. törvénycikk a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójáról szóló 1909. évi VIII. törvénycikk életbeléptetése tárgyában). A törvény 10 és 20 % közötti nyereségadót alkalmazott attól függően, hogy a saját tőke milyen arányban volt az elért nyereséggel (magasabb tőkearányos nyereség esetén progresszivitás érvényesült).
Még a söröscimkén is a háborús propaganda jelent meg
A következő két évben már csak kisebb mértékű változásokat, technikai pontosításokat vezettek be az adózásban. Érdemes még megemlíteni egy 1918. évi változást (1918. évi IX. törvénycikk a jövedelemadóról és a vagyonadóról szóló törvények módosításáról és kiegészítéséről, a hadi nyereségadóról szóló törvény hatályának meghosszabbításáról, valamint egynémely adónem után fizetendő hadipótlékról), amely az extra-profitokra vonatkozó hadi nyereségadó hatályát kiterjesztette az 1917-18-19. adóévekre is. Mire ez a törvény alkalmazásra került volna, olyan történelmi változások következtek be, amelyek elsodorták ezeket az intézkedéseket.
Irodalom:
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, Budapest, 2000, 304-306.p.)
Magyarország története – 1890-1918 (Akadémiai Kiadó, 1979, Budapest, 1189-1191.p.)
