Az adószedő kutyája

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az adózás története sok érdekességet tartalmaz, nem csak a pénzügyek, hanem az élet számos más területén is. Ilyen érdekesség például az, hogy a dobermann nevű kutyafajta egy adószedőnek és az ő hivatali tevékenységének köszönheti létrejöttét.

Az adószedő mestersége veszélyes foglalkozás. Mindig is az volt, hiszen tevékenysége okán sokszor gyűlölték őt. Aki elveszi mások javait, miközben nehezen láthatóak, érezhetőek az ellenszolgáltatások, szükségszerűen ellenérzést váltanak ki az adózókból.

Veszélyes mesterség volt ez azért is, mert az adószedő által beszedett adó gyakran jelentős összegű volt, céltáblájává válhatott rablótámadásoknak, gyakran az életét sem kímélték meg.

Ezt a veszélyt gyakran azzal ellensúlyozták, hogy az adószedők katonai vagy rendőri segítséggel látták el tevékenységüket, megvédve őket a tettlegességtől, a kifosztástól.

Ez olyannyira így van, hogy a jelenlegi magyar szabályozás szerint is, ha az eljárás zavartalan lefolytatása másképpen nem biztosítható – igazoltatás esetén, ellenőrzési vagy végrehajtási eljárás során – az eljáró adóhatóság a rendőrségről szóló törvény szerinti rendőri intézkedés megtételét kezdeményezheti, vagy a NAV hivatásos állományú, jelen lévő tagja útján biztosíthatja tevékenységének megfelelő körülményeit. Ennek során az eljáró szervek akár kényszerintézkedéseket is tehetnek.

Az előzőek szerinti őrző-védő szolgálatot kutyák segítségével is lehet biztosítani. Ezt a módszert alkalmazta a mai Németország területén lévő Apolda város környékének adószedője is. (ApoldaWeimartól nem messze lévő németországi város.)

Karl Friedrich Louis Dobermann (eredetileg Tobermann) Apolda városában született 1834 január 2-án, és itt is halt meg 1894 június 9-én (a képen baloldalt). Élete során többfajta közhivatalt is ellátott Apolda városában, volt félállású rendőr, gyepmester (sintér), majd adóbehajtó, később éjjeliőrként is tevékenykedett. Cseppet sem veszélytelen állásait az általa kitenyésztett kutyák segítségével látta el.

Dobermannak adóbehajtóként gyakran nagy összegekkel kellett közlekednie, s valószínűleg funkciójából kifolyólag sem örvendhetett nagy népszerűségnek, úgy döntött hát, hogy egy falka olyan kutyával veszi körül magát, amely képes megfutamítani a tolvajokat. Ehhez bátor és vad, harapós kutyákra volt szüksége. A gyepmesteri tapasztalatait és a sintérként szerzett „nyersanyagot” kihasználva a rendelkezésére álló kutyákból – kiválogatva a legbátrabb, legkeményebb példányokat – elkezdte kialakítani saját testőreit.

Dobermann egyik angliai útja során megismerte az airedale terriert , ami egy rendkívül bátor fajta. Elhatározta, hogy létrehoz egy „óriási terriert”, amelyben egyesül a terrierek mozgékonysága és az őrző-védő kutyák ereje.
A tenyésztés eredményét először 1863-ban mutatta be az apoldai kutyavásáron (ma kutyakiállítást mondanánk), és nagy sikert aratott vele.

Kérdéses, hogy a tenyésztésben mennyi volt a tudatosság, és mennyi a véletlen, de vélhetően a gyepmesteri tevékenysége során az általa befogott, kezelt keverékkutyákat is felhasználta egy erőteljes, intelligens kutyafajta megalkotásához. Dobermann ugyanis semmiféle feljegyzést nem hagyott hátra a keresztezésekről. Ráadásul nála a kiválasztás legfőbb szempontja a kutya természete és testi ereje volt, mit sem törődött a tenyészkan típusával.

Dobermann 1865 és 1870 között tovább folytatta keresztezési kísérleteit. A legvalószínűbb, hogy a dobermann kutya formálásában elsősorban a rottweiler játszott szerepet, de valószínűleg felhasználta a rövid szőrű pincsert , a manchester terriert , a gordon szettert , a kék dogot és a schnauzert is. Az is valószínű, hogy a „mészároskutyának” nevezett, nagy német eb is közrejátszott a fajta kialakításában.

A fajta végleges alakját Dobermann halála után kapta, mikor is a tenyésztők keskeny fejformát és elegánsabb vonalú nyakat alakítottak ki, így már kevésbé hasonlított a rottweilerhez. Ez főként a szintén Apoldából származó Otto Göller érdeme, aki Dobermann halála után megörökölte annak kutyafalkáját. Göller drákói szigorral látott munkának. Felvásárolta a környék összes dobermannját, majd a gyengéket – „Hadd hulljon a férgese!” – egyszerűen kiirtotta, és csak az erős, egészséges egyedeket használta tenyésztésre.

Homályos származása ellenére a dobermann viszonylag rövid idő alatt nemes, egységes típust képviselő fajtává vált.

Az új fajta neve kezdetben „dobermann” volt, később „dobermann pinscher” lett. Napjainkban ismét csak „dobermann” elnevezést használják a legtöbb országban. A kutyafajták ritkán viselik a fajtanemesítő nevét, viszont a dobermann az egyetlen német fajta, amely kitenyésztője nevét viseli.

A dobermann rossz hírét elsősorban annak köszönheti, hogy a koncentrációs táborokban is használták őrző-védő kutyaként. Kegyetlensége ugyanakkor az ember műve. Bármelyik kutya, amelyet agresszívnak nevelnek, azzá válik. A dobermannt testi felépítése és intelligenciája tette különösen alkalmassá erre a „feladatra”.

Ezen tulajdonságai (testsúlya 32-42 kg,marmagassága 63-70 cm, kivételes intelligenciája) miatt ma is használják a rendőrségen és a hadseregbenmint kiváló őrző-védő kutyát.

 

Az intelligenciája kivételes! Egy 79 kutyafajtát összehasonlító listán az ötödik helyen szerepel (1. Bordercollie, 2. Uszkár, 3. Német juhászkutya, 4. Golden retriever, 5. Dobermann).

A magyar kutyafajták közül a magyar vizsla szerepel a 25. helyen, a puli a 27. helyen. (A listának persze „hiányossága”, hogy több magyar fajtát –komondor, pumi, mudi, magyar agár, erdélyi kopó – egyáltalán nem is vizsgáltak.)

Apolda városa oly nagyra tartja Dobermann fajtanemesítői munkáját, hogy 1999-ben szobrot állítottak tevékenysége eredményének.

 

 

       A Dobermann szobor Apolda városában

 

Irodalom:

• Mattei, Christel: 100 legendás kutya (Aréna 2000 Kiadó, 2007)
• Szinák János, Veress István: A világ kutyái (AxonKfg., 1989)
• Verhoef,Esther: Nagy kutyaenciklopédia (Glória Kiadó, 2002)
• Apolda város honlapja

---