Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az adóztatásnak vannak határai. A közgazdaságtan ezeket a határokat politikai, gazdasági, fiskális, jogi és pszichológiai jelzőkkel illeti, kategorizálja. A határok túllépése, különösen igaz ez a pszichológiai határok túllépésére, ellenállást vált ki az adózókból, ennek legsúlyosabb fokozatai birodalmak válságához vezethetnek (például a Kelet-római Birodalom a VI. század elején, Nagy Britannia a XVIII. század második felében), sok ezer, tízezer ember halálát okozhatják, de az ilyen határok túllépésének köszönheti megszületését az Egyesült Államok is. Az alábbi írásban két nevezetes elméletet mutatunk be az adóztatás határaihoz kapcsolódóan.
Swift adózási 1×1-e része az adózási ismeretek oktatásának. Mit is jelent ez a szabály?
Az adókulcsok emelése esetében 2×2 nem 4, hanem csak 3, esetleg 2, vagy 1 lesz. Az alacsony adókulcs lehetővé teszi az adómorált, míg magas adókulcs mellett elvész a morál, az adó ott a legkisebb, ahol az adókulcs a legmagasabb.
Swift adózási 1×1-e tehát azt fejezi ki, hogy az adókulcsok emelkedésével, az adóbevételek nem növekednek arányosan, mivel csökken az adózók adófizetési hajlandósága. (Az eredeti művet ld. az irodalomjegyzékben: An answer to a paper called A Memorial of the poor Inhabitants, Tradesmen, and Labourers of the Kingdom of Ireland).
Földes Béla (1848–1945, közgazdász és statisztikus, egyetemi tanár, az MTA tagja; 1917-ben miniszter) értelmezése szerint az állam és az adózó ilyenkor bűntársak, mert az állam azért alkalmazott magas kulcsot, mert abból indul ki, hogy hamis bevallásokat fog kapni, az adózók pedig hamisan vallanak, mert az állam ezen feltevésben a kulcsot túl magasra emelte.
Ezt az elméletet „általánosította” és emelte tudományos szintre Arthur Laffer (1940–) amerikai közgazdász. A róla elnevezett Laffer-görbe azt szemlélteti, hogy az adókulcsok emelkedésével csökken az adózók adófizetési hajlandósága, az adóbevétel a kulcs emelkedésével nem arányosan, hanem egyre kisebb mértékben növekszik, sőt egy bizonyos határ felett a kulcsok emelkedése már nem növeli, hanem egyre inkább csökkenti az adóbevételeket.
Politikusok ennek a megfordítottját szokták nagyon gyakran érvelésként használni, amely szerint a túl magas adókulcsokat célszerű lenne csökkenteni (az adókulcs a görbe „leszálló” ágában van), mert a csökkenő adókulcsok mellett az adózók adófizetési hajlandósága növekedni fog, és a csökkenő kulcsok ellenére az adóbevétel még növekedhet is, csökken az adócsalások mennyisége, fehéredik a gazdaság.
Ez az érvelés könnyen érthető, egy politikai vita során jól lehet vele szemléltetni, azaz a tudományosság látszatát keltve hálás témának számít.
Laffer elméletének ezt a populáris értelmezését Ronald Reagan elnöksége alatt megpróbálták átültetni a gyakorlatba. A következmények viszont katasztrofálisak lettek (ld. Pogátsa írását).
„Nincsenek csodák! „A kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad” szemléletű marketingötletek – mint például az úgynevezett Laffer-görbe elmélet – általában nélkülözik a valóságalapot.” (Mihályi Péter)
Az előző érvelés végletes leegyszerűsítése Laffer elméletének. Laffer az úgynevezett kínálati oldali iskola képviselőjeként a marginális adókulcsok és az adóbevétel közötti kapcsolatot modellezte. Laffer érvelése szerint, ha a határbevétel adója – mondjuk – 40 százalékról 90 százalékra emelkedik, azaz 100 forint megkeresett többletjövedelemből nem 40-et, hanem 90-et visz el az adó, akkor ez a munkavállalási hajlamot csökkenteni fogja. A marginális kulcs 90 százalékról 100 százalékra emelkedése esetén senki sem fog többletmunkát vállalni, hiszen egyetlen forint sem marad a zsebében. Az elméletnek könyvtárnyi irodalma van, de kritikusai is vannak szép számmal!
Laffer elméletének egyik kritikusa (ld. Murray Rothbard írását) szerint, az elmélet számos sebből vérzik:
Némileg árnyalja az elmélet értékét az, hogy Laffer ezt az ábrát 1974-ben egy étteremben egy koktélszalvétára rajzolta (lásd balra) politikusok, többek között olyan neves személyek jelenlétében, mint Donald Rumsfeld és Dick Cheney, tulajdonképpen adóelméleti javaslatot téve.
Visszatérve Swiftre
Jonathan Swiftről van szó, aki a Gulliver utazásait is írta. Swift (1667–1745) angol volt, de életének jelentős részét Írországban élte le, a dublini St. Patrick székesegyház főesperese volt, a templomban található a síremléke is. Az írek magukénak vallották és fogadják el ma is, ami nagy szó egy angolról, különösen, ha az illető anglikán pap is.
Swift papi hivatása mellett kipróbálta magát politikusként, újságíróként, írásaiban foglalkozott közgazdaságtannal és szociológiával is, de ma már egyértelműen írói munkássága alapján a legismertebb (habár a többi tevékenységében is jelentős sikereket ért el).
Legismertebb műve a Gulliver utazásai, amely nem mese, hanem szatirikus társadalomrajz, az emberi tulajdonságokat, hibákat parodizálva jeleníti meg. Három további műve is említést érdemel! Első szatirikus műve A könyvek csatája, amelyben a londoni Királyi Könyvtárban összecsapnak a klasszikus és a modern könyvek: ez részben a hősköltemények paródiája, részben a kritikai élet paródiája, de nem kevésbé a kortárs írók megcsipkedése. A Hordómese – amelyet az író élete legjobb művének tartott – a vallási vitákat figurázza ki. Három testvér, a katolikus, az anglikán és a kálvinista felekezetet képviselik. Családi marakodásaik, a viták értelmetlenségét bemutatva, a hitvitákat parodizálják. Ezt a művét nem bocsátották meg neki, mindegyik felekezet sértve érezte magát (részben ennek „köszönhető”, hogy sohasem lett püspök, legmagasabb egyházi méltósága a főesperes volt). A harmadik mű, amely kiemelést érdemel a Szerény javaslat című, amelyben a szatirikus hangnem már groteszkbe vált: Írország bajainak orvoslására a szegény sorsú gyermekek húsáruként való hasznosítására tesz javaslatot, sok szempontból zseniális – első sorban közgazdasági – érvelésekkel alátámasztva ezt. Az abszurditás megdöbbenti az olvasót, és éppen ez volt a célja a szerzőnek, jól rámutat arra, hogy a közgazdaságtan racionalitása nem írhatja felül az erkölcsi, etikai gondolkodást.
Gulliver kalandjainak folytatásával két magyar író is kísérletezett. Karinthy Frigyes több regényében is főhős Gulliver (Utazás Faremidóba, Capillária), de talán a legméltóbb folytatás Szathmári Sándor – véleményem szerint zseniális – Kazohínia című könyve, amelyet megjelenését követően szinte minden politikai rendszer betiltott, de legalábbis elhallgatott (ugyanis minden rendszer magára ismert a könyvben bemutatott állami berendezkedésekben).
Swift a Gulliverben érintette a „jó” adózás témakörét is. Természetesen hozzá illően, kigúnyolva az emberi kicsinyességeket. Ezt a részt idézzük most:
„(Az akadémia további leírása. – Szerző több tökéletesítést ajánl, amit elismeréssel megfogadnak.) A politikai tervkészítők akadémiáján nagyon jól mulattam. A tanárok mind egy szálig mintha meg volnának háborodva. Az ilyesmi rendesen elszomorít. E szerencsétlen tudósok terveket készítettek, melyeknek segélyével meg lehessen győzni az uralkodókat, hogy kegyenceiket bölcsesség, tehetség és erény alapján válogassák; meg lehessen tanítani minisztereket, hogy a közjóra gondoljanak; meg lehessen jutalmazni az erényt, a képességet és a jó szolgálatokat; uralkodókat rá lehessen vezetni saját érdekük felismerésére, mely abból áll, hogy népükkel jó egyetértésben éljenek, hogy hivatalnokul hozzáértő emberek választassanak meg más ily őrült agyrémeket, amikre ember még sose gondolt, meg se értett. Látnom kellett újra, hogy mégis igaz a régi mondás, mely szerint nincs az a bolondság és képtelenség, amit a bölcsek ne láttak volna igaznak.
…
Végighallgattam két tanár közt egy heves vitát, hogyan lehetne kényelmesen és hatásosan emelni az adót, az alattvalók túlságos megterhelése nélkül. Az egyik azt állította: „hogy egyszerűen meg kell adóztatni a bűnt és a bolondságot. Az összeget igazságos bírák állapítsák meg, a bűnös vagy bolond rokonai és szomszédsága”. A másik éppen ellenkezőleg úgy vélte, „hogy a test és lélek ama tulajdonságait kell megadóztatni, melyekre legbüszkébbek az emberek. S a büszkeség nagysága szerint állapítandó meg az összeg; de mindenki maga határozza meg, hogy az mekkora legyen. Legnagyobb adót azok a férfiak fizetik, akik a nők kegyében állanak, össze kell számolni e kegyek nyilvánulásának számát és természetét; minden kalandot, amelyben részük volt. De persze, ők maguk kell, hogy tanúskodjanak. Elmésséget, bátorságot, udvariasságot ugyancsak magas adóval kell sújtani. Mindenki becsületszavára bemondja, mekkora vagyona van ez erényekből. Viszont nem lehet megadóztatni a becsületet, a bölcsességet s a tanultságot, mert ezek oly tulajdonok, amit még az adókivetők sem hisznek el, s melyeket magukban sem becsülnek sokra az emberek.
A nőket szépségük s a ruházkodásban való ügyességük arányában kell megadóztatni, s legyen meg ugyanaz az előjoguk, hogy az adó nagyságát maguk állapíthassák meg. Hűség, szüzesség, szerénység adómentesek; ezek megadóztatásából befolyt pénzből nem lehetne fenntartani még az adóbeszedőket sem.” (Jonathan Swift: Gulliver utazásai, harmadik rész [Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe és Japánba], hatodik fejezet, fordította Karinthy Frigyes)
Irodalom:
