Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Aranybulla 1222. évi kibocsátása mellett II. András király már 1222-ben, illetve az uralkodása későbbi éveiben is több olyan okiratot bocsátott ki, amelyek az Aranybullát kiegészítették, sőt 1231-ben új formában is kiadta a dokumentumot. Ennek okai között említhető, hogy érdeksérelmeket kívánt orvosolni, illetve a változó hatalmi-társadalmi-gazdasági körülmények is indokolták egy egységes új okirat kibocsátását.
„tizedet nem szedünk, mivel ez a népet megterheli”
(részlet az 1231. évi ún. második aranybulla, XXIX. törvénycikkéből)
A legfontosabb ilyen dokumentumok a következők:
– Egyházi aranybulla (1222): a klerikus személyekkel és szervezetekkel kapcsolatos intézkedések.
– Diploma Andreanum (1224): a betelepített szászokra vonatkozó sajátos rendelkezések.
– Második aranybulla (1231): Az Aranybulla újrakodifikálása.
Az egyházi aranybulla (1222)
Az 1222. évben kibocsátott Aranybullában nincsenek szabályok az egyháziak feletti bíráskodásra. Ennek oka az, hogy ugyancsak 1222-ben született „egyházi Aranybullaként” (lásd Zsoldos Attila könyvét) ismert okirat rendelkezett erről, illetve más kérdésekről is.
A dokumentum teljes adómentességet biztosított a klerikus személyeknek, ugyanakkor megtiltotta azt, hogy a király szolgáit (szolgai jogállású alattvalóit) klerikusként befogadjanak.
A bíráskodás területén azt a jogelvet érvényesítették, hogy az alperes bíróságánál kellett a felperesnek az igazát keresnie. Tehát világi személy egyházi személyeknek való perbehívása esetén az egyházi bíróság döntési kompetenciájába utalta, és megfordítva.
Nem rendelkezett ugyanakkor ez az okirat sem arról, hogy világi személyek egyházi jellegű ügyeiben (például házasságkötés) hogyan kell eljárni. Erre majd a második aranybulla fog szabályt adni.
Várkápolna, Esztergom
Diploma Andreanum (1224)
II. András király 1211. május 7-ike után hívta be a Német Lovagrendet. A király örök birtokba adta a lovagrendnek a területet, szabadon tarthattak vásárt, adót, füstpénzt nem fizettek, maguk választhatták bírójukat. A földben talált kincseken a lovagrend és a király fele-fele arányban osztozott.
A lovagrend arra törekedett, hogy területükön önálló hatalmat építsenek ki. Ezt a törekvésüket a pápa is támogatta, 1223-24-ben hét kapcsolódó bullát bocsátott ki III. Honorius pápa. Mindez törést jelentett a Magyar Királyság és a lovagrend között, II. András végül 1225 tavaszán fegyveres erővel űzte el a lovagokat az ország területéről.
Assisi Szent Ferenc III. Honoriusz pápa előtt (Giotto freskóábrázolása)
Német területekről már korábban is (1103, 1148) jelentős számban települtek be, illetve a lovagrenddel is sok szász érkezett Szeben környékére. A szászok jogait biztosította a Diploma Andreanum.
Szeben vidéke a szász közösség birtokává vált, ennek következménye volt, hogy kihalás esetén a király lemondott a háramlási jogáról. Kisebb ügyekben saját választott bíráik járhattak el a szászok ügyeiben, nagyobb ügyekben a király által kinevezett szebeni ispán.
A szászok nem egyénenként adóztak, hanem közösségként. Ez azt jelentette, hogy 500 márka adót voltak kötelesek fizetni, amit maguk szabályai szerint szedtek be, a király számára 500 katonát kellett kiállítaniuk. Biztosított volt számukra a szabad vásártartás és kereskedelem joga is, saját pecséttel is rendelkeztek.
| … az ő kereskedő emberei, valaholott nékiek az mű országunkban tetszeni fog, az királytól adatott privilegium erejéhez valójába támaszkodván mindenütt szabadoson vám, harmincad és egyéb tributum nélkül jöhessenek, járhassanak és házokhoz visszatérhessenek, sőt akármely piacon avagy városon kirakodnak is, semmit se fizessenek. |
A lovagrend kiűzését követően további jogosítványokat kaptak a szászok, ez biztosította hét évszázadon át megmaradásukat, önazonosságuk megőrzését.
A történelem folyamán a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek összesen 22 alkalommal erősítették meg a szászok jogosítványait. Elmondható, hogy ezek a jogosítványok a szubszidiaritás jegyében keletkeztek, sajátos mintát szolgáltattak arra, hogy az önrendelkezés biztosítása egy népcsoportnak milyen előnyökkel járhat egy ország számára.
A ’második aranybulla’ (1231)
A Magyar Királyságban eléggé sok zavar támadt az 1220-as évek végére. A király maga is sokszor eltért az általa kiadott Aranybulla rendelkezéseitől, fiai hol egymás ellen, hol apjuk ellen hadakoztak. Mindezekről Róbert esztergomi érsek tájékoztatta a pápát, sérelmezve azt is, hogy gyakran sérülnek az egyházi intézmények és személyek jogai is.
Róbert veszprémi püspök (1226-1239 között esztergomi érsek) pecsétje (1210)
A pápa (IX. Gergely; pontifikátusa: 1227-1241) 1231 márciusában levelet írt II. Andrásnak, amelyben számos szemrehányást tett neki:
– Sérelmezte a szaracénok (muszlimok) helyzetét, mondván, hogy kedvező helyzetük miatt keresztények is áttérnek a muszlim hitre, keresztény feleségeket vesznek maguknak, keresztény szolgákat tartanak, közhivatalokat viselnek, amelyben egyházi személyektől is adót szednek. Ha áttérnek a keresztény hitre, akkor is az csak tettetés, valójában megtartják és gyakorolják hitüket. Mindezt a zsidókra is érteni kellett.
– Sérelmezte a pápa, hogy egyházi ügyekben világi bíróságok hoznak döntést.
– Végül szemrehányást tett a királynak azért is, hogy a királyi adományok gyakran az egyházak terhére történnek. Ez nyilvánvaló utalás volt arra, hogy II. András elüldözte a Német Lovagrendet.
A kialakult helyzetben II. András ’előre menekült’, és egy olyan új okiratot bocsátott ki, amely valamelyest rendezte a felsorolt problémákat, bizonyos jogokat biztosított az egyházaknak és egyházi személyeknek.
Ahogyan Zsoldos Attila írja a könyvében „az Aranybulla 1231. évi megújítása – hasonlatosan 1222. évi elődjéhez – azokat a rendelkezéseket foglalja össze, amelyeket a király hajlandó volt megadni az őt szorongatóknak a vihar lecsendesítése érdekében”.
Az okirat egyes részeiben szó szerinti átvételeket tartalmazott az 1222. évi Aranybullából, más rendelkezések módosultak, de talán a legfontosabbak az elhagyott, valamint az újként megjelenő rendelkezések.
A szó szerinti átvételek kevésbé lényeges kérdéseket érintettek, vagy megerősítették a korábbi rendelkezéseket (például: özvegyek védelme, vendégtelepesek szabadságjogai).
Több rendelkezés is megerősítette, illetve kibővítette a klerikusok jogosítványait:
– A megyésispánok ítélkezési jogát tovább korlátozta a XII. törvénycikk, amennyiben a korábban csak a szerviensekre vonatkozó tiltás, az egyházi személyekre is kiterjedt:
| XII. törvénycikk: a serviensek és az egyházak népeinek mentessége a megyei ispánok bíráskodása alól
A megyei ispánok a serviensek birtokai és az egyházak falvai felett ne ítélkezzenek, csak pénz- és tizedügyekben. |
– Szintén az egyházaknak kedvező szabály a XVII. törvénycikk azon rendelkezése, amely korlátozza a nádor bíráskodási jogkörét egyházi ügyekben.
– A XXI. törvénycikkben rendelkezés található arról, hogy a hiteleshelyek bizonyítványait lehet felhasználni peres ügyekben, ezzel is csökkentve a poroszlók szóbeli közléseinek erősségét. A hiteleshelyeket az írástudó egyháziak működtették, így ez a hatalmi pozíció mellett pénzbeli bevételt is jelentett.
A pannonhalmi konvent pecsétnyomója (1230-50 körül). A konventek mellett működtek a hiteleshelyek.
– A XXVIII. törvénycikk mentesíti a szerviensek és az egyházi birtokosok népeit is a vármunkákban (stb.) való részvétel alól. A közmunkák alóli mentesítés nyilvánvalóan kedvező helyzetet teremtett azoknak, akikre vonatkozott.
– Elmaradt a tized pénzben való szedésének tiltása (Aranybulla XX. törvénycikk). Ez lehetővé tette, hogy a püspöki székhelyektől távol eső helyeken is be lehessen szedni a tizedet, hiszen nem kellett a terményeket szállítani. Ehhez hasonló rendelkezés, amely Szlavóniában szokásos évi egy nyestbőr adóként való beszolgáltatása (Aranybulla XXVII. törvénycikk) helyett a pénzben való beszedést rendelte el (XXXIII. törvénycikk).
Ezeknek a rendelkezéseknek a többsége a kialakult gyakorlatot jelenítette meg a törvény szövegében.
A második aranybulla számos rendelkezése a király mozgásterét erősítette, bővítette. Ezek között négy olyan rendelkezés is van, amelyet az 1222. évi Aranybulla tartalmazott, az 1231. évi ’új kiadás’ viszont nem. Ezek közül a legfontosabbak a hadban elesettek fájdalomdíjával, az új pénz kiadásával, a só kereskedelmével és a tisztségek halmozásával kapcsolatos rendelkezések:
| X. törvénycikk: hadban elesett jobbágyurak fiainak jutalmokról
Ha valamely jobbágyurnak, a kinek tiszte vagyon, hadban történik halála, annak fiát vagy atyjafiát illendő tiszttel méltó megajándékozni. 1. § És ha nemes ember halna meg azonként, ajándékozza meg fiát a király, a mint neki tetszik. XXIII. törvénycikk: az uj pénzről Továbbá, a mi uj pénzünk esztendeig járjon, husvét napjától husvét napjáig. 1. § És a dénárok olyfélék legyenek, a minemüek voltak Béla király idejében. XXV. törvénycikk: a sóról Továbbá, sót az országnak közepette ne tartsanak, hanem csak Szabolcson és Regéczen és a végekben. XXX. törvénycikk: hogy a nádorispánt, a bánt és a király és királyné országbiráit kivéve, senki két tisztet ne viseljen Továbbá, e négy jobbágyurat: tudniillik a nádorispánt, a bánt, király országbiráját és királyné asszonyét kivéve, senki két tisztet ne viseljen. |
Szintén a király mozgásterét bővítették a következők:
– A külföldieknek való adományokra vonatkozó törvénycikk (XXXII.) annyiban bővült, hogy az adományokat „egyszerűen vissza kell venni”. Ez a Német Lovagrend birtokaira is közvetlenül utal.
– Az 1222. évi Aranybulla (XXIX. törvénycikk) is tartalmazta az ispánok által beszedett adónak az ispán és a király közötti megosztását (1/3 – 2/3). Ez annyiban bővült, hogy a királyi rész felhasználására szabadságot adott: „a király akarata szerint osszák széjjel azok között, akik között ő akarja”.
– Az előző hasonló rendelkezést írt elő az elítéltektől elkobzott vagyonokra (XXXV. törvénycikk a) pont): „Ha valakit bírói úton elítéltek, akaratunktól fog függni, hogy az ilyenek birtokait magunknak tartsuk meg, vagy tetszésünk szerint mások közt osszuk szét.”
Sajátos cinizmusra utal a II. törvénycikk:
| II. törvénycikk: a főpapoknak eme törvénynapokon való megjelenési kötelezettségéről
Az egyházak főpapjai, mind az érsekek, mind a püspökök, a szegények panaszának meghallgatására és a netalán megsértett szabadság megerősítésére, hacsak kánonjogilag igazolható akadály nem gátolja őket, kötelesek megjelenni. |
A Székesfehérváron palotával rendelkező, vagy ahhoz közel működő, élő egyházi méltóságok ezt nyilván könnyen teljesítették, de ettől távol, különösen az ország keleti felében vagy az erdélyi részeken szolgálatot teljesítőkre – tekintettel a kor közlekedési viszonyaira is – ez meglehetősen nagy terhet jelentett. II. András úgy rótt terhet az egyházi méltóságokra, hogy nemigen tudtak ellene tiltakozni.
Szintén sajátos bája van a XXIX. törvénycikknek:
| XXIX. törvénycikk: a huszad szedéséről
A huszadon kívül, amely a királyokat régtől fogva megilleti, tizedet nem szedünk, mivel ez a népet megterheli. |
Természetesen minden adó megterheli a népet, de az állami működésnek feltétele, hogy legyen ehhez anyagi forrása is. Nem mintha ilyen típusú indoklással nem találkozhatnánk akár napjainkban is.
Az 1231. évi törvénycikkek között az egyik legnagyobb jelentőségű a következő:
| XXXV. törvénycikk c) pontja
Hogy pedig mindezek mind a mi időnkben, mind a mi utódaink idejében erősen és változatlanul megmaradjanak, mind mi, mind a mi fiaink személyesen esküt téve, megerősítettük és saját, valamint fiaink pecsétjeivel megpecsételtük. Saját akaratunkból hozzájárulván, hogy akár mi, akár a mi fiaink és a mi utódaink ezt az általunk engedélyezett szabadságot meg akarnák sérteni, az esztergomi érseknek jogában álljon, hogy szabályszerű előzetes megintés után, minket és őket a kiközösítés büntetésével fenyítsen meg. |
Az 1222. évi Aranybulla úgynevezett ellenállási záradéka helyébe lépett az idézett szöveg, amely kizárólag az esztergomi érseknek biztosított sajátos ellenállást: a kiközösítéssel fenyegethette meg akár a királyt is.
Nem telt el egy év sem, és az esztergomi érsek élt ezzel a jogosítványával. Erről már a cikksorozat következő részében lesz szó.
Irodalom:
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában (Panoráma Kiadó, 1987, Budapest)
Hóman Bálint: Magyar középkor (Magyar Történelmi Társulat, 1938, Budapest)
Kovács Lehel István: 780 éves a Diploma Andreanum
Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada (Gondolat Könyvkiadó, 1981, Budapest)
Zsoldos Attila: A 800 éves Aranybulla (Országház Kiadó, 2022, Budapest)
