Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Régóta él II. András királyról az a kép, hogy gyenge kezű uralkodó volt, az Aranybullát kényszerűségből adta ki, országlása romlásba vitte a Magyarországot. Sőt, ez a katasztrofális működés előzménye és oka is volt a muhi csatában elszenvedett vereségnek. A történészeknek ma már egészen más a véleménye András három évtizedes uralkodásáról, ennek tulajdonképpen az ellenkezőjét bizonyítják.
Én, aki a kegyelemnek egyre magasabb fokára törekedtem, hirtelen a kegyvesztettség mélységébe taszíttattam, és sirathatom a vétkeket, amelyeket soha el nem követtem.
(II. András szavai az ország interdiktum alá helyezésére)
Mielőtt az Aranybulláról értekeznénk, fontos, hogy megismerkedjünk a bullát kiadó király életével, tevékenységével.
Romantikus karaktergyilkosság
A II. András királyról kialakult képet a reformkor óta alapvetően határozta meg Katona József 1819-ben írt, 1820-ban nyomtatásban is megjelent Bánk bán című drámája (a dráma története jól ismert, annak részletezésétől eltekintünk). A színmű alapján – és ez határozta meg az elmúlt két évszázadban II. András általános megítélését – a király teszetosza, döntésképtelen uralkodó, aki még felesége halálát sem képes megbosszulni.
Mi történt valójában? Az idegen befolyás (merániak) ellen lázadó főurak Péter bán vezetésével a pilisi erdőben megölik a királynőt és meráni kíséretét. II. András halicsi hadjáratából hazatérve kész helyzettel szembesül, elfogatja és karóba húzatja felesége gyilkosát, Péter bánt. Az összeesküvés többi résztvevője később nyeri el büntetését. Bánk bán nem volt az összeesküvők között, Melinda és Tiborc története teljes egészében Katona József költői alkotása.
Meráni Gertrúd XIII. századi ábrázolása
A kialakított képet a történelemmagyarázók azzal is alátámasztották, hogy a király az idegeneknek fontos pozíciókat juttatott, az ország vagyonát eltékozolta, egész vármegyéket adományozott el azoknak, akik befolyásolták a tevékenységét. Ezek is elég távol állnak a valóságtól, a források mást bizonyítanak. Ezekről a későbbiekben lesz szó.
II. András élete
András 1176 körül született III. Béla király másodszülött fiaként. III. Béla király elsőszülött fiára, Imrére hagyta a trónt, András birtokokat és pénzt kapott az örökségből, azzal a kötelezettséggel, hogy teljesítse apjának a pápa felé tett vállalását, indítson keresztes hadjáratot Jeruzsálem felszabadítására (Szaladin seregei Jeruzsálemet 1187-ben foglalták el). III. Béla 1196-ban elhunyt, az egy évvel korábban tett fogadalmát, a hadjáratot már nem tudta teljesíteni.
Imre, apja halála után, 1196-ban lett magyar király. Rövid, nyolc éves uralkodása alatt sokszor volt konfliktusa Andrással, de még a fegyveres fenyegetések követően is mindig kibékültek. Imrének 1200 körül fia született, László, akit 1204-ben ifjú királlyá koronáztatott az apja.
Imre minden bizonnyal gyenge egészségű ember volt, mert – 30 évesen – rendelkezett róla, hogy halála esetén András segítse a kormányzásban a gyermek László királyt. András megesküdött a gyermek király támogatására. Három hónappal később, még 1204-ben Imre király meghalt, így III. László lett a magyar trón örököse. András nem késlekedett, saját kezébe összpontosított minden hatalmat, ellehetetlenült az özvegy királyné, Aragóniai Konstancia és III. László király helyzete, ezért Bécsbe menekültek Magyarországról. Alig fél év múlva, 1205. május 7-én a gyermekkirály III. László meghalt, így András örökölte a trónt, még májusban megkoronázták.
II. András pecsétje (1216)
II. András 1205-től 1235-ig tartó uralkodása rendkívül eseménydús volt, ennek ismertetése többkötetes könyvet igényelne, még a nagyobb történelmi jelentőségű események bemutatása is messze meghaladja egy-két cikk terjedelmét. Szinte egész uralkodása alatt hadat viselt, ebben voltak hódítási törekvések, védelmi jellegű csatározások, illetve keresztes hadjáratban is részt vett. Elkerülendő a hosszas ismertetéseket, itt most csak a legfontosabb eseményeket adjuk meg felsorolásszerűen:
– Apja már 11 éves korában Halics (Galícia) trónjára segítette, de onnan három év után elűzték. Megkoronázását követően már 1205-ben megtámadta Halicsot, majd 1213-ban és 1227-ben is hadjáratot folytatott Halics ellen. Eredménye ezeknek kevés volt, előbb Kálmán nevű fiának, később András fiának sikerült megszereznie a halicsi fejedelmi címet, de ezek rövid ideig tartó uralkodások voltak.
– Legidősebb fiának, Bélának már 1214-ben biztosította az öröklést, ifjú királlyá koronáztatta. Szentföldi hadjárata alatt megszerezte fiának I. (Laszkarisz) Theodórosz nikeai (bizánci) császár lányának, Laszkarisz Máriának a kezét. A házasság 1220-ban megköttetett, de II. András 1222-ben meggondolta magát, és elbocsáttatta fiával a feleségét. III. Honoriusz pápa közbelépésére volt szükség, hogy 1223-ban a házasság helyreálljon. Fiával, Bélával rendkívül feszült volt a viszonya, előfordult, hogy Béla herceg külföldre szökött (szeretett feleségével együtt) apja elől. Az apa-fiú kapcsolat rendezésére ismét pápai segedelemmel került sor.
– II. Andrásnak három felesége volt. Első házassága 1203-ban kezdődött, feleségét, Meráni Gertrúdot 1213-ban – halicsi hadjárata alatt – a fellázadt főurak meggyilkolták. A házasságból két gyermek született, a későbbi IV. Béla király, illetve az 1235-ben szentté avatott Erzsébet (1224-ben hunyt el). Második felesége (1215-től) Courtenay Jolán volt, egy lányuk született, aki később Jolánta néven Aragónia királynéja lett. Jolán 1233-ban meghalt, de a király egy év múlva újra nősült, feleségül vette Estei Beatrixot. Közös gyermekük már II. András halálát követően született meg. Estei Beatrixnak menekülnie kellett Magyarországról, mert IV. Béla nem ismerte el testvérének a születendő gyermeket. Beatrixot azzal vádolták, hogy a tényleges apa Apod fia Dénes nádor (őt IV. Béla megvakíttatta). A megszületett gyermeket István névre keresztelték, ő lett az utolsó előtti Árpád-házi király, III. István apja.
– 1216-ban elérkezettnek látta az időt arra, hogy apja pápának tett vállalását teljesítse, keresztes hadjáratra indult (ez volt az ötödik keresztes hadjárat). Hadba indulásakor János, esztergomi érseket bízta meg a kormányzati teendőkkel. A két évig tartó távollét katonai eredményeket nem ért el, egyéb eredményeket és hátrányokat igen. II. András jó diplomáciai kapcsolatokat szerzett, házassági szerződéseket kötött (ezekből egy valósult meg, Béla fiának házassága). Szintén eredményként kell értékelni, hogy a szentföldön ő és a vele utazó írástudók (így például Ugron királyi kancellár és Tamás egri püspök, akik később az Aranybulla aláírói is voltak) megismerhették az úgynevezett jeruzsálemi assizákat, a Jeruzsálemi Királyság nemeseinek szabadságjogaival – többek közt például az ellenállás jogával – foglalkozó dokumentumokat. A hátrányok – az eredménytelen hadjáraton túl is – terhesek voltak az országra: a hadjárat költségeit hitelfelvétellel, királyi ékszerek értékesítésével teremtette elő, a tengeri szállítás fejében Velencének átengedte Zára városát. Hazaérkezése után káosz fogadta az országban, János érsek külföldre menekült a bárók elől.
II. András keresztes hadjáratot vezet Jeruzsálem felszabadítására (részlet a budapesti Hősök terén található emlékműről, Zala György alkotása)
– A bárók folyamatosan veszélyt jelentettek II. András uralkodására. Már 1210-ben ellenkirályt szerettek volna hozatni Konstantinápolyból, 1213-ban meggyilkolták Gertrúd királynét, a szentföldi hadjárat alatt szintén kihasználták az uralkodó távollétét. II. András király minden alkalommal „rendet tudott csinálni”, maga az Aranybulla, és az azt követő, uralkodása alatt kiadott egyéb rendelkezések (1224: Diploma Andreanum, 1231: Kehidai oklevél, 1231: az Aranybulla megújítása; stb.) is főleg a bárók túlhatalma ellen biztosítottak jogokat a királyt támogató szervienseknek (belőlük alakult ki később a kis- és középnemesség).
– Sajátosan alakult II. András kapcsolata a Német Lovagrenddel. A Teuton Lovagrend Jeruzsálem elvesztése után európai letelepedési lehetőséget (is) keresett. II. András 1211-ben területeket biztosított számukra a Barcaságban (a mai Brassó környékén), azzal a feltétellel, hogy megvédik a határokat a nomád kunoktól. Ezt a kötelességüket el is látták.
Szolgálataikért számos kiváltságot kaptak a királytól: saját autonóm területként kezelték földjüket, adómentességük volt, kereskedési-, bányászati- és vásárvám szedésének jogát is elnyerték, az új egyházközségek papjait maguk választották, beszedhették a dézsmát, s felruházták őket a szabad pénz-, ill. súlyhasználat jogával, a szabad vámmentes sószállítás engedélyét is megkapták (a királytól és a pápától is).
A gondok akkor kezdődtek, amikor III. Honoriusz pápa további szolgálataik elismeréseképpen kivonta a lovagokat az erdélyi püspökség fennhatósága alól. A Német Lovagrend önálló, a magyar királytól független állam alapítására törekedett. Visszaéltek helyzetükkel, a királyi szervienseket elfogták, önkényes földfoglalásokba kezdtek, saját pénzt verettek. A Lovagrend nagymestere 1224-ben felajánlotta a pápának a rend eddig kapott és a kunoktól megszerzett területét, mint független államot a Szentszék hűbérében. Honoriusz pápa ezt készséggel elfogadta, fejükké közvetlenül egy római esperest tett meg.
Türingiai Salzai Hermann nagymester, aki felajánlotta a magyar területeket a pápának (a szobor Malbork/Marienburg várában található)
II. András király ezt már nem tűrte el, és fiának, Bélának támogatásával hadjáratot indított a lovagok ellen. A lovagok szembeszálltak a királlyal (erre a pápa is buzdította őket, segítséget is ígért a Lovagrendnek!), sokan meghaltak, de végül sikerült kiűzni őket az országból. A lovagok ezt követően a mai Lengyelország észak-keleti területén, telepedtek le, és ott alakítottak önálló államot.
Az 1224-ben kelt Diploma Andreanum a dél-erdélyi szászok jogaival foglalkozott, de megemlítette a Német Lovagrendet is:
| … Erdélyben lévő hűséges Teuto vendégink is királyi felségünk lába eleiben borulván közönséges akaratból alázatos panaszkodó szókkal jelenték előttünk, hogy régi szabadságoktól, melynek ereje által boldog emlékezetű kegyes nagyatyánktól Gejzától hivattattanak, teljességgel megfoszttattanak volna úgyannyira, hogy az nagy szegénységnek miatta királyi felségünk szükségére külömben semmi szolgálatot nem tehetnének, hanemha kegyelmesen reájok tekintvén dolgaikot megorvosolnók. |
– II. András négy pápával – III. Celesztin, III. Ince, III. Honoriusz és IX. Gergely pápákkal – ápolt igen élénk diplomáciai kapcsolatokat. Magyarország az akkori Európa egyik legfontosabb és leggazdagabb országa volt, így érthető is a pápák kiemelt figyelme. A király és a pápák kapcsolatát leginkább ’a húzd meg, ereszd meg’ jellemezte. A pápák próbálták atyáskodva kezelni II. Andrást, de ő ezt leginkább csak szavakban, gesztusokban fogadta el, a tettek már sokszor ellentmondtak ezeknek (lásd a Német Lovagrenddel kapcsolatos ügyeket).
Már III. Béla halála után többször fölszólították Andrást a pápák, hogy teljesítse apja vállalását és örökül hagyott kötelezettségét, induljon keresztes seregek élén a Szentföldre. Ezt András csak két évtizedet késlekedve teljesítette.
II. András Béla fiával (és menyével, Laszkarisz Máriával) való konfliktusos helyzetekben többször is a pápai segítségre és intelemre volt szükség. A pápák fontosabbnak tartották a békességet, mint annak vizsgálatát, hogy kinek van igaza. Ezek mindig eredményre vezettek.
Az Aranybulla az egyházi kiváltságokat hátrányosan érintette. A pápák ezt természetesen nem fogadták örömmel, de kivárták a megfelelő helyzetet és időpontot, hogy az egyház számára is kiváltságokat szerezzenek. Ezek a kiváltságok meghaladták a korábbi jogosítványokat, és a következő évszázadokban is hivatkozási alapot és hatalmat jelentettek a római egyháznak Magyarországon.
A legsúlyosabb konfliktus az Aranybulla 1231-es megújítását követően történt. II. András kötelezettséget vállalt az egyház felé, de nem teljesítette (nem fizette meg az egyháznak a szerződéses összegeket). Erre válaszul Róbert esztergomi érsek 1232. február 29-én a pápa korábbi felhatalmazására és a második aranybulla záradékára hivatkozva a kiközösítéshez hasonló egyházi tilalmat (interdiktum) vezetett be az országban, kiközösítette a nádort és Sámuel kamaraispánt, ám II. András még haladékot kapott. Ez igen súlyos büntetés volt az országra, az interdiktum alatt nem lehetett a szentségeket (házasság, keresztelés stb.) kiszolgáltatni. A király így reagált az interdiktumra:
| Mostanában … meg nem érdemelt büntetést szenvedek, és jaj, sohasem ismert fájdalomban senyvedek; én, aki a kegyelemnek egyre magasabb fokára törekedtem, hirtelen a kegyvesztettség mélységébe taszíttattam, és sirathatom a vétkeket, amelyeket soha el nem követtem. Éppen amikor a minap, a nagyböjt kezdetén mind magam, mind országom lakosai kegyes katolikus szokás szerint egyházunkhoz gyülekeztünk, hogy e szent napokon magunkat könnyeknek é s töredelemnek adva át, és áldozatot mutatva be az Úrnak a szentséges böjtöt megkezdjük, akkor hirdette ki Róbert esztergomi érsek reám, országom lakosaira, általánosan egé sz Magyarországra az interdictum büntetését, mint mondta, a tőletek (IX. Gergely pápától) kapott felhatalmazás alapján, és a magam é s fiaim főember szolgái közül egyeseket kihallgatás és ítélet nélkül a kiközösítés büntetésével is sújtott. |
A tilalmat és a kiközösítéseket a király kérésére hamarosan felfüggesztették (1232. július 22-én szólította fel IX. Gergely pápa Róbert érseket az interdiktumtól való eltekintésre), így a király újabb haladékot kapott.
A király továbbra sem tette meg a szükséges lépéseket, ezért IX. Gergely pápa 1232. augusztus 12-én külön figyelmeztette őt, és felhatalmazta Pecorari Jakab bíboros pápai legátust, hogy akár kiközösítéssel is kényszeríthetik a teljesítésre.
A bíboros megbízottjai 1233. augusztus 20-án íratták alá a királlyal az úgynevezett beregi egyezményt, amely az egyházat ért sérelmeket kívánta orvosolni. A teljesítés határidejét 1234. márciusában tűzték ki (feltehetőleg április 23-ra). A király rövid határidőre hivatkozva még figyelmeztetés után sem teljesített, ezért 1234.július 19-én az egyházi büntetések érvénybe léptek. A király és Róbert esztergomi érsek föllebbezett a pápához, aki augusztus 16-án meghagyta, hogy teljesítés esetén vonják vissza az egyházi büntetéseket Végül a teljesítéssel kapcsolatban engedményeket adtak és 1234. augusztus 31-én a kiközösítést visszavonták. Biztosították Andrást, hogy pápai meghatalmazás nélkül őt és rokonait külön nem közösíthetik ki.
A beregi egyezményt követően a király egy levélben végletesen megalázkodott a római pápa előtt. II. András szerint Szent István, a magyarok első királya
| nem akárkitől, hanem Jézus Krisztus helytartójától, Szent Péter utódától kapta meg a főpapnak adott isteni sugallatra a királyi koronát. … A római pápa tekintélyével, aki őt népünk királyának é s apostolának nevezte, osztotta fel tartományait püspökségekre. … Miután isten kegyelméből e szent király törvényes örököseként kaptuk az ország trónját, az említett Szent István nyomdokába óhajtván lépni a szent egyház iránti hódolatban …, mi és az ország ünnepélyes követek útján kértük tartományunkat követ által megsegíteni. |
II. András ábrázolása a Képes krónikában
II. András király harminc évi uralkodás után 1235. szeptember 21-én hunyt el, 59 éves volt. A trónon fia, IV. Béla követte.
Irodalom:
Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában (Panoráma Kiadó, 1987, Budapest)
Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada (Gondolat Könyvkiadó, 1981, Budapest)
