A forgalmi érték meghatározása illetékfizetés esetén

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A vagyonszerzési illeték alapjának meghatározása során mindig a forgalmi értékből – és nem a vagyontárgy vételárából – kell kiindulni. Visszterhes vagyonszerzések esetén a forgalmi érték egyben az illeték alapja is, ingyenes vagyonszerzések, valamint vagyoni értékű jogok esetén pedig az illetékalap meghatározásának az alfája. Dr. Kovács Anikónak az Adó szaklap 2007/9 számában megjelent cikkéből kizárólag a forgalmi érték meghatározásával kapcsolatos alapvető rendelkezéseket emeljük ki.

Az illeték alapjának meghatározása során a legnagyobb hangsúlyt a forgalmi érték megállapítása kapja. Miután az illetékkötelezettség keletkezésének, az illetékkiszabásra bejelentésnek és a fizetendő illeték megállapításának időpontja időben elválik egymástól, lényeges, hogy a vagyontárgy melyik időpontban fennálló forgalmi értéke lesz releváns az illeték alapjának meghatározása szempontjából. Az illetéktörvény forgalmi érték fogalmában ezért van jelentősége az illetékkötelezettség keletkezése időpontjára utalásnak.

A forgalmi értéket általában az illeték fizetésére kötelezettnek kell a jogügylet vagy a hagyaték bejelentésekor közölnie. Más esetben az adóhatóság felhívására kitűzött határidő alatt kell a forgalmi értéket bejelenteni. Utóbbira tipikus példa az ajándékozás. A legtöbb esetben ugyanis a feleknek eszükbe sem jut, hogy a szerződésben az ajándék értékét is feltüntessék.

Ha a felek nem tüntetnek fel (jelentenek be) forgalmi értéket, vagy az általuk megjelölt érték a valós forgalmi értéktől eltér, akkor a forgalmi értéket az adóhatóságnak kell megállapítania. Ez alól egy kivétel van: ha a forgalmi értéket bírósági ítélet állapította meg, azt az adóhatóság nem bírálhatja felül.

A forgalmi értéket az adóhatóság nem korlátok nélkül állapítja meg, hanem az illetéktörvény előírásai szerint helyszíni szemle, összehasonlító értékadatok alapján, valamint az illeték fizetésére kötelezett nyilatkozata ismeretében, szükség esetén pedig külső szakértő bevonásával. Az illetéktörvény szövegéből az állapítható meg, hogy a forgalmi érték meghatározásához helyszíni szemlére van szükség. A helyszíni szemle azonban önmagában nem elegendő, összehasonlító értékadatokat is köteles a hatóság beszerezni.

Azzal, hogy az illetéktörvény feljogosítja az adóhatóságot a forgalmi érték megállapítására, nem azt feltételezi a jogalkotó, hogy a vagyonszerző eleve csalni akar. Egy visszterhes jogügylet – jellemző módon adásvétel – esetén a polgári jog szabályai szerint a felek a vételárban is szabadon állapodhatnak meg. Ha a vételárat tekintenénk az illeték alapjának, akkor egy szorult helyzetben lévő, és ezért alacsonyabb áron eladni hajlandó tulajdonostól vásárolt lakás után a vevő kevesebb illetéket fizetne, mint az a vevő, aki jobb ˝alkupozícióban˝ lévő eladótól, lényegesen magasabb áron vásárolja meg az – egyébként –ugyanolyan forgalmi értékű ingatlant. Megállapítható tehát, hogy a forgalmi érték és a kialkudott vételár messze nem azonos fogalmak, ami egyébként nem jelenti azt sem, hogy adott esetben nem egyezhetnének meg. Az illetéktörvény ezt az egyenlőtlenséget kiküszöböli azzal, hogy a törvény alapján megállapított forgalmi értéket és nem a szubjektív módon kialakult vételárat tekinti a fizetendő illetéket alapjának.

Számos esetben találkozunk olyan szerződéssel, amelyben a vételár ˝mellett˝ a felek külön megjelölik az általános forgalmi adó – jellemzően xxxx forint + áfa formában. Az általános forgalmi adó – mint árdrágító tényező – pedig része nemcsak a vételárnak, hanem a forgalmi értéknek is. Ezt a tényt az áfát tartalmazó forgalmi értéket vitató ügyekben a bíróságok is megállapították.

Végezetül, az illeték alapját – mint ahogyan a fizetendő illeték összegét is – forintban, azaz a Magyar Köztáraság hivatalos pénznemében kell megállapítani. Ha a felek a vételárat nem forintban határozták meg, akkor az adóhatóságnak az MNB hivatalos devizaárfolyama alapján forintra kell azt átszámítani. Ilyenkor az illetékkötelezettség keletkezésekor – azaz fő szabály szerint a szerződéskötéskor – fennálló árfolyamot kell az átszámítás során figyelembe venni.

Dr. Kovács Anikó cikkét teljes terjedelemben az Adó szaklap 2007/9. számában olvashatják.

---