Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A tea történelmet meghatározó növény! A legismertebb esemény, amely kapcsolódik hozzá, az úgynevezett bostoni teadélután. Milyen előzményei voltak ennek, hogyan is zajlott le, illetve milyen következményei voltak? Természetesen, ahogyan ez az ado.hu-n szokott volt lenni, a történetnek számos adózási vonatkozása is van.
No taxation without representation.
Nincs adózás képviselet nélkül.
(az amerikai függetlenségi mozgalom jelszava)
A tea évezredeken át a kínaiak kiváltságos itala volt, illetve a japánok jutottak még hozzá a VIII-IX. század környékén. Mindkét országban jelentős teakultúra alakult ki, a tea termesztésének, elkészítésének módját féltve őrzött titokként kezelték. Ezt lehetővé tette, hogy mindkét ország elzárkózott a kereskedelmi kapcsolatoktól, országaikba idegeneket nemigen engedtek be, titkaik (tea, selyem, porcelán stb.) kiszivárogtatóit halálbüntetéssel fenyegették. Érdekes, hogy a teával kapcsolatos ismeretek még Marco Polo könyvében sem jelentek meg (vannak, akik ezt a hiátust, illetve a kínai nagy fal említésének hiányát is azzal magyarázzák, hogy Marco Polo soha nem járt Kínában).
A teáról az első hírek arab kereskedők közvetítésével jelentek meg Európában (selyemút!), de magára a termékre egészen a XVI-XVII. századig várni kellett. Először holland kereskedők szállítottak Európába teát, majd bekapcsolódtak ebbe az angolok is, sőt a későbbiekben lényegében monopóliumot szereztek a tea kereskedelmére, a Brit Kelet-indiai Társaság monopóliumát 1698-ban parlamenti döntés garantálta. Kínából és Japánból hajóval érkezett a tea az európai kikötőkbe. A XVII. században Kínából szárazföldi karavánúton, Szibérián, illetve a Góbi sivatagon keresztül is érkezett tea Európába, ennek célállomása Moszkva volt, ez alapozta meg az orosz teakultúra kialakulását. Az orosz cári udvarba az első doboz tea 1638-ban érkezett ajándékként, az első kereskedelmi karavánt 1693-ban indították el Pekingbe.
Az európai országokban először gyógyszerként használták a teát, ez köszönhető számos betegséggel kapcsolatos gyógyító hatásának is, és természetesen, gyógyszerként igen drágán adták. Mikor már nem volt annyira drága a tea, akkor fűszerként kezdték el értékesíteni és használni, és csak a rendszeres teaszállítmányok Európába érkezését követően válhatott belőle általánosan fogyasztott ital. Először az arisztokrácia, majd a polgárság, és utoljára a legszegényebb rétegek is napi rendszerességgel fogyasztották a fertőző víz és a bódító hatású alkoholos italok (sör, bor, gin, rum stb.) helyett, mellett.
Teaültetvény
Csempészet és hamisítás
A tea forgalmazását, a teaházakban italként való értékesítését az angolok tetemes adóval sújtották. Magas ára és adóztatása miatt a tea divatos csempészáruvá vált, illetve elkezdték hamisítani.
Az angolok először a teaházakban felszolgált teaitalt adóztatták meg. Az adóellenőrök akár naponta többször is ellenőrizék a felszolgált ital minőségét, mindhiába, mert a teaház-tulajdonosok a legrafináltabb módszerekkel hígították fel a teafőzetet. Ezt 1689-től az adószabályokkal úgy oldották fel, hogy a teafűre (levél, őrlemény vagy por alakjában) vetették ki súly alapján az adót, méghozzá fontonként 25 pennyt. Hogy ez mennyire jelentős összeg volt, jól érzékelhető abból, hogy akkoriban egy munkás hetibére 40 penny volt. Az adó mértékét 1692-ben csökkentették, de 1711-ben újra visszaemelték 25 pennyre.
Az adó elkerülésére az egyik módszer a csempészet volt. Leggyakrabban a holland kereskedők által Európába szállított teát csempészték Britanniába; ezt már csak azért is könnyen tehették, mert a Holland Köztársaság (akkoriban Hollandiának még ez volt az államformája!) nem adóztatta meg a teát. A jövedelmező üzletbe beszálltak a francia, svéd, dán hajósok is, sőt maguk a britek is: a Brit Kelet-indiai Társaság hajóival Európába érkező tea jelentős részét a brit tengerészek adták el a szigetország orgazdáinak. A XVIII. század első felében az Angliában forgalomba hozott tea fele-kétharmada származhatott a feketekereskedelemből.
A csempészet méretére, szervezettségére utal az is, hogy az 1770-es években a csempészhajók 80 fős személyzettel futottak, a hajót 24 fegyveres védhette meg a vámosok ellenőrzéseitől, támadásaitól. A bankok szívesen adtak akár 3-6 havi hitelt is a csempészetet űző kereskedőknek, illetve a rakományra biztosítást is lehetett kötni, azaz nem volt a hitelügylet és a biztosítás megkötésének feltétele, hogy törvényes legyen a tevékenység.
Maga Edward Lloyd (1648-1715) is kávéházat nyitott 1686-ban a londoni Tower Streeten. Lloyd jó üzleti érzékét mutatja, hogy 1691-ben átköltöztette vendéglőjét a Lombard Streetre, ahol vendéglőjében kereskedők, hajótulajdonosok, bankárok ügynökök gyakran megfordultak. A tea népszerűvé válásával a kávéházak is áttértek a tea értékesítésére, Lloyd ebből alapozta meg a vagyonát. A kereskedelemmel kapcsolatos információk itt cseréltek gazdát, gyakran Lloyd közvetítésével. A hely és az információk felértékelődésének eredményeképpen 1774-ben itt alakult meg a „The Society of Lloyd’s”, a nagyhírű nemzetközi biztosítótársaság.
A három évszázada működő Twinings bolt bejárata
A magas adó a csempészet mellett a hamisítást is népszerűvé tette. Mivel a tea kereskedelmének központja London volt, a hamisítás is itt volt a legnagyobb mértékű. Mindenféle más növénnyel, így galagonya, fűzfa, kökény, bodza szárított leveleivel, sőt még kecskebogyóval is keverték a teát, de adtak hozzá agyagot, melaszt, színezőanyagként berlini kéket, ólom-oxidot, zsírkövet, gipszet. Az ólom-oxid mérgező hatásainak következtében halálos áldozatok is voltak. Mivel a zöld teát könnyebb volt hamisítani, az angolok a XVIII. század közepétől áttértek a fekete tea fogyasztására.
Hiába voltak a szigorú törvényi szabályok, a börtönbüntetéssel való fenyegetettség, a csempészet és a hamisítás „divatban maradt”. A megoldást az jelentette, hogy 1784-ben a tea (nettó) árához képest 119%-os adót lecsökkentették 12,5%-ra (ez volt az ún. Commutation Act, magyarul Átváltoztatási törvény). Az adócsökkentés eredménye az lett, hogy a csempészet megszűnt, a feketepiac néhány nap alatt összeomlott. A kereskedők már nem kockáztattak, legális forrásból vásárolták a teát, és néhány éven belül a tea után befolyt adó összege meghaladta az adócsökkentés előtti bevételeket is. Az adócsökkentés hatására jelentősen növekedett az importál tea mennyisége is, de fellendítette a teaboltok, teaházak működését is: 1783-ban 33 778 engedéllyel rendelkező teaház működött Angliában, 1801-ben közel kétszer annyi.
A Commutation Act megalkotásánál ifjabb William Pitt, a miniszterelnök többször konzultált Richard Twining teakereskedővel is. Richard Twining annak a Thomas Twiningnek volt az unokája, aki 1706-ban megvásárolt egy kávéházat a londoni Strand 216-ban, amit később kibővített, átalakított, és 1734-től már kizárólag a teára specializálódott, leghíresebb teakeverékük az Earl Grey. Az üzlet ma is működik, a Twinings márkajel a világ egyik legrégebbi márkajele.
Twinings márkajel – Bátran és kitartóan
A bostoni teadélután
A bostoni teadélután történetének bemutatásához időben néhány évtizedet vissza kell lépnünk. A hétéves háború (1754-1763) alaposan kiürítette a brit kincstárat. A britek Európán kívül hadakoztak Amerikában, Indiában és Nyugat-Afrikában is, azaz – ahogyan Churchill is megállapította – lényegében világháborúban vettek részt.
A kincstári bevételek növelése érdekében 1765-ben érvénybe lépett a bélyegtörvény (Stamp Act). Ennek alapján minden az észak-amerikai gyarmatokon (13 gyarmat) keletkezett dokumentumra, legyen az egy hivatalos levél, könyv, újság vagy egy egyszerű szórólap, adót vetettek ki A bevételekből a brit haderő Észak-Amerikában tartózkodó csapatainak költségét kívánták finanszírozni. A bélyegtörvény volt az első alkalom, amikor az adófizetés elfogadásáért cserébe a gyarmati lakosok képviseletet kértek a brit parlamentben. A tiltakozások eredményeképpen 1766-ban a bélyegtörvényt hatályon kívül helyezték.
A bostoni teadélután
A brit parlament 1767-ben fogadta el a birodalmi pénzügyminiszter nevével fémjelzett úgynevezett ún. Townshend-törvényeket. Forgalmi adót vetettek ki az üvegre, az ólomra, a festékekre, a papírra és a teára is. Kötelezték a gyarmatokat arra, hogy ezeket a termékeket csakis az anyaországból szerezzék be, a gyarmatokon való gyártásukat, előállításukat megtiltották. Az adóemelések elsődleges célja az volt, hogy 40 ezer fonttal megnöveljék a kincstári bevételeket, főleg az amerikai gyarmatokat adóztatva meg, minden amerikai területre behozott árura adót vetettek ki. A háttérben egy másik cél is körvonalazódott, az egyre függetlenebbé váló gyarmatokat felett növelni kívánták a brit korona hatalmát, ellenőrzését. Az adóbevételekből szerették volna a gyarmati kormányzók és bírók fizetését finanszírozni, ezzel is függővé téve őket a brit kormányzattól. Az adó- és vámszabályok végrehajtásának felügyelése érdekében brit vámbiztosokat neveztek ki a gyarmatokra.
A tea fogyasztása a gyarmatokon is népszerű volt, különösen az amerikai gyarmatokon. Egy 1721-es parlamenti döntés alapján a gyarmatokon csakis Nagy-Britanniából importált teát forgalmazhattak. Az 1767-es törvények biztosították a Brit Kelet-indiai Társaság monopolhelyzetét a gyarmatokon is (ez korábban nem így volt), segítendő a Társaság megroppant anyagi helyzetét. Ennek alapján a Brit Kelet-indiai Társaságnak a tea után az anyaországban fizetendő 25%-os forgalmi adóját eltörölték, de a gyarmatokon nem. Az amerikai gyarmatokon nem fogadták el a 25%-os forgalmi adóval terhelt brit teát, helyette csempészett holland teát fogyasztottak, illetve tiltakoztak a megkülönböztető szabályozás ellen. A tiltakozások egyik fő mondanivalója az volt, hogy a parlamenti demokráciával ellentétes az, hogy a gyarmatokon élők képviselete, beleegyezése nélkül hoznak olyan döntéseket, amelyek a brit parlament hatáskörébe tartoznak, azaz nincs biztosítva a megfelelő képviseletük a döntésekben.
A szigorú brit ellenőrök John Hancock hajóját, a Liberty-t, csempészettel vádolták, és azt a bostoni helyőrség 1768. június 10-én lefoglalta. Az utcákon tüntetések törtek ki, ezt a vámtisztek jelentették Londonnak. A gyarmati tiltakozások következő gyászos eseménye volt a bostoni sortűz, amelyben a brit helyőrség katonái rálőttek a tiltakozókra, öt ember meghalt.
Az importvámra vonatkozó Townshend-törvényeket 1770-ben visszavonták, kivéve a teára vonatkozó szabályokat.
Az 1773-as teatörvényben (Tea Act) lehetővé tették, hogy a Brit Kelet-indiai Társaság a teát közvetlenül (az anyaország beiktatása nélkül) értékesíthesse a gyarmatokon. Ez olyan árcsökkenést jelentett, amely versenyképes volt a csempészett tea árával, sőt annál alacsonyabb volt. Ez sem segített, a szellem már kiszabadult a palackból, az amerikai gyarmatokon bojkottot hirdettek a brit importból származó kínai teára. A bojkott eredményeképpen a Brit Kelet-indiai Társaság korábban 320 ezer fontot elérő eladásai 520 fontra estek vissza.
1773 szeptemberében hét teát szállító hajó érkezett a gyarmatokra, 2000 ládában összesen 600 000 font tearakománnyal. Egy-egy hajó célállomása New York, Philadelphia és Charleston volt, négy hajóé pedig Boston. A Bostoni célállomású hajókat kivéve a másik három városban olyan bojkott fogadta a hajókat, hogy kénytelenek voltak visszaindulni Angliába, ahol sikerült a rakományt kirakodni, ott az a raktárakban maradt és megrothadt.
A bostoni négy hajóból egy viharba került és eltévedt, másik három hajó (Dartmouth, Eleanor, Beaver) viszont behajózott Boston kikötőjébe. Massachusetts kormányzója hűséges volt a Brit Birodalomhoz, ezért beengedte a hajókat Boston kikötőjébe, de nem lényegtelen mellékkörülmény, hogy fiai teakereskedelemmel foglalkoztak.
A Függetlenségi Nyilatkozat előterjesztése (John Trumbull festménye, 1819)
A rakományok vámolása, kikötői raktárakba szállítása ennek ellenére nem sikerült, a tiltakozások miatt a tea a hajókon maradt. December 16-án mintegy kétszáz tiltakozó indult a hajókra, sokan közülük indián (mohikán) jelmezt öltöttek. A partról hétezres ünneplő tömeg követte az eseményeket. A „mohikánok” megszállták a hajókat (ezt a hajók személyzete erőszakmentesen tűrte!), és a teljes tearakományt, 342 ládát (értéke 18 000 font volt) az öböl vizébe dobták.
|
Amint a hajó fedélzetére jutottunk, az osztagom parancsnoka kinevezett fedélzetmesternek, majd utasított, hogy menjek a kapitányhoz, szerezzem meg a csapóajtók kulcsait, és hozzak egy tucat gyertyát. […] Azután parancsnokunk arra utasított minket, hogy […] pakoljuk ki az összes ládát, és dobjuk őket a tengerbe. Mi azonnal végrehajtottuk parancsait, először azonban felvágtuk és széthasogattuk a ládákat tomahawkjainkkal, hogy a víz minél nagyobb kárt tehessen a bennük rejlő teában. (Részlet George Hewes szemtanú visszaemlékezéseiből) |
A jelszavak között a következők is szerepeltek: „Ma teáskanna a kikötőnk!”, „Olyan teát főzünk György királynak, hogy abba belefullad!”. A lakosság még hónapokig viccelődött azzal, hogy az amerikai partoknál kifogott halaknak teaízük van.
Az angolok megpróbáltak „rendet tenni” a gyarmatokon, angol csapatokat vezényeltek Bostonba, bezárták a kikötőt, korlátozták a gyülekezési jogot, a kormányzó felhatalmazásokat kapott a rendcsinálásra. Mindez már megkésett intézkedés volt. 1774 őszén 13 gyarmat kongresszust szervezett az ellenállás összehangolása érdekében, 1775-ben kitört a függetlenségi háború, 1776. július 4-én elfogadták a Függetlenségi Nyilatkozatot. A háború 1783-ban fejeződött be, a párizsi békeszerződésben Anglia elismerte az Egyesült Államok függetlenségét (az ellenségeskedés nem szűnt meg, még a XIX. században is voltak egymás elleni harci cselekmények).
A július 4-i dátum azóta is a Függetlenség Napja az Egyesült Államokban. A dátumnak különös szimbolikus jelentőségét adja az is, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot megfogalmazó és aláíró John Adams és Thomas Jefferson volt az Egyesült Államok 2. és 3. elnöke (Washington után), és mindketten egyazon napon, a Nyilatkozat aláírásának 50. évfordulóján, 1826. július 4-én hunytak el.
Maga a „bostoni teadélután” kifejezés jóval később keletkezett, 1834-ig nem jelent meg nyomtatásban.
A bostoni teadélutánhoz hasonló szimbolikus jelentőségű tiltakozásra került sor egy másik angol gyarmaton, Indiában. Gandhi 1930. március 12-én indította el az úgynevezett sómenetet, amely a brit sókereskedelem monopóliuma ellen tiltakozott. Az eredmény itt is hasonló volt, India 1947-ben elnyerte függetlenségét.
Gandhi a sómenet élén
Irodalom:
A bélyeg volt az utolsó csepp a 13 amerikai gyarmatnak
Harmat Árpád Péter: Az amerikai függetlenségi háború (1775-1783)
Lu Jü: Teáskönyv, a teázás szent könyve a nyolcadik századi Kínából (Terebess Kiadó, Budapest, 2005)
Kiss Mariann: Teakalauz – A tea kultúrtörténete (HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2007)
Kiss Mariann: Teakalauz – A teáról praktikusan (HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2007)
Nem rohantak fegyvert ragadni a hazafiak a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után
Tarján M. Tamás: 1773. április 27. – A brit parlament elfogadja a teatörvényt
Tarján M. Tamás: 1773. december 16. – A „bostoni teadélután”
Az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának eredeti példánya
