A vikingek és az adózás – 1.rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Sajátos romantika lengi körül a vikingeket. Egyrészt egy hősi mítosz övezi őket, akik felfedezték Grönlandot, sőt Amerikát is, más oldalról viszont sokan kíméletlen, barbár, vérgőzös rablóknak tekintik a viking hódítókat. Mi az igazság? Most és a következő hetekben – péntekenként – róluk lesz szó az Adó Online oldalán, és természetesen a vikingekkel kapcsolatos adózási kérdéseket is sorra vesszük majd.

„… a pogányok öldökléssel és fosztogatással kísért dúlása nyomorultul elpusztította Isten egyházát Lindisfarne-en.”

(Angolszász Krónika, 793. évi bejegyzése)

A cikksorozat első részében tisztázzuk azt, hogy kik voltak a vikingek, mit jelent a viking szó, milyen más elnevezéssel illették őket, továbbá mit értünk viking korszak alatt, valamint milyen okok vezettek a vikingek kirajzásához.

Áttekintjük még a vikingekről szóló legfontosabb korabeli forrásokat, illetve a cikksorozathoz felhasznált irodalmi hivatkozásokat is megadjuk.

A következő részekben lesz szó a viking nemzetek államalapításairól, a kereszténység felvételéről, portyáikról, felfedezéseikről, a kereskedelemben betöltött jelentős szerepükről, külön az angliai, a kijevi és a szicíliai tevékenységükről, valamint – természetesen – az adózásról. Az adózás keretében szólunk a sarcként beszedett adókról, a danegeldről, a heregeldről, és arról is, hogy a vikingek is fizettek adókat. Az utolsó részben szólunk majd néhány irodalmi vonatkozásról (Shakespeare, Wagner), és eligazodásként néhány viking személyiség életét, tevékenységét külön is összefoglaljuk.

Kik voltak a vikingek?

Skandinávok!

A tömör kifejezés nem pontos, ezért egy kicsit részletesebben is szólnunk kell erről.

Skandinávia a jégkorszakot követően nagyon gyorsan lakottá vált. Már hatezer éve is éltek ott emberek. Erről az Európa legészakibb részén lévő Altában lévő sziklarajzok tanúskodnak. A rajzok keletkezési korát i.e. 500 és i.e. 4000 közé teszik a tudósok.

Az 1973-ban felfedezett sziklavésetek állatokat (különböző szarvas-, madár- és halfajokat), a halászat és vadászat eszközeit, tevékenységét (a csónakok, hajók a későbbi viking hajókkal is rokonságot mutatnak), valamint a mindennapi életet és emberi kapcsolatokat mutatnak be, így táncot, főzést, szexuális kapcsolatokat. Egyes figurákat gyakran kiemelt helyzetben ábrázoltak, valószínűleg ezekkel szimbolizálták a sámánokat, törzsfőket. A helyszín 1985 óta az UNESCO Világörökség része, kijelölt útvonalakon látogatható a szabadtéri bemutató.

Hajót ábrázoló ősi sziklarajz Altában. A viking hajókkal való hasonlóság nem szorul magyarázatra!

A skandináv területek – ide értve a Skandináv félsziget mellett a mai Dánia területét is – 800 körül több népcsoportnak is otthont adtak, így a mai dánok, norvégek, svédek, lappok, finnek őseinek, sőt – különösen a mai Finnország déli részein – szláv eredetű népcsoportok is megtelepedtek. A viking gyűjtőfogalom az ógermán dán, svéd és norvég népcsoportokat jelöli. Az ódánok főleg a mai Dánia, az ónorvégok a mai Norvégia délebbi területein, az ósvédek a mai Svédország délebbi területein helyezkedtek el.

Államalakulatok sokáig nem tudtak ezeken a területeken kialakulni, sokkal inkább a laza törzsszövetségi állapotok voltak jellemzőek.

Mit értünk viking korszak alatt?

A viking korszak viszonylag jól definiált a történészek által. Azt a korszakot jelenti, amikor a vikingek elindultak az őshazájukból idegen területekre, a végét pedig a vikingek visszaszorulásával szokás jellemezni.

A kezdőidőpont az első jelentősebb viking támadás időpontja, 793. június 8-a, amikor a vikingek megtámadták az északkelet-angliai kis sziget, Lindisfarne védtelen kolostorát, azt kifosztották, lakói nagy részét pedig lemészárolták. Ez a támadás megdöbbenést keltett az akkori keresztény világban, a támadás felkészületlenül érte a szerzeteseket.

A térkép a skandinávok lakta, illetve befolyásuk alatt álló területeket mutatja be (Lindisfarne szigetét nyíl jelöli az ábrán)

 

A viking korszak végét a viking támadások megszűnésével szokás megadni. Ennek legfontosabb időpontja 1066. szeptember 25., amikor II. Harold (Harold Godwinson) angol király az angliai Stamford Bridge melletti csatában legyőzte III. Harald (Keménykezű Harald vagy Harald Sigurdsson) norvég király seregét. A csatában egyébként a norvég király is elesett.

Kétségtelen, hogy a vikingek a lisdisafarne-i támadás előtt, és a stamford bridge-i vereséget követően is folytattak kalóztámadásokat, ezek azonban nem sokban különböztek más nemzetbeliek (skótok, írek stb.) kalóztámadásaitól.

Az előzőekben meghatározott két időpont között a vikingek meghatározó szerepet játszottak az európai történelemben, nem csak Nyugat-Európában, hanem keleten, sőt Dél-Európában is.

Mit jelent a viking szó, milyen más nevekkel illették a vikingeket?

A viking elnevezés eredetére többfajta magyarázatot is adtak. Egyik változat szerint a latin, angolszász, illetve frank eredetű wic (piac, erőd, város) szóból származik, lévén hogy a vikingek jelentős (közvetítő) kereskedelmi tevékenységet folytattak, és hajósként városokban telepedtek le. Más változat szerint a skandináv vik (öböl) vagy vig (harcos) szóból származik az elnevezés. A vikingek életformáját, tevékenységét ismerve mindhárom magyarázat helytálló lehet, ennek vizsgálata legyen a nyelvészek feladata. A viking szó első írásbeli előfordulásával a IX-XII. századokban írt Angolszász Krónikákban találkozhatunk wicingas alakban, amely a műben – mindenfajta pejoratív mellékzönge nélkül – kalózkodással foglalkozó tengerészt jelentett (csak röviden jegyzem meg, hogy a kalózkodást egészen a XIX. századig a nagyhatalmak elfogadták, ha a tevékenység az ellenséges hatalmak ellen irányult).

A vikingeket gyakran emlegették normann vagy nordmann elnevezéssel is, lévén a megtámadottakhoz képest északi emberek.

A keleten portyázó, kereskedő, főleg svéd származású vikingeket varégeknek vagy varjágoknak is nevezték, amely görög eredetű szó, védőt, kísérőt jelent, és arra utal, hogy a svéd vikingek a bizánci császárok testőrségében – zsoldosként – vállaltak tevékenységet. Ugyancsak a svéd vikingeket illették a rusz szóval is (bár ezt az elnevezést más népcsoportokra is használták). A későbbiekben még lesz arról szó, hogy a svéd vikingek milyen szerepet játszottak a Kijevi Rusz állam létrejöttében, valóban a vikingek leszármazottai voltak-e az orosz állam uralkodói egészen a XVII. század elejéig.

A viking kirajzás okai, korszakai

Ahhoz, hogy a vikingek cselekedeteit megértsük, tisztában kell lennünk valamelyest a hitvilágukkal. A vikingek sok istenben hittek, legfőbb istenük a félszemű Odin volt, aki nyolclábú sebes paripáján vágtat, a háború, a költészet és a halottak istene. A csatában elesettek bekerülhetnek palotájának előcsarnokába, a Walhallába. Ez a legdicsőbb, amit egy viking harcos elérhet. Természetesen ez a hit már önmagában is megalapozta a viking erőszakkultuszt.

Odin XVIII. századi ábrázolása

Harcolni, ölni, zsákmányt szerezni dicsőséges dolog, ezekre feltekint a viking társadalom. Ha valaki öröklés révén nem tud társadalmi elismertséget szerezni, akkor egyetlen útja a társadalmi elismerésnek a harc. Mindegy ki ellen, akár a testvér megölése is dicsőséges tetté válhat ebben a hitvilágban. Számos példa van arra, hogy viking uralkodók testvérük, sőt apjuk ellen fordulnak a hatalom megszerzése érdekében, ezt a társadalom elismeri, ha a harcos belehal, akkor jutalma a Walhalla!

A viking társadalmak öröklési rendszerében egy gyermek – általában a legidősebb fiú – örökölte apja minden vagyonát, hatalmát, a többiek csak harc révén tudtak vagyonhoz, hatalomhoz jutni.

A vikingeknél elfogadott volt a több feleség, illetve az ágyasok tartása. Természetesen a feleségek számát alapvetően meghatározta az, hogy a férj hány feleséget, gyermeket tudott eltartani. Mindegy kitől született a gyermek, mindegyiket törvényes leszármazottnak tekintették. A naturális gazdálkodást (vadászat, halászat, állattenyésztés stb.) folytatók nem nagyon engedhettek meg maguknak egy feleségnél többet, ez inkább a törzsfőnökök, és a zsákmányszerző harcosok kiváltsága volt.

A nők lényegében a férfiak tulajdonát képezték, bár semmivel nem volt rosszabb a helyzetük, mint a többi korabeli európai társadalmakban, sőt talán még valamivel jobb is volt (például elválhattak, ha vissza tudtak menni eredeti családjukhoz). A kalózportyákon, harcokban résztvevőket távollétük idején feleségük helyettesítette az otthoni teendőkben, őrizték a vagyont, irányították a családi gazdaságot.

A viking kirajzás okaként több tényezőt is szokás megjelölni. A legfontosabbak a következők:

– A viking lélek, a harc, az erőszak ethosza.

– Kiközösítés. A vikingek egyik büntetési formája volt a kiközösítés. A zord éghajlati körülmények között a kiközösítettnek nem sok esélye volt az életben maradásra, kénytelen volt elhajózni és rabolni. Ilyen kiközösítés vezetett Grönland, majd Vinland (Amerika) felfedezéséhez. Ugyanakkor ezt kirajzási okként legfeljebb abból a szempontból lehet elfogadni, hogy az új területek felfedezése a többi vikingnek is új lehetőségeket teremtett.

– Túlnépesedés. A házassági szokások és az öröklési rendszer jelentős túlnépesedést idézett elő, amelyben sok vagyontalan férfi csak ilyen módon tudott vagyont, hatalmat, elismerést szerezni.

– A termőföldek, legelőterületek kimerülése. Ez legfeljebb annyiban lehet elfogadható, hogy Skandináviában eleve szűkösek a mezőgazdasági művelésre alkalmas területek (kivéve talán a dán területeket).

– Éghajlatváltozás. Gyakran elhangzó indok, de ez az éghajlati adatokkal nem igazolható, sőt e kirajzás időszakában kifejezetten kedvező volt az északi területeken az időjárás.

– Az európai hatalmak belső viszályai. Ez egy elfogadható indok, hiszen a korabeli angol és frank birodalmon belül is jelentős belviszályok dúltak (a frankoknál különösen Nagy Károly halála után). Ez természetesen eredményessé tehette a viking portyákat.

Egyetlen okra nem vezethető vissza a kirajzás, minden bizonnyal az előzőek egyaránt szerepet játszottak ebben.

Talán még az előzőeknél is jelentősebb ok volt a kereskedelmi terjeszkedés. A vikingek jelentős szerepet játszottak ebben az időszakban a kereskedelemben. Az északi árukat (prémek, rozmárfog, méz, borostyán, kardok) délre szállították, és cserébe a dél termékeit (szövetek, selyem, ékszerek) szállították haza, vagy ennek hiányában ezüsttel, ritkábban arannyal gazdagodtak (erről még lesz szó a későbbiekben).

Viking hajó a bayeux-i faliszőnyegen (1070-1082 körül)

A viking terjeszkedésben különböző korszakokat különböztethetünk meg:

– Az első időszakban az egyéni, kis létszámú kalózakciók voltak a jellemzőek. Meglepetésszerű támadásokat folytattak, megölték azokat, akik a megtámadott területeken voltak, elvitték azt, ami megtetszett nekik. A portyák elsődleges célja nem a vagyonszerzés volt, sokkal inkább a harci dicsőség keresése, és annak rabolt dolgokkal, vagy a harcos halálával való igazolása.

– A következő időszakban már az anyagi javak megszerzése is cél volt. Ezt már törzsfők vagy a király (már ahol volt ilyen) vezetésével hajtották végre. A megtámadott területeken a lakosság kardélre hányása már nem feltétlenül volt cél, ha hajlandóak voltak a vikingek követelését, sarcolását teljesíteni, az életüket megkímélték. Ellenállás esetén viszont kíméletlenül lemészárolták a lakosságot. Ezeket a portyákat gyakran évente ismételték, sőt az is előfordult, hogy ugyanarra a területre rendszeresen visszatértek.

– Ezt követte a területfoglalások korszaka. Behatoltak egy ország területére, és ott tartózkodásra rendezkedtek be. Az elfoglalt területről indították portyáikat. Ennek legjellemzőbb területei voltak a Szajna vagy a Rajna torkolatvidékei (Normandia és Frízföld), de Angliában és Írországban is éltek ezzel az eszközzel. A letelepedett vikingeket sokszor az uralkodók hűbéreseikké tették, annak fejében, hogy védjék meg az országot az újabb viking behatolásoktól, illetve elvárták a kereszténység felvételét. Erre kiváló példa Normandia.

– A viking terjeszkedés negyedik korszakában már kifejezetten a gyarmatosítás volt a cél. Új területeket foglaltak el, amelyen saját államberendezkedést alakítottak ki. Ha voltak korábbi lakosok, azokat vagy elüldözték (sokszor már a vikingek hírére elmenekültek, például Izlandon), vagy alattvalóikká tették. Erre példa lehet Izland mellett Grönland, Anglia, vagy akár Szicília is.

Meg kell még említeni a kereskedelmi célú utazásokat. Több ország területén kereskedelmi lerakatokat hoztak létre, gyakran az uralkodók engedélyével, sőt, támogatásával. A kereskedelemben résztvevők gyakran módosabbak voltak a helyi lakosságnál, ez hatalmi pozíciók megszerzését is eredményezhette. A Kijevi Nagyfejedelemség alapítóin is viking származásúak voltak.

A viking kor írásos forrásai

A viking korra vonatkozóan számos dokumentum keletkezett, és sok közülük fenn is maradt.

Maguk a vikingek is rendelkeztek írásbeliséggel, főleg Skandináviában, de esetenként a meghódított területeken is úgynevezett rúnakövekbe vésték tetteiket. Ezt gyakran maguk a harcosok rendelték meg még életükben, de sokszor a családjuk, uralkodójuk emlékezett meg róluk ily módon a haláluk után. A sok ezer ilyen kövön a rúnaírás jelei ma is jól olvashatóak.

Rúnakő rúnaírással, viking motívumokkal

Mint említettük, a legfőbb istenség, Odin a költészet istene is volt, a rúnaköveken is gyakran találunk verseket, de a sagák, vagy az óizlandi Edda-énekek is érdekes forrásai a viking kornak. A vikingek írásbelisége meghaladta az akkori európai országok írni-olvasni tudását.

A dánok történetét Saxo Grammaticus (kb. 1150 – kb. 1220) dán történetíró írta meg, összesen 16 kötetben (Gesta Danorum). Az első kilenc kötet a mitológiai időkről szól (benne Amleth királyfiról is, akit mi már Hamletként ismerünk – lesz még róla szó), az utolsó három kötet viszont a IX. századtól ismerteti a dánok történetét, amelynek számos részletét más korabeli források is alátámasztják.

A vikingek számos kereskedelmi és béke-(megnemtámadási-)szerződést kötöttek. Ezek egy része is fennmaradt.

Kiváló forrásai a viking kornak a IX-XII. században keletkezett Angolszász Krónikák. Ezekből kilenc (teljes vagy részleges) kötet maradt fenn, hetet a British Múzeumban őriznek.

Meg kell még említeni a bizánci és arab forrásokat is, amelyek szintén bőséges tárházai a vikingek történelmének.

Irodalom:

Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek (Attraktor, Gödöllő, 2008)

Rimaszombati Károly: Vikingek az Angolszász KKrórónikában (JATE Történész Diákkör, Szeged, 1997)

Roesdahl, Else: A vikingek (General Press Kiadó, Budapest, 2007)

---