Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A vikingeket kíméletlen rabló hadjárataikról ismerjük. Legalább is ez a sztereotípia terjedt el a közvélekedésben. Ez részben igaz, de a negatív megítélésben igen jelentős szerepet játszik az, hogy a korabeli történetírók a keresztény papok, szerzetesek voltak, akik célpontjai voltak a viking támadásoknak. A megítélést tovább bonyolítja, hogy a keleten portyázó svéd vikingek, az úgynevezett varégok egészen más módszereket alkalmaztak.
„Földünk hatalmas és gazdag, de nincs közöttünk rend. …Jertek, uralkodjatok rajtunk.”
(Nesztor-krónika, a vikingek behívása)
A cikksorozat első részében tisztáztuk azt, hogy kik voltak a vikingek, mit jelent a viking szó, milyen más elnevezéssel illették őket, továbbá mit értünk viking korszak alatt, valamint milyen okok vezettek a vikingek kirajzásához. Áttekintettük még a vikingekről szóló legfontosabb korabeli forrásokat, illetve a cikksorozathoz felhasznált irodalmi hivatkozásokat is megadtuk.
A második részben a viking nemzetek államalapításairól volt szó, illetve a kereszténység felvételéről. Főleg Dánia és Norvégia korabeli történetével foglalkoztunk.
Ebben a részben bemutatjuk a nyugati és keleti portyázásokat, hadjáratokat, illetve külön is kitérünk a Novgorodi Fejedelemség és a Kijevi Nagyfejedelemség alapítására.
50 rubeles orosz aranyérme Rurik alakjával (2011)
50 rubeles orosz aranyérme Rurik alakjával (2011)
Tengeri és folyami portyák
A viking kor kezdetét a lindisfarne-i kolostor 793-ban történt feldúlásával és kifosztásával szokásos azonosítani. Ez nem jelenti azt, hogy korábban nem voltak ilyen portyák, de ez az akció váltotta ki Európában az igazán nagy közfelháborodást, különösen a védtelen szerzetesek lemészárlása váltott ki nagy visszhangot.
(Mielőtt elítélnénk ezt a kalóztevékenységet, megjegyezzük, hogy a tengerparti népeknek sokáig jövedelemszerző forrása volt a kalóztevékenység, sőt ezt az uralkodók is támogatták, ha országuk ellenségeit fosztogatták. Angliában például ez még a XVII. században is támogatott volt. Ma is létezik ez a tevékenység, hírhedtek például a maláj és a szenegáli kalózok. A vikingekhez nagyon hasonló rabló hadjáratokat folytattak a magyarok is a Kárpát-medencébe való betelepedésüket követően. Csak a magyar történelemben ezt a romantikus „kalandozások” szóval illetjük, de például Saint Gallenban vagy Aquileiában egészen más volt a korabeli áldozatok véleménye.)
A kezdeti portyák közös sajátossága volt, hogy viszonylag kis létszámú viking harcosok vettek benne részt, kevés, általában egy-két hajóval, kikötöttek, ahol zsákmányt reméltek, akcióikat igen rövid idő, néhány óra alatt folytatták le, majd nagyon gyorsan elhagyták a helyszínt. Az akciók kegyetlenek voltak, az ellenálló lakosságot lemészárolták (gyakran akkor is, ha nem ütköztek ellenállásba), a nőket megerőszakolták, amit saját maguknak fontosnak tartottak, azt magukkal vitték. Ez nem feltétlenül jelentett értékes dolgokat, a zsákmánynak nem az értéke számított, hanem az, hogy hősiességüket a zsákmánnyal tudták odahaza bizonyítani. Olyan településeket támadtak meg, ahol nem voltak fegyveresek, a várakat és a helyi erőkkel való összecsapásokat inkább elkerülték.
Kezdetben még rabszolgákat sem ejtettek, ez inkább a későbbi szervezettebb akcióknak volt a velejárója.
Már két évtizeddel későbben is az ötletszerű fosztogatások helyébe a szervezett zsákmányszerző akciók léptek, Godfred dán király harcosai 810-ben már kétszáz hajóval támadták frízföldet (ez nagyjából a mai Hollandia partvidékét jelenti). A kegyetlen mészárlás helyébe az anyagi javak megszerzése lépett.
A megtámadott területek sokszor képesek voltak hatékony ellenintézkedéseket tenni, különösen, ha nem volt belső megosztottság, illetve megfelelő módon képesek voltak erődíteni (falakkal körülvenni stb.) a nagyobb településeket. Hatékony módon tudott védekezni például Angliában Offa merciai király 796-ban vagy Nagy Károly is a gyors ellenintézkedéseivel. Nagy Károly 814-ben meghalt, birodalma szétesett, utódai marakodtak a hatalomért, ilyen körülmények között már nem volt eredményes a fellépés a viking támadások ellen.
III. Leó pápa megkoronázza Nagy Károlyt 800. december 25-én
A viking támadások következő korszaka 834-bern kezdődött. Nagy Károly örökösei egymás ellen harcoltak, ez meggyengítette a védekezőképességet, az utódok több alkalommal is a vikingeket hívták szövetségbe. Lothar már 841-ben hűbérbirtokot adományozott a kereszténységet felvevő dán királyi ágnak (más kérdés, hogy ez előidézte az elűzésüket is).
A vikingek ugródeszkaként használták az elfoglalt szigeteket és partvidékeket, a területfoglalásnak az is célja volt, hogy a környező területeket rendszeresen meg lehessen sarcolni, illetve az ilyen területekről lehessen nagyobb akciókat indítani. Igen eredményes akciókat indítottak a szárazföld belseje felé. Kifosztották például Hamburgot, Rouent, Tours-t, Bordeaux-t.
Párizst 845-en támadták meg és fosztották ki. 120 viking hajóval mintegy ötezer viking fegyveres sarcolta meg a várost. Végül II. (Kopasz) Károly király kénytelen volt kifizetni a 7000 francia font (mintegy 2570 kg) ezüstből és aranyból álló hadiadót.
A vikingek megtelepedtek a Szajna és a Loire torkolatvidékén, Aquitániában. A rablások után nem állnak tovább, hanem rendszeresen sarcolják a településeket, minden értéket elrabolnak vagy elfogadnak (sarcként), ami értékkel bír, pénzzé lehet tenni.
A partvidékeken megtelepedett vikingek először meghatározott időszakra szóló, majd később évente ismétlődő adót kértek a meg nem támadás fejében. Ez volt a dánok pénze, dánok adója, elterjedt nevén a danegeld.
A fosztogatás új szintre lépett 865-től indított akciók (Nagy Hadsereg) esetében. A kifosztás mellet már megjelent a területfoglalás is, Angliában és az ír szigeten is önálló fejedelemségeket hoztak létre (Yorki Királyság, Dublini Norvég Fejedelemség). Másfél évtizeddel később, 879-től újabb váltás következett be a viking hadviselésben, a tengeri és folyami portyák mellett megjelent a szárazföldi hadviselés is, amikor már lovasságot is bevetettek, a szállítást társzekerekkel oldották meg. Megsarcolták Provence-t, Achent, Triert, Koblenzet, sőt a tengeren megkerülve a Gibraltári szorost még itáliai városokat is sarcra kényszerítettek (például Pisa-t).
Párizs 845-ös viking hajók általi ostroma egy 1800-as évekbeli német metszeten
Jelentős változást hozott a 885-ös és 886-os év. A vikingek óriási haderővel ismét Párizst ostromolták meg. Most viszont már sikertelenül. Hiába vetettek be a vikingek ostromgépeket, katapultokat, eltorlaszolták a Szajnát, Párizst nem sikerült bevenniük. A vikingek máshol is vereségeket szenvedtek (például Angliában, Írországban). Ez megtörte a viking támadások lendületét, illetve eloszlatta azt a hiedelmet, hogy a vikingek legyőzhetetlenek.
Jelentős változást eredményezett a viking támadásokban Normandia létrejötte. 911-ben Rollo viking vezér felvette a keresztséget, hűségesküt tett Együgyű Károly francia királynak, elfoglalhatta a normadiai partvidéket, és esküje arról szólt, hogy megvédi Franciaországot a (további) viking támadásoktól. Rollo a megállapodást betartotta, ez védelmet jelentett Franciaország belső vidékei számára. Rollo leszármazottai uralkodtak Normandia felett, a legismertebb közülük Hódító Vilmos, aki másfélszáz évvel később Anglia trónját is megszerzi majd magának.
Angliában is visszaszorultak a vikingek a X. század harmincas éveiben. Æthelstan wessexi király 937-ben legyőzte az ellene szövetkező trónkövetelőket (köztük a viking Olaf Guthfrithsont is). Æthelstannak ezt követően hűbéresküt tett a walesi és a skót uralkodó is, ezzel Æthelstan Britannia jelentős része felett megszerezte a hatalmat).
Portyázás keleten
A svéd vikingek, a varégok inkább kelet felé portyáztak. A Balti tenger keleti partvidékein már a VII. század végétől foglaltak el területeket, de alapvetően nem támadási, sarcolási célból, hanem főleg kereskedelmi lerakatok számára. Ez azért nem jelenti azt, hogy ne használták volna ki a fosztogatási lehetőségeket!
Tengerentúli vendégek (N. K. Rerich, 1901)
A varégok egyik legfontosabb kereskedelmi áruja a rabszolga volt. Ezt főleg finn, lapp és szláv „forrásokból” szerezték be, a rabszolgák eladása viszont Skandináviától Bizáncig bárhol megtörténhetett.
Skandináv leletek bizonyítják, hogy kereskedelmi tevékenységük során kapcsolatba kerültek a bagdadi kalifátussal, Indiával, a selyemúton zajló kereskedelemmel is. A rabszolgák mellett fontos tárgya volt a kereskedelemnek a prémek, a méz, a viasz, a selyem, a borostyán, az ezüstnemű, a kardpenge, a fűszerek.
A kelet-európai nagy folyókon (Dvina, Szvir, Dnyeper, Dnyeszter, Volga stb.) hajóikkal közlekedtek, ahol nem volt vízi út, ott szétszedték hajókat, és elvitték a következő folyóig. Utazásaik során élénk kereskedelmi kapcsolatokat alakítottak ki a bizánciakkal, sőt sokan beálltak a bizánci császár testőrségébe is. Innen ered a varég elnevezés is, ugyanis a testőr, védő, kísérő görögül variakos, és ennek változatai a varég, varjág szavak. A leghíresebb viking testőr Harald Sigudsson (Keménykezű Harald) volt, aki egyébként nem svéd, hanem norvég volt. Később II. Harald néven Norvégia királya lett, majd 1066-ban esett el a Stamford Bridge-i csatában. Történetét külön cikkben fogjuk bemutatni.
A varég testőrség korabeli ábrázolása
Novgorodot a varég Rurik (~830-879) alapította. A Nesztor-krónika szerint szláv őslakosok hívták be Rurikot a szlávok közötti anarchia felszámolása céljából. Rurik megteremtette a békét, de közben uralma alá hajtotta a szlávokat, és adófizetésre kötelezte őket.
Rurik és leszármazottai uralkodtak Novgorodban, a Kijevi Nagyfejedelemségben, majd Oroszországban is a XVI. század végéig. Az orosz és szovjet történetírás nem osztja ezt az álláspontot, véleményük szerint a Nesztor-krónika erre vonatkozó szövegrésze későbbi betoldás, sőt Erzsébet cárnő, majd Sztálin hatalmi szóval döntötte el a vitákat. (Ez a „holnaptól kezdve minden másképp volt” sokszor felbukkant a történelem során. Hasonló módon Tell Vilmost is valóságos alaknak tekintették a svájciak, és bíróság elé citálták azt, aki ezt tagadni merte, de manapság is találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy politikai érdekek mentén történik a múlt értelmezése.) Mi a továbbiakban a skandináv álláspont szerint ismertetjük a történetet.
Rurik alakja (pajzzsal) a novgorodi milleneumi emlékművön
Mielőtt ezt a behívás elméletet elvetnénk, néhány más példát érdemes megemlíteni: I. és II. Ulászlót is meghívták a magyar trónra, Nagy Lajos és Báthory István is ilyen behívásos módszerrel volt lengyel király, sőt a jeruzsálemi Szent Sír temploma kulcsainak őrzője ma is egy muszlim család, mert a keresztények nem tudtak megegyezni egymás között. Szintén behívás eredményeként kerültek az angol királyok Írország trónjára, hogy aztán egy évezreden keresztül gyűlölni lehessen az angolokat (ez utóbbiról még lesz szó a vikingek történetével kapcsolatban).
A varégok más településeken is kereskedelmi lerakatokat hoztak létre, így például Kijevben is. Ezeken a településeken minden bizonnyal a módosabb réteghez tartoztak, így jelentős befolyásuk lehetett a települések vezetésére is.
A varégok a Dnyeperen keresztül 864-ben érték el Kijevet, ahol Novgorod után újabb jelentős kereskedelmi központot hoztak létre.
Az első kijevi nagyfejedelem valószínűleg Rurik sógora, Oleg (skandináv neve Helgi, ~845-912, uralkodott 879/882-819) volt. Oleg már 883-tól adófizetésre szorította a Kijev környéki szlávokat. Az egyik szláv törzs, a drevljánok esetében ez fejenként egy nyusztprém volt. Oleg a Kijevi Nagyfejedelemség uralmát Rurik halála után kiterjesztette Novgorodra is, a következő nagyfejedelem viszont már Rurik fia, Igor (Yngvar vagy Igorson, ~877-945, uralkodott 912-945) volt. Igor halálának szintén vannak adózási vonatkozásai (a történetet be fogjuk mutatni).
Az első fejedelmek még megmaradtak őseik hitén, csak I. (Nagy Szent) Vlagyimír (~956/958-1015, uralkodott 978/980-1015) veszi fel a kereszténységet 988-ban, a földrajzi helyzetnek megfelelően a keleti (bizánci) hitvallás szerint.
Vlagyimir megkeresztelése (V. M. Vasznyecov, 1890)
A skandináv történészek véleményét erősíti az, hogy Igor nagyfejedelem fiát, Szvjatoszláv nagyfejedelmet (~915/920-972, uralkodott 945-től) bizánci források Igorson néven említik, de arab források is ruszoknak a skandináv életmódot folytatókat nevezték.
Az kijevi és orosz uralkodókat nem vesszük sorra, de néhány adózási érdekességre még kitérünk majd a vikingekről szóló sorozatunkban is.
Irodalom:
Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek (Attraktor, Gödöllő, 2008)
Brøndsted, Johannes: A vikingek (Corvina Kiadó, Budapest, 1983)
Gimeno, Daniel: Kelták és vikingek – Nagy civilizációk (Kossuth Kiadó, Budapest, 2010)
Rimaszombati Károly: Vikingek az Angolszász Krónikában (JATE Történész Diákkör, Szeged, 1997)
Roesdahl, Else: A vikingek (General Press Kiadó, Budapest, 2007)
