Adórendszert váltott Károly Róbert
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Károly Róbert hatalma megszilárdítása után pénzügyi reformokba kezdett, értékálló pénzt veretett, és tartós adókat vetett ki: többek között bányabért és kapuadót szedett, és megadóztatta az egyházi jövedelmeket. Nagy Lajos a kilenced bevezetésével egységesítette a jobbágyok kötelezettségeit a földesúr felé. Luxemburgi Zsigmond egyfajta korai merkantilizmust képviselt: védővámokat szedett a külföldi kereskedőktől, akik áruikat csak nagyobb tételben adhatták el, miközben a belföldi kereskedők szabadon kereskedhettek. Adótörténeti sorozatunk harmadik részében az Anjou-ház és Zsigmond adó- és pénzügyi reformjait vesszük sorra.
Az utolsó Árpád-házi király 1301-ben bekövetkezett halála után társadalmilag és gazdaságilag is szétesett az ország. A következő magyar királyt (Vencel, uralkodott 1301-1305) lemondatták, az utána következőt (Ottó, uralkodói nevén V. Béla, uralkodott 1305-1307) megfosztották a trónjától. Ezt a korszakot szokás egyébként interregnumnak is nevezni, bár voltak megkoronázott magyar királyok. Ilyen előzmények után és helyzetben fontos volt egy nagy legitimitással rendelkező erőskezű uralkodó.
Károly Róbert (I. Károly) adóreformja, pénzügyi intézkedései
Károly (uralkodott: 1308-1342), aki – leányágon – IV. Béla ükunokája volt, erre hivatkozással jogot formált a magyar trónra. III. András halála után már 1301-ben megkoronázták Esztergomban az akkor 12 éves gyermeket, de ezt a főurak többsége nem fogadta el. Ottó trónfosztása után 1308-ban Pesten királlyá választották, egy év múlva Budán ismét megkoronázták. Ez a koronázás is legitimációs problémákat vetett fel, ezért 1310-ben ismét megkoronázták, Székesfehérváron, az esztergomi érsek tette fejére a Szent Koronát (a legitimitás itt már teljessé vált, megfelelő volt a korona, a koronázás helyszíne és a koronázó személye is).
Károly, aki nem volt sem Károly, sem Róbert, eredetileg az olasz Caroberto nevet viselte, ezt fordították/ferdítették Károly Róbertre. (Hogy hogyan lett ebből Budapesten Róbert Károly körút, az már egy külön történet!)
Károly a székesfehérvári koronázás után hatalmának megerősítését tartotta a legfontosabb célnak. Hozzá hű bárói réteget alakított ki, velük cserélte ki a teljes állami adminisztrációt.
Az Aranybullát 1318 táján négy pap szöveghű másolatában Anjou Károly elé terjesztették megerősítésre, a király határozottan nemet mondott. Ez a nemesi és egyházi előjogok el nem ismerését is jelentette.
A főurakat egymás ellen kijátszva, másokat ajándékokkal, akiket így sem lehetett, azokat fegyveres erőszakkal kényszerítette behódolásra. Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halála után az ő birtokaira is rátette kezét a király. A legismertebb ellenálló esete Zách Felícián története, aki Visegrádon karddal támadt az ebédelő királyi családra (1330), de a testőrök felkoncolták, ezt követően Károly Róbert a merénylő családtagjain is kegyetlen bosszút (halál, csonkítás, vagyonelkobzás) állt.
Károly hatalmának biztosítására erős királyi bandériumot tartott fenn. Szükség esetén emellett számíthatott még a hozzá hű bárói és a vármegyei bandériumokra, valamint a kun könnyűlovasságra.
A hatalom megszilárdítása mellett a hatalmat is megalapozó gazdasági intézkedések jelentőségét kell kiemelni.
Károly Róbert (balra a Képes Krónikában ábrázolva) uralkodásának első másfél évtizedében elődeinek gazdaságpolitikáját folytatta, főleg a pénzrontásból és a rendkívüli adókból származó jövedelem volt az az anyagi erőforrás, amire támaszkodott. Hatalmának megszilárdítása után viszont a II. András idejében még korainak tekinthető pénzügyi reformot már meg tudta valósítani.
A király 1327-től nagy birtok-visszaszerzési akcióba is kezdett. Biztosai a következő másfél évtizedben járták az országot, és királyi tulajdonba vettek minden olyan területet, amelynek tulajdonjogát birtokosai nem tudtak kétséget kizáróan bizonyítani. A királyi birtokok jelentős részét a tisztségviselés idejére szóló ún. honorbirtokként továbbadta tisztségviselőinek, így ezek nem növelték a kincstári bevételeket. A királyi birtokok ugyan jelentősen megnövekedtek, de az udvartartás és a hatalomgyakorlás egyéb költségeinek fedezésére ezek jövedelme már nem volt elég, új forrásokat kellett biztosítani.
A királyi hatalom anyagi alapját a királyi jogon (ius regale) szedett jövedelmek, az ún. regálék jelentették. Az reformfolyamatok kidolgozása Nekcsei Demeter tárnokmester (1315-1338) nevéhez fűződött, ezek között a legfontosabbak a nemesfém bányászatával, forgalmazásával, valamint a pénzveréssel kapcsolatos intézkedések voltak.
Bányabér (urbura)
Az akkori Magyarország rendkívül gazdag volt nemesfémekben. Károly Róbert a nemesfémbányászat fellendítése érdekében bányászokat telepített az országba (Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya). Intézkedéseinek hatására az Európában bányászott összes arany több mint háromnegyed részét (évi mintegy 2000-2500 kg-ot) termelték ki az ország területén, az ezüsttermelés elérte az évi 10 ezer kilogrammot. A só értékesítése is királyi monopólium volt, az erdélyi sóbányák támogatása megvetette a máramarosi sóbányászat alapjait.
A nemesfémek bányászata korábban királyi monopólium volt, ha lelőhelyet fedeztek fel, akkor a terület csere útján a királyé lett, a feltárási jogért a bányászok által fizetett bányabér, az urbura (ami a kibányászott arany egytizedét, az ezüst egynyolcadát jelentette) a királyi kincstárat illette. Ezt a rendszert változtatta meg Károly Róbert, érdekeltté tette a bányászatban a földbirtokosokat is: 1327-ben eltörölte az erre vonatkozó királyi monopóliumot, és az urbura egyharmadát átengedte annak, akinek a birtokán a lelőhely volt, a kétharmad továbbra is a királyt illette.
Az 1320-as évek elejétől viszont királyi monopólium volt a nemesérc forgalma, azzal csak a király kereskedhetett, minden bánya teljes hozamát a királyi pénzügyigazgatás helyi szervei, a kamarák (kincstári hivatalok) vásárolták fel vert pénzzel, az általuk megszabott áron, ez azonban jóval kevesebb (40-50%-kal) volt, mint a beszolgáltatott nemesfém súlya.
Pénzverés
Károly Róbert uralkodásának elején sokfajta pénz volt forgalomban Magyarországon, ezek száma 1320-ban harmincöt körül volt. A kényszerbeváltások, a folyamatos pénzrontások miatt ezek tényleges értéke, a pénz értékmérő szerepe zűrzavaros helyzetet teremtett.
Károly Róbert aranyforintja
A király lemondott a pénzcseréről (kamara haszna), mint bevételi forrásról, a korábbi sokféle pénz helyett értékálló pénzt veretett. Ez volt először az ezüstdénár 1323-ban, majd a firenzei mintára veretett aranyforint (fiorino d’oro – ebből származik a forint elnevezés). Az aranyforintot valószínűleg 1325-től verték (első írásos említése 1326-ból származik).
Az értékállóságát az arany tisztaságának (23,5 karát) és a vert pénz súlyának (kb. 3,5 gramm) „szabványosítása” biztosította, ezt a pénzt a következő 2-300 évben egész Európában „jó” pénzként fogadták el.
Kapuadó
Az értékálló pénz megjelenése szükségtelenné tette az évenkénti pénzbeváltást, az ezzel kieső kincstári jövedelmek pótlására vezették be a kapuadót (1336), a kapunként szedett jobbágyadót, amelyet a jobbágyok portánként (kapunként) fizettek, összege 18 dénár volt. Ezt minden olyan kapu (porta) után fizetni kellett, amelyen egy szénásszekér befért, ezért portális adónak is nevezték (de a kamara haszna (lucrum camarae) elnevezést is használták, mivel az ezzel az elnevezéssel illetett korábbi királyi jövedelmet pótolta).
Tehát nem a kaput adóztatták meg, hanem egy közérthető fogalmat alkalmaztak a jobbágygazdaságra, mint adóalapra! A XIV. században a jobbágygazdaságok számát 200 ezerre lehet becsülni.
Károly Róbert 1342. évi dekrétumából
…határozván elrendeltük és parancsoljuk, hogy minden megyében, minden egyes kapu után, amelyen szénával vagy gabonával megrakott szekér képes befordulni vagy azon át kijönni –, lakjék bár ugyanazon kapu mögött, illetve kapuval rendelkező telken három vagy négy, vagy ennél több ember, hacsak nem annyira szűkölködő és szegény, hogy azt sem képes megfizetni, … kivévén a mi királyi és királynéi szolgáinkat … kivévén továbbá az egyházakat, városokat vagy másokat, akik nyilvánvaló kiváltságot, szabadságot élveznek, a kirovás megtörténte után 15 napon belül 18 dénárt a kamarák ispánjának a kezéhez kell szolgáltatni és fizetni.
A gazdálkodás fejlődésével a jobbágyok egyre több felesleget termeltek, ezt már el tudták adni a piacon. A városiasodás is hozzájárult a kereskedelem fellendüléséhez. Mindezek lehetővé tették a pénzben fizetendő adó bevezetését.
Ezt az adófajtát – módosításokkal – egészen 1848-ig alkalmazták.
Egyéb adóintézkedések
A 14. századra több korábbi adófajta is megszűnt vagy jelentéktelenné vált, így a nyestbőradó (marturina), a szabadok dénárja, a székelyek ököradója, a rendkívüli terményadó.
Károly Róbert megadóztatta az egyházi jövedelmeket is: 1332-től csak úgy engedélyezte a pápai tized (a keresztes háborúk költségeinek fedezésére szedett adó), ha annak egyharmadát a király kapja.
Rendszeres bevétel volt a városok („városi adó”, census) és a „kamara szolgái”-nak, a zsidóknak („zsidóbér”, census judaeorum, collecta) évi egy összegben fizetett adója valamint a különböző kiváltságokat élvező népek vagy területi közösségek (szászok, jászok, kunok stb.) befizetései.
A városi adót a fallal körülvett szabad királyi városok és a bányavárosok fizették. A városok többsége földesúri joghatóság alatt álló mezőgazdasági jellegű mezőváros volt, korlátozott önállóságuk legfőbb elemét az egy összegben történő adófizetés jelentette. A városoktól időnként rendkívüli adót is szedtek (subsidium, taxa).
A korábbi évszázadokban szokásos megszállást (az utazó király és kíséretének vendéglátását) a rendkívüli adóval egyesítették, ugyanakkor ezt a király már csak a földbirtokosok hozzájárulásával vethette ki.
Károly Róbert (II. Andráshoz hasonlóan) a hadjáratok előtt rendkívüli hadiadót is szedett, ami portánként egy aranyforint volt.
A kereskedelem fellendülésével felértékelődött a Szent László idejében bevezetett vám. A korábban is ismert harmincadvám (tricesima), ami – korábban – a vásárvámok eladományozásakor a király számára fenntartott hányadot jelentette, ebben a korban új jelentést kapott. Ez főútvonalak mentén felállított harmincadhelyeken szedett (a 14. században még csak 1%- os) külkereskedelmi vámmá alakult át. Ezt a külkereskedelemben a beérkező iparcikkek (szövetek, fegyverek, egyéb fémáruk) után kellett fizetni. A vámolás érdekében kötelezték a kereskedőket, hogy a királyi katonák által védett biztonságos utakat használják. A kereskedők emellett az áruk értéke és mennyisége után még rév- és hídvámot is fizettek.
Károly Róbert a királyi pénzekhez kapcsolódó intézményrendszert is továbbfejlesztette.
A tárnokmester volt az államháztartás feje, a pénzügyi és gazdaságpolitika tényleges irányítója, az ezekhez kapcsolódó szervezetek legfőbb igazgatási és bírói hatósága. Alá tartoztak még a koronajavak és a megmaradt várgazdaságok is. Gazdasági tevékenységét az altárnokmester és az altárnoknagy segítette, 1338-tól a tárnokmester megnövekedett feladatainak egy részét egy új tisztségviselő, a kincstartó (thesaurarius) vette át.
Károly Róbert a korábbi négy pénzverőkamara mellett még hatot felállított (ezekbe idővel beolvadtak a bányakamarák is). A kamararendszer behálózta az egész országot, ezek feladata volt az urbura beszedése, a nemesércek beváltása, a pénzverés, kapuadó behajtása.
A kamarákat bérbe adták, először nemeseknek (ez nem vált be), később városi polgároknak. Ők voltak a kamaraispánok. A királynak évente kötött szerződés alapján fizettek, tevékenységüket részletesen szabályozták. A kamarák működését a tárnokmester és az esztergomi érsek megbízottai folyamatosan ellenőrizték.
A városokban működő harmincadhivatalok irányítására létrehozták a harmincadispánságot, amelyet szintén bérlő irányított.
Az adóregálék kezelését Károly Róbert nem adta bérbe, azokat saját embereivel végeztette.
Összefoglalva: Károly Róbert hosszú, 34 évig tartó uralkodása alatt megszilárdította a királyi hatalmat (már nem egy volt a nemesek közül, hanem az uralkodó), pénzügyi és adóintézkedései megteremtették ennek gazdasági alapját. Ennek előnyeire az utána következő uralkodók is támaszkodhattak.
Nagy Lajos adóreformja: a kilenced
Károly Róbert halálát követően 16 éves fia, I. (Nagy) Lajos került a trónra (uralkodott: 1342-1382). Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora. Apja uralkodásának eredményeként az országban biztosított volt a belső béke, a hatalom gazdasági alapjai szilárdak voltak. Lajos aktív külpolitikája és hadjáratai révén Magyarország európai nagyhatalommá vált.
Uralkodását alapvetően meghatározták külpolitikai törekvései, többször folytatott hadjáratot (Itália, Dalmácia, Litvánia, Balkán stb.), 1370-től haláláig lengyel király is volt (perszonálunió).
Nagy Lajos a trónon (a Képes Krónika első oldalán)
Uralkodásának részleteire nem térünk ki (bár erről köteteket lehetne írni), mivel ezeknek közvetlen hatása nem volt fő témánkra, az adózásra.
Dinasztikus politikája, a nápolyi örökségért folytatott küzdelem kimerítette a királyi kincstárat (egy alkalommal 6,6 tonna ezüstöt és 5,1 tonna aranyat fizetett a pápának, hogy elismerjék öccsét, Andrást a nápolyi trón örökösének). Hadjáratai szintén jelentős anyagi erőforrásokat követeltek, de előny származott abból, hogy az ország határait hűbéres hatalmak vették körbe (ez az előretörő törökökkel szemben jelentős lépés volt).
Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának.
Belpolitikai, gazdasági intézkedései közül legjelentősebbnek az Aranybulla megújítását jelentő 1351. évi törvényeit tekinthetjük, amelyek egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.
Lajos 1351-ben országgyűlést hívott össze. Az elfogadott törvények megújították a nemesség Aranybullában megfogalmazott szabadságjogait (adómentesség, törvényes ítélet nélkül nem fogható el, háza sérthetetlen, csak az ország védelmére köteles hadra kelni).
Az Aranybullához képest lényeges változást hozott viszont az ősiség kimondása, amely a korábbi szabad örökítés (végrendelkezés) jogát szüntette meg. Ez a nemesi birtokok elidegenítésének tilalmát fogalmazta meg, a birtok örökléssel a nemzetségen belül apáról fiúra szállt, a fiúágon kihalt nemzetségek birtokai a háramlási jog révén a királyra szálltak vissza. Az új rendelkezés biztosította a királyi földbirtokállomány folyamatos utánpótlását, ez tette lehetővé az uralkodóknak, hogy híveiket birtokokkal jutalmazzák. Ez a maga korában elfogadható szabály három-négyszáz év múlva viszont a polgári fejlődés gátjává vált.
Szintén fontos intézkedése az 1351. évi törvényeknek az „egy és ugyanazon nemesi szabadság” (unus eademque libertas) elve. Ez azt jelentett, hogy jogilag egyenlő lett minden báró és (köz)nemes. Ugyan a rendelkezésnek soha nem tudtak érvényt szerezni, de hozzájárult a nemesség öntudatának növekedéséhez (ami aztán szintén visszaütött a polgáriasodás időszakában).
Témánk szempontjából viszont a legfontosabb az, hogy az 1351-es törvények egységesítették a jobbágyok által a földesúr felé való szolgáltatási kötelezettségét, a kilenced (nona, kilencedik tized, ugyanis a tízedik tized az egyházé!) bevezetésével. A törvény minden földesurat kötelezett az egységesen szedendő kilenced behajtására. Így biztosította a nemesség számára a jobbágyok munkaerejét, illetve ezzel kívánta megakadályozni, hogy a jobbágyokat a szegényebb birtokosoktól a tehetősebbek átcsábítsák (ekkor még megvolt a jobbágyok szabad költözködési joga).
1351. évi VI. törvénycikk
a kilenczed fizetéséről és behajtásáról
Ezenkivül minden, bármely néven nevezendő szabad községben, valamint az udvarnoki és királynői községekben levő összes szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyainktól (kivéve a falakkal bekeritett városokat) minden terményüknek és boruknak kilenczedét beszedetjük és a királyné asszony is be fogja szedetni. És a fönnt nevezett bárók és nemesek bármely birtokaikon levő minden szántóvető és szőllővel biró jobbágyoktól ezek minden terményének és borának kilenczed részét a maguk szükségére hasonlóképen hajtsák és szedjék be.
1. § A főpapok és egyházi férfiak is, kiknek jobbágyaik vannak, előbb a tizedet, aztán meg hasonlóképen azok mindennemű terményeinek és borainak kilenczed részét szedjék be.
2. § És a kik a mondottak beszedése tekintetében másként járnak el, az olyan ellenszegülőknek és a jelen rendeletünket megszegőknek birtokain a terményeknek és bornak ama kilenczed részét minden lejebb szállitás és leengedés nélkül minmagunk fogjuk saját használatunkra behajtani.
3. § Hogy ezáltal méltóságunk gyarapodjék és magok az országlakosok nekünk annál hivebben szolgálhassanak.
A kilencedtörvény csak évszázadok alatt vált gyakorlattá, illetve gyakran egészítették ki egyéb kötelező szolgáltatások (robot, ajándékok), végül ezt a kötelezettséget is az 1848-as törvények törölték el.
Az 1351-es törvények évszázadokra meghatározták a magyar jog fejlődését, a papság mellett jól meghatározhatóan körvonalazódott a bárók és a nemesség csoportja, illetve kialakult a jogilag egységes, szabad költözésű jobbágyság.
Lajos egyébként a központi adóknál fenntartotta a Károly Róbert által bevezetett rendszert (kapuadó, cenzus, rendkívüli adók stb.).
Nagy Lajos uralkodása alatt virágzott a kultúra, nagyszabású gótikus építkezések folytak, valószínűleg a király utasítására 1358-ban kezdte el egy ismeretlen szerző (Kálti Márk kanonok?) a Képes krónika megírását, ez Károly Róbert koráig tárgyalja a magyar történelmet.
Luxemburgi Zsigmond és a harmincad
Nagy Lajos 1382-ben bekövetkezett halála után lánya, Mária követte a trónon. Sajátos módon fiúsíttatta apja, hogy király lehessen (ld. ősiség!). Mária uralkodása nem volt szerencsés. Három év uralkodás után lemondott, majd ismét trónra került, majd Luxemburgi Zsigmondhoz való férjhezmenetelét követően társuralkodói státuszt töltött be, de a tényleges hatalmat férje gyakorolta. 1395-ben állapotosan lovasbalesetet szenvedett, a megindult szülés közben ő és gyermeke is meghaltak. Ezt követően már férje, Luxemburgi Zsigmond volt (uralkodott: 1387-1437) a magyar király.
Hosszú, ötven éves uralkodását meghatározta a törökök előrenyomulása, ennek feltartóztatása érdekében nyugati hatalmi ambíciói (német (1411-37) és cseh (1419-37) király volt, majd német-római császár (1433-37) is lett), a pápai hatalom korlátozása. Igen jelentősek az 1405-ben (két alkalommal), 1411-ben és 1435-ben elfogadott törvényei, amelyek közül számos foglalkozott adózási kérdésekkel – kilenced, tized, kapuadó, eljárási kérdések –, ezek részletes felsorolásától terjedelmi okok miatt eltekintünk.
Luxemburgi Zsigmond alakja (Albrecht Dürer festményén)
A törökök elleni nikápolyi veresége (1396) után az egységes európai fellépést szorgalmazta, hatalmi törekvéseit is ez motiválta. Ez a hatalmi politika jelentős anyagi erőforrásokat igényelt, végül azt eredményezte, hogy a királyi hatalom jelentősen meggyengült, a királyi várak nagy része a bárók örökbirtokává vált, az ország várainak alig 20%-a maradt királyi kézben. Emellett még a királyi birtokokat, városokat, regáléjogokat is elzálogosította, bérbe adta. A birtokszerkezetben végbement változások egészen 1848-ig éreztették hatásukat, ekkor kezdett kialakulni az a nagybirtokos réteg, amely a későbbiekben az országot irányította.
Zsigmond a magyar egyházat, elsősorban mint anyagi forrást is igyekezett a királyi hatalom szolgálatába állítani. Rendelkezést hozott, amelynek értelmében királyi engedményhez kötötte a pápai bullák kiadását (1404, placetum regium – királyi tetszvényjog). Ez azt jelentette, hogy Magyarországon a pápa is csak akkor adhatott ki intézkedéseket, ha abba a király beleegyezett, ezzel jelentősen korlátozta a pápaság magyarországi befolyását.
Fontos lépése volt a telekkatonaság bevezetése és a végvárrendszer kiépítése.
A nikápolyi vereséget követően a temesvári országgyűlésen (1397) elfogadták, hogy a nemeseknek minden 20 jobbágy után ki kell állítaniuk egy könnyűlovas katonát, ezt később enyhítették, és csak 33 jobbágytelek után kellett egy katonát állítani. Ez az ún. telekkatonaság rendszere – főleg gazdasági okokból – nem valósult meg teljes mértékben.
A végvárrendszer központja Nándorfehérvár lett. Az építés, a várak fenntartása, fegyveresekkel és munícióval való folyamatos feltöltése hatalmas anyagi áldozatot követelt az országtól, de a végvári vonal egészen 1521-ig megvédte az országot az törökkel szemben.
Kiemelendő törvényeinek gazdasági, és különösen jobbágyokkal kapcsolatos előremutató jellege, továbbá a bevezetett egységes (budai) mértékrendszer. Gazdasági törvényei egyfajta korai merkantilizmust képviseltek, védővámokat szedett a külföldi kereskedőktől, áruikat csak nagyobb tételben adhatták el, miközben a belföldi kereskedők szabadon kereskedhettek. A nemesfémek és bármely feldolgozatlan érc kivitelének, a sók behozatalának tilalma szintén a királyi jövedelmek növelését szolgálták.
A külkereskedelmi vám 1405-től vált valóban az áru értékének harmincad részévé, amit a harmincadhelyeken kellett megfizetni:
1405. évi (I.) XVII. törvénycikk
hogy harminczadot mind az országból kivitt, mind az abba behozott áruk után kell fizetni
Ezenkivül, minthogy bizonyos, igaz és észszerü okoktól vezérelve, a köztársaság hasznára és egész országunk megmaradására, a melynek érdekében elődeink, Magyarország királyai, az elmult időkben is sok törvény alkotásáról és sok szokás behozataláról gondoskodtak, a főpapokkal, bárókkal és országunk tekintélyesebb előkelőivel nem régiben elhatároztuk, hogy minden kereskedő, kalmár, és egyéb bármily állásu és sorsu emberek, kik az ország határain tulra visznek és szállitanak portékát, vagy árukat és eladó dolgokat, ezektől épen ugy kötelesek a harminczad részt megfizetni és kiszolgáltatni, mint azoktól, melyeket az országba behoznak.
1. § Azért nem rég tett s imént emlitett rendelkezésünk némi enyhitésére és kiegyenlitésképen is elrendeltük és királyi bőkezüségből megengedtük, hogy az ilyen kereskedők vagy kalmárok és a többi fentemlitettek, bármely királyi vám- vagy révhelyükön személyükben lovaikkal, szekereikkel s mindenféle áruikkal és összes dolgaikkal és javaikkal, minden vámfizetés nélkül, szabadon és akadálytalanul mehessenek keresztül, annyiszor, a mennyiszer nekik tetszeni fog.
2. § Megparancsolván mind mostani, mind jövendőbeli vámtiszteinknek, hogy ezeket a személyeket, legsulyosabb neheztelésünk büntetése alatt, az előbb emlitett szabadság ellenére semmi szin alatt se merjék akadályoztatni, és hogy tőlük semmi vámot se kérjenek és szedjenek.
Árnyat vetett uralkodói tevékenységére a husziták elleni véres fellépése, különösen Husz Jánosnak tett uralkodói ígérete (bántatlanság és szabad elvonulás) ellenére a konstanzi zsinaton való megjelenését követő elítélése és kivégzése (1415).
Uralkodásának utolsó évében tört ki Erdélyben a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés. Ennek elsődleges oka az volt, hogy Erdélyben a parasztokat egyre nagyobb adókkal sújtotta a főnemesség az 1430-as években, illetve Zsigmond pénzrontása (aki a „régi eszközhöz” nyúlt jövedelmének növelése érdekében) váltott ki nagy felzúdulást és ellenségeskedést. Ezt tetézte még, hogy Lépes György püspök kiátkozta az egyházból azokat a parasztokat és kisnemeseket, akik nem voltak hajlandók neki az egyházi tizedet (dézsmát) megfizetni.
A parasztok (a huszita harcmodort alkalmazva) többször is legyőzték a nemesi seregeket, elfoglalták Kolozsvárt. A győzelmek eredményeként megszületett az I. és II. kolozsmonostori egyezmény, amelyekben a parasztság követelését – legalább részben – elismerték: megegyeztek a püspöknek fizetendő tizedről, a kilencedet a termény, a gabona, a magvak és a bor után eltörölték, biztosították a jobbágyok szabad költözését (a járadékok és adók megfizetése után), amelyik jobbágy sokallta a földesurának fizetendő járulékokat, szabadon távozhatott egy olyanhoz, ahol kisebb volt az adóteher.
A nemesek az egyezményeket megszegték, újabb csapatokat gyűjtöttek a felkelők ellen, végül 1437. december közepén Budai Nagy Antal is – néhány nappal Zsigmond Csehországban bekövetkezett halála után – elesett a csatározásokban. Kolozsvár 1438. január 8-án foglalták vissza a nemesi seregek.
Irodalom:
A magyar egyenesadók történeti fejlődése (Magyar Kir. Pénzügyminisztérium, Budapest, 1895)
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Fügedi Erik: Uram, királyom … (Gondolat, 1974, Budapest)
Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 3. (Reáltanoda Alapítvány, 2007, Budapest)
Hóman Bálint: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában (Budavári Tudományos Társaság, 1921., Budapest)
II. Endre Aranybullája (Neumann Kht., 2003, Budapest)
Lovagkirályok – Az Anjou- és Zsigmond-kor Magyarországon (1301-1437) (Encyclopaedia Humana Hungarica 03.)
Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, Budapest, 2000)
Száray Miklós: Történelem II. (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, Budapest)
