Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Figyeljük a GDP kiszámolásának logikáját, és észrevesszük a jellegzetes csapdát: a bér, ami a GDP része, Magyarországon egynegyede-egytizede az ugyanolyan teljesítményt produkáló, ám „kedvezőbb földrajzi fekvésű” kollégákénak, így jön ki a hazai közgazdákat felháborító, elégtelen teljesítmény, azaz a katasztrofális egy főre jutó GDP mutató.
Emlékszünk még a 22-es csapdájára? A háborút rühellő katona le akar szerelni, ezért elmebeteggé akarja magát nyilváníttatni. Csakhogy a 22-es paragrafus szerint, aki képes megjátszani az elmebaj tüneteit, az nyilvánvalóan nagyon is észnél van, ezért egészségesnek kell nyilvánítani.
Aztán a vicc az indián időjósról. A fehér ember a völgyben fát vág, készül a télre, de azért fölballag az indián időjóshoz a hegyre, megkérdezni tőle, milyen telünk lesz. Jöjjön vissza egy hét múlva, mondja az indián, a fehér ember pedig tovább vágja a fát. Letelik a hét, az indián szétnéz: úgy néz ki, hogy kemény telünk lesz, de egy hét múlva még többet tudok. Tovább vágja a fát, egy hét múlva: nagyon kemény tél lesz! Megkérdi a fehér ember: honnan tudja hétről hétre pontosabban megjósolni? „Amikor a sápadt arcú a völgyben ennyi fát vág, akkor nagyon kemény tél lesz” – mondja az indián.
Valahogy így járnak a magyar közgazdák, amikor ránéznek a GDP adatokra, és közlik: a gazdaság teljesítményének kell jelentősen javulnia ahhoz, hogy bért lehessen emelni. Mert, hogy „nincs meg a fedezete”.
A „sápadt arcú” magyar közgazda kiszámítja a GDP-t, egy főre vetíti, és szörnyülködik: hú, de alacsony ez a mutató, hogy képzeljük mi azt, hogy erre alapozva bért, nyugdíjat lehet emelni? Hogy is számítja ki a magyar közgazda (is) a GDP-t? Mi is az a GDP? „Bruttó Hazai Termék”. Gross Domestic Product. Bele tartoznak: amortizáció + bér + tőkejövedelem (profit, kamat, járadék). Az összes megtermelt termék és szolgáltatás értéke, mínusz a folyó termelő felhasználás költségei. Ez a folyó termelő felhasználás tartalmazza az anyagot, energiát, tehát mindazt, ami egy termelési ciklusban vesz csak részt. Azért vonjuk le, mert halmozódik a termelés egymásra épülő lépcsőfokain. Például a műtrágya ára bekerül a gabona árába, de újra beszámítjuk a liszt árában, majd a kenyér árában is. Ezt a halmozódást szűri ki a közgazda, amikor levonja ezeket a tételeket. Az amortizáció a több termelési ciklusban részt vevő állóeszközök évenkénti kopásából fakadó értékcsökkenés, ami benne marad a GDP-ben. A GDP-t szoktuk még „hozzáadott értéknek”, „új értéknek” is nevezni, bár, az amortizáció nem tekinthető ilyen elemnek. (A közgazdák néha pongyolák!)
A GDP az adott ország területén megtermelt új érték, függetlenül attól, hogy milyen tulajdonú vállalkozás állítja elő. Ettől eltérő fogalom a GNP, vagyis a Bruttó Nemzeti Termék, amely a nemzeti tulajdonban levő vállalatok produktumát tartalmazza, függetlenül attól, hogy hol működnek, viszont nem tartalmazza az adott országban tevékenykedő külföldi vállalkozások produktumát. Az USA-ban a GNP-t szeretik használni, mert az jóval nagyobb, mint a GDP; mi, magyarok inkább az utóbbit közöljük, mert ez a nagyobb.
Nézzük, hol itt a 22-es csapdája, illetve az indián időjós csapdája? Az amortizáció adott, azzal nincs mit kezdenünk. Viszont a bér roppant érdekes, képlékeny kategória, hatalmas nemzetközi különbségekkel. Egy magyar orvos egynyolcadát, egytizedét keresi annak, amit a Lajtán túl ugyanazért a munkáért keresnek!Hangsúlyozom: ugyanazért a munkáért, sőt, inkább többért, nehezebb körülmények között. Vagyis nem azért, mert ő trehány, lusta, kevésbé képzett, stb. Egy magyar összeszerelő munkás Győrben, az Audinál egynegyedét, egyötödét keresi annak, mit a Lajtán túl ugyanezért a teljesítményért kap a kollégája. Ő se azért jár ennyivel rosszabbul, mert trehányabb, lustább, képzetlenebb. A külföldi tőke, a multi örül, mert nem kell Ázsiába, Afrikába települnie, ő megkapja Európa közepén az afrikai bérért a német teljesítményt. Nem karvaly tőke „ő”, dehogy, egyszerűen csak tőke, amely követi a kapitalizmus Marx Károly által feltárt természetes törvényeit. (Most tekintsünk el Marx megoldási javaslatától, az valahogy történelmileg „nem jött be”…)
Figyeljük inkább a GDP kiszámolásának logikáját, és észrevesszük a jellegzetes „időjós csapdát”! A bér Magyarországon egynegyede-egytizede az ugyanolyan teljesítményt produkáló, ám „kedvezőbb földrajzi fekvésű” kollégákénak. Így jön ki a hazai közgazdákat felháborító, elégtelen teljesítmény, azaz, a katasztrofális egy főre jutó GDP mutató. De miután ilyen arcpirító a hazai munkás, orvos, ápolónő, fodrász, rendőr, stb. teljesítménye, milyen alapon követel több bért – kérdi a magyar kögazda! Egy apró megjegyzés ide: a fodrász, orvos, rendőr, tanár, író (!) teljesítménye is GDP-t növelő, termelő tevékenység, szó sincs arról, hogy „csupán boldogságérzetünket fokozzák”, ahogy ezt a vulgármarxista szamárságot még mindig hiszik, hirdetik magyar „értelmiségiek”. Sőt, a GDP 65-70 százalékát már a szolgáltatások állítják elő a modern gazdaságban, és nem a szűkebb értelemben vett „anyagi termelés”. Kérdésem ehhez kapcsolódva: James Clark Maxwell négy híres differenciálegyenlete (1865), amelyben megvetette az elektromágnesességre alapozott modern világ alapjait, vajon csupán boldogságérzetünket fokozták, vagy értéket termeltek, mint a bányász, a kohász? Netán ezek az egyenletek sokkal több értéket termeltek, mint kétkezi munkások százmilliói, nemzedékeken át? Nem lenne villany, rádió, tv, telefon, számítógép Maxwell négy egyenlete nélkül! (Nehogy ezért valaki a kétkezi dolgozók lenézésével vádoljon engem, távol álljon tőlem. Az ő tisztességes fizetésükért is szót emelek, többek közt ebben a cikkben!)
Lépjünk tovább, az olvasó már nyilván érzékeli, hol itt az „időjós csapda”! A magyar közgazda kiszámítja az alacsony gazdasági teljesítményt igazoló mutatószámot (GDP/fő), majd levonja belőle a konzekvenciát: nincs meg a béremelés fedezete. Valamint: a magyar szeret jobban élni, mint ahogy termel. Ezt „kapja” a képébe a magyar munkavállaló a magyar közgazda gurutól és a (többnyire milliárdos vállalkozó) gazdaságpolitikustól. Miután ugyanolyan teljesítményért egynegyed-egytized annyi bért keres, mint a Lajtán túl egy kollégája. Bohózat? Az!
A Jobbik most azt követeli, hogy az ide települt multit kötelezzék arra, hogy itt is fizesse meg az otthoni bért a munkásnak. Nos, akkor valószínűleg nem jött volna ide, nem maradna itt. Mellesleg a multi adót sem fizet, vagy csak minimális adót, sőt, beruházási támogatást kap, tehát a profitot kiviszi, az amortizáció is az övé teljes egészében, vagyis a kimutatott GDP adatnál jóval kisebb mértékben szabadna beleszámítani a tényleges hazai GDP-be az ő hozzájárulását. Csak a multi által itt kifizetett bér, és annak járuléka tartozik bele a valós bruttó hazai termékbe.
Másik kérdés: a Jobbik miért nem kötelezné a hazai munkaadót is arra, hogy ugyanazt a bért fizesse, mint amit a Lajtán túl ugyanazért a teljesítményért az ottani munkaadó fizet? Például az állam az orvosnak miért nem adja meg a Lajtán túli orvos-bért? A magyar „közgazda” válasza: a gazdaság teljesítménye nem teszi lehetővé. De hangsúlyozom, ugyanaz a teljesítmény, hiszen az orvos, ugyanannyit teljesít egy munkaóra alatt! Az „időjós csapda”: alacsony a bér, ezért alacsony a (kiszámított!) GDP, ezért nem lehet bért emelni. Ez a logika bohózat? Az!
Ezen a képleten az ország eladósodottsága sem módosít alapvetően! Egy, évi 7-8%-kal bővülő, egyre modernizálódó, korszerűsödő szerkezetben termelő gazdaság tudná az adósságszolgálatot is gyorsan csökkenteni. De ennek a növekedési ütemnek a legfőbb akadálya éppen az irreálisan alacsony fogyasztási színvonal. Pont az blokkolja a gazdasági növekedés ütemét! Most a humán tőke veszteségről nem is beszélek, hiszen ha az 500 ezer külföldön dolgozó magyar itthon termelne GDP-t, adózna, fizetné a bérjárulékot, fogyasztana, vagyis képezné a hazai vállalkozók profitját, de nem folytatom! A béremelés a fogyasztás növekedése révén, a piac oldalán (állam számára adóbevétel révén) utólag termeli meg saját fedezetét, mindenhol a világon.
(A szerző közgazdász, egyetemi docens.)
