Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Dante halálának 700. évfordulójára írt sorozatunk 5., befejező részében az uzsorásokról és néhány egyéb bűnről szólunk. Ezekben a bűnökben Dante családjának, vagy magának a nagy költőnek a vétkessége is megállapítható, ezekről is ír az Isteni színjátékban. A kamatszedés és a bankárok bűnös tevékenysége ma sem kevésbé aktuális, mint hét évszázada: a devizahiteles problémák, a folyton megújuló törlesztési moratóriumok jól mutatják, hogy a társadalom ma is gyanúval tekint ezekre a tevékenységekre.
Menj vissza – mondtam – odáig, ahol / azt mondtad: sérti a kamatszedés / az Isten jóságát. Bogozd ki ezt!
(Isteni színjáték, Pokol 11. ének)
Dante halálának 700. évfordulója alkalmából közzé tett cikksorozatunk előző részében a közvagyon fosztogatóival foglalkoztunk.
A korábbi részekben szó volt Dante életéről, műveiről, a pénz, a vagyon imádatáról – legyen az kapzsiság vagy mértéktelen költekezés –, illetve a pénzhamisítókról.
Miért bűn a kamatszedés?
A kamatszedés tilalmát már Mózes könyvei is tartalmazták. Voltak megengedő szabályok, illetve a tartozások eltörlésére vonatkozó törvények is. Ezekről korábban már részletesen értekeztünk.
A kereszténység tovább éltette a mózesi tiltást, a kamatszedő keresztény akár az életével is fizethetett bűnéért. A más vallásúak – például a zsidók – viszont büntetés nélkül szedhettek kamatot a keresztényektől.
A tilalom Dante korában már kezdett enyhülni, felismerték, hogy a pénz forgatása jótékony hatással van a gazdaságra. Maga Dante apja is – kereskedelmi tevékenysége és földbirtokainak jövedelme mellett – főleg pénzkölcsönzésből, az arra járó kamatból tartotta el családját.
A költő apjának tevékenységét nem részletezi a Színjátékban, felmenői közül csak szinte a keresztes hadjáratokban elesett Cacciaguidát szerepelteti, aki megjósolja Dante jövőjét, és megerősíti, hogy művében írjon le mindent, amit tapasztalt a túlvilági útján (Paradicsom 17. ének).
Dante jövője, amelyet ükapja, Cacciaguida jósol meg a Paradicsomban
A kamatszedést Dante is bűnnek, munka nélkül szerzett jövedelemnek tekinti, amiért nem kell megizzadnia az uzsorásnak. Vergiliusszal folytat erről diskurzust:
|
„Az Istenséget is megsértheted, ha szívből tagadod, káromlod őt, a természetet s jóságát gyalázod: így a legszűkebb alkör Szodoma és Cahors bűneit bélyegzi meg, és azt, ki Istent szívéből gyalázza.” … „Ó, fénylő nap, vakságnak orvosa, élvezem, ha egy gondomat megoldod: így nemcsak tudni jó, kétkedni is! Menj vissza – mondtam – odáig, ahol azt mondtad: sérti a kamatszedés az Isten jóságát. Bogozd ki ezt!” „A filozófia, ha jól megérted – felelte –, több helyütt is rámutat, hogy a Természet másolja csupán Istennek tervét és munkálkodását. |
Majd nézz utána jól a Fizikádban, ott azt találod (alig kell lapozni), hogy munka s művészet csak követi tanítvány módján a Természetet. A művészet így Isten unokája! A Természetből s a munkálkodásból (idézd föl a Genezis elejét!), e kettőből kell élnünk s gyarapodnunk; ám a kamatszedő más útra lép: a Természetet s annak követőjét, a Munkát lenézi, s más hasznot áhít. De most kövess, mert indulni szeretnék; az ég alján csillognak a Halak, a Göncöl ott áll a Caurus fölött, s e parton csak messzebb tudunk lemenni.” (Pokol 11. ének, részletek, Nádasdy Ádám fordítása) |
A kamatszedőket az erőszakosak közé sorolja Dante, nem mintha az uzsorások kényszerítéssel nyújtanának kölcsönt, hanem azért, mert isten rendjén (a bibliai törvényeken) tesznek erőszakot.
Az idézetben említett Cahors városa Dél-Franciaországban van, híres volt pénzkölcsönzőiről. Dante a Paradicsom 27. énekében említi még egyszer Cahorst, ahol arra utal, hogy e városból származott XXII. János pápa (pontifikátusa: 1316-1334). Pásztorruhába bújt vad farkasokként jellemzi XXII. János pápát és az előtte uralkodó V. Kelemen pápát (utóbbiról a cikksorozat előző részében volt szó).
Az uzsorások bűnhődése az Isteni színjátékban
A kamatszedők a Pokol 7. körében bűnhődnek a gyilkosokkal, öngyilkosokkal, istenkáromlókkal és homoszexuálisokkal együtt. A talaj és a levegő is izzik a kamatszedők körül, állandóan lángnyelvek mardossák őket. Ebben a körben találkozik Dante és Vergilius a hamisság jelképével, Gerüonnal, aki majd továbbviszi a túlvilági utazókat a 8. pokolkörbe.
|
S az undok szörny – jelképe a csalásnak – elénk bukkant, farkát a mélybe rejtve, még mást nem láttunk: fejét s mellkasát csak. Nyájas tekintetét miránk emelte s jóindulattól fénylett szinte arca, de lent deréktól kígyó volt a teste. Karmos mancsát hónaljig szőr takarta, két oldalát, hátát s kivált a mellét nézvést több kör s hurok volt festve rajta. … ” s míg odajársz – hogy vállaira véve átvigyen minket – szót én ezzel értek.” … Elgyötört képük ázott könny-patakban, hol fent, hol lent lángokat hessegettek, hisz lég s talaj úgy izzott mint a katlan. Ahogy kapdos, vakaródzik ebeknek falkája, mikor kullancs, bolha, légy csípi: ezek is olyképp védekeztek. Hiába fürkésztem arcát, szemét ennek-annak a hulló lángolásban: csak ismeretlent láttam szerteszét. |
Pénzes zacskó lógott mindnek nyakában eltérő címerekkel díszelegve, miket kedvvel mustráltak mindahányan. S ahogy hozzájuk érkeztem, szemembe egy sárga táska tűnt, melyen oroszlán alakja volt a címer, kékre festve. Kissé odébb, egy bíborszín tarisznyán a vaj színénél fehérebb ludat láttam rajzolva. A tömegből aztán megszólított engem is egy alak /kinek erszényén kékre festve virított – címerként – egy kismalac–/: „Eredj tovább, hisz élsz” Mi dolgod erre? S hirdesd: Vitaliano nemsokára mellém kerül, ide, a bal felemre. Én képviselem még csak Padovát, a többség e gyűrűben Firenze sarja, s üvölti: – Jöjjön a csalók királya és /tarsolyán/ mindhárom kecskebakja!” S úgy öltött ekkor – száját húzva – nyelvet, mint az ökör, ha orrát nyalogatja. (Pokol 17. ének, részletek, Baranyi Ferenc fordítása) |
Gerüon és a kamatszedők
A három tarisznyás lélek közül a kismalacos (Nádasdynál vemhes koca, Babitsnál kövér disznó a fordítás) nagy valószínűséggel az 1288-89 körül meghalt Reginaldo Scrovegni, aki hírhedt uzsorás volt Padovában, még halálos ágyán is a kincses ládájának a kulcsát követelte. A bankár fia, Enrico Scrovegni rendelte meg 1303-ban Giottótól a róluk elnevezett kápolna freskóinak elkészítését, minden bizonnyal apja bűneinek egyfajta jóvátételeként. A freskókat utazásai során valószínűleg Dante is látta, lévén, hogy Giottóval jó barátságban volt. A Scrovegni kápolna freskóit nemrég restaurálták, a felújított templombelsőről gyönyörű könyv is megjelent. (A kápolna elnevezés eléggé degradáló, hiszen ez egy igen nagy és szép templom.)
Enrico Scrovegni felajánlása (Giotto freskója)
A hatalom egy kézben való összpontosulása káros
Diktatúra vagy hatalommegosztás? Nagy dilemma ez, volt, amikor az egyszemélyi vezetés vezetett eredményre (szükséghelyzetekben, háborúk idején), máskor az egymást ellenőrző hatalmi ágakban bíznak leginkább.
Sajnos nincs garancia arra, hogy egy válságos helyzetben „jó diktátor” kezében összpontosul a hatalom, az ellenkezőjére sokkal több példát tudunk mondani, akár a közelmúltból, vagy jelenünk alapján is.
Ez vezetett ahhoz a Montesquieu-i elvhez, hogy a legfőbb hatalmat ne egy személy, hanem több személy, testület gyakorolja, megosztva egymás között a hatalmat, és egymást ellenőrizzék is, a visszaélésekkel szemben jelentsenek kontrollt a többi hatalmi elemek. Ez természetesen feltételezi azt, hogy a hatalmi ágak egymástól függetlenek, mert ha nem így van, akkor a felügyelet csak látszólagos!
Mindezt Dante maga is felismerte, méghozzá Montesquieu előtt négy évszázaddal, és keményen meg is fogalmazta az Isteni színjátékban:
|
Ahogy kijön az Alkotó kezéből (aki már léte előtt szereti!) a lelkecske, még együgyű, tudatlan, mint gyermek, aki játszik, sír, nevet: s mert Alkotója örömmel csinálta, az vonzza, ami örömet okoz. Amint valami kis gyönyörbe kóstol, elcsábul s máris utána szalad, ha vezető vagy fék nem tereli. Ezért kellett törvény, hogy fék legyen, kellett király, aki meglátja messze az igaz várost (legalább a tornyát…). Törvény, az van, de ki tartatja be? Senki sem, mert a vezető, a pásztor kérődzik, de nincs hasított patája; s a nyáj, mert látja, hogy a terelője pont azt habzsolja, amit ők kívánnak, ugyanazt eszi, s nincs igénye többre. |
Tehát a rossz vezetés az oka, hogy elfajzott a világ, nem pedig az emberi nem elkorcsosulása. Rómának, mely jó világot csinált, egykor két Napja volt: ezek mutatták a világi s az isteni utat. De ez kioltotta amazt, s a kard a pásztorbottal egy kézbe került. Erővel egybefogva mit sem érnek, mert így egymástól nem kell félniük. Ha nem hiszed, gondolj csak a kalászra: a termése jellemzi a növényt! … Mondjuk ki nyíltan: a Római Egyház két kormányrudat tart, s fel is bukott, besározva magát és rakományát. (Purgatórium 16. ének, részletek, Nádasdy Ádám fordítása) |
Róma romlását – Dante szerint – az idézte elő, hogy az egyházi és a világi hatalmat is egyaránt birtokolni akarták a pápák. Ez mély igazság, Dante halála után is még több évszázadig (lényegében a XVIII. század végéig) tartott, mire a pápák elfogadták, hogy ’csak’ vallási hatalmat gyakorolnak, világit nem.
A Scrovegni kápolna belseje Giotto freskóival. Szemben az utolsó ítélet és a felajánlás. (Padova)
Persze az ellenkező irányú befolyás kialakításán is dolgoztak a nagyhatalmak vezetői, világi hatalomként a pápák ’irányítására’ is többen törekedtek. Erre talán a legjobb példa az, amikor Szép Fülöp Avignonba kényszerítette a pápákat (ebben az előző részben említett VIII. Bonifácnak kiemelkedő szerepe volt!). Ez az Avignoni fogság 1309-től 1377-ig tartott, a közvetlen kiváltó ok pedig a francia klérus pápai engedély nélküli megadóztatása volt.
Dante becsvágya
Dante kisebb-nagyobb mértékben maga is elkövette ezeket a bűnöket. Száműzetésének oka is az volt, hogy korrupció vádjával pénzbírságra ítélték, majd miután nem volt hajlandó eleget tenni az ítéletnek – távollétében – máglyahalálra súlyosbították a büntetést. Dante 1302-től 1321-ben bekövetkezett haláláig száműzetésben élt, szülőhazáját – Firenzét – soha többé nem látta. Később, mikor amnesztiát ajánlottak neki, fontosabb volt a büszkesége, minthogy alávesse magát Firenze feltételeinek. Földi maradványai a mai napig Ravennában vannak, szülővárosa hiába szerette volna azokat visszakapni. Firenze bűneire ma is emlékeztet a Santa Croce templomban felállított üres síremlék, miközben ugyanott találhatóak Michelangelo, Galileo Galilei, Machiavelli, Rossini – és még sokan mások – síremlékei Nagy fiaira méltán büszke szülővárosuk.
Nem tartozik közvetlenül a tárgyhoz, de azért érdemes megjegyezni, hogy Michelangelo Rómában halt meg, és ott is szándékoztak eltemetni. Hogy ne következzen be az a csúfság, ami Dante miatt megesett, a firenzeiek ellopták Michelangelo földi maradványait és Firenzébe szállították.
Dante önteltsége, becsvágya, gőgje már életében legendássá vált, költői nagysága tette sokak számára megbocsáthatóvá ezen bűneit. Dante maga is tisztában volt önnön hibáival, ezekről így írt a Színjátékban:
|
Jaj, hiú siker, amire törekszünk! Mily rövid ideig zöldell az ág, ha nem sivár idők jönnek utána! Azt hitte Cimabue, ő az úr a festők közt – s már Giotto a divat, az ő híre meg árnyékba borult. A költészetben így előzte meg Guidót a másik Guido; és talán már él, ki mind a kettőt félretolja. Nem több a földi hírnév, mint a szél: hol innen fúj, hol onnan, és nevét az iránya szerint cserélgeti. (Purgatórium 11. ének, Nádasdy Ádám fordítása)
A jó Mester felelt: „Ebben az övben az irigységért jár fegyelmezés, ezért itt szeretetből van az ostor.” … |
Ekkor a szemem jobban kinyitottam, és láttam árnyakat: köpenyt viseltek, színe a szikláéval egyezett. … S ahogy a vaknak nem használ a napfény, úgy ezeknek az árnyaknak se ad az égi világosság önmagából, mert szemhéjuk dróttal van összevarrva, mint frissen fogott sólyommal szokás, mely másként nem bír nyugodtan maradni. … „A szememet majd nekem is bevarrják – mondtam –, de kis időre csak. Kevésszer néztem a mások hasznát irigyen. Sokkalta erősebben fél a lelkem a lenti párkány gyötrelmeitől: annak terhét már érzem magamon.” (Purgatórium 13. ének, Nádasdy Ádám fordítása) |
E sorokban Dante magát jövendöli nagy költőnek („és talán már él, ki mind a kettőt félretolja”). Erre egyébként a színjáték több jelenetében is utal Dante, például a Pokol 4. énekében, amikor az ókor nagy költői – Homérosz, Horatius, Ovidius, Lucanus és Vergilius – hatodikként befogadják maguk közé, vagy amikor a Paradicsom 1. énekében Apollónhoz szól.
Dante másik bűne a bujasága, a testiség túlzott gyakorlása volt. Beatrice volt az eszmény, halála után ideává vált, de ez nem akadályozta Dantét, hogy számos kapcsolatot létesítsen a női nemmel, különösen száműzetése alatt, miközben felesége és gyermekei Firenzében éltek. E bűne alól már Boccaccio is felmentette a Dante élete című művében, mondván, hogy „gyarlóságot, mely bár természetes és általános, de szinte néha szükséges rossz is, valójában nemcsak pártolni, de mentegetni sem lehet méltóképpen”.
Zárásként érdemes visszautalni arra, hogy mikor Dante az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe ért, találkozott három vadállattal, a bujaságot jelképező párduccal, az önteltséget jelképező oroszlánnal, illetve a kapzsiságot jelképező farkassal (Pokol 1. éneke). Az allegória megfejtése az, hogy a költő élete 35 évesen válságba jutott, és kénytelen volt szembenézni saját esendő sorsával, elkövetett bűneivel.
Dante és a három vadállat allegóriája
Irodalom:
Boccaccio művei – Dante élete (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975)
Dante Alighieri összes művei (Magyar Helikon, Budapest, 1965)
Dante: Isteni színjáték (Nádasdy Ádám fordítása) (Magvető, Budapest, 2020)
Dante Alighieri: Pokol (Baranyi Ferenc fordítása) (Tarandus Kiadó, Győr, 2012)
Dante: Isteni színjáték – Purgatórium (Baranyi Ferenc és Simon Gyula fordításában) (Kossuth Kiadó, Budapest, 2017)
Dante Alighieri: Az új élet (Baranyi Ferenc fordításában) (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2013)
A külön nem jelölt képek forrása: The British Library, az Isteni színjátékot tartalmazó kódex miniatúrái (Itália, Toszkána, Siena?, 1444 és 1450 között)
