Három nagy veszély leselkedik a gazdaságra
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A forintleértékelődés hosszú távon az elavult exportszerkezet konzerválását jelenti, ami rontja a versenyképességet, és leértékeli a munkaerőt. A hazai gazdaságpolitikusok 25 éve nem változtattak azon, hogy hazánk félgyarmati módon integrálódott a világgazdaságba: ezt konzerválná a szénbányászat újraélesztése és a Dunai Vasmű államosítása. Az adórendszer csiszolásától ezen túl nem leszünk versenyképesebbek.
Forintleértékelődés (leértékelés?)
A forint árfolyamának zuhanása beindította a reálgazdaságban ható kedvezőtlen folyamatokat, amelyeket a gazdaságpolitika még nem érzékel, de hamarosan nyilvánvalókká válnak. A magyar gazdaság elavult, versenyképtelen makro-szerkezetben termel, amit jelez az a tény is, hogy export árbevételünk több mint 80 százaléka import. Ha az import nyersanyag, energia és alkatrész megdrágul, fölhajtja az inflációt. Ennek súlyos következményei lesznek, hiszen a kamatlábak is követik majd a pénzromlás ütemét, vagyis romlani fog a költségvetés egyenlege.
A külkereskedelmi mérleg nem fog javulni, mert a magyar gazdaság erős importfüggősége technikai jellegű. A fogyasztási cikkek drágulása sem fogja vissza az importot alapvetően, több okból. Egyrészt olyan cikkek drágulnak, amelyeket mi nem tudunk megtermelni, éghajlati és egyéb okokból: kávé, kakaó, déligyümölcs, fűszerek, konyhasó, tengeri hal, halkonzerv. Másrészt élelmiszer-gazdaságunk versenyképtelensége miatt a hazai előállítású termékek (tejtermék, hústermék, gyümölcs) képtelenek állni az árversenyt a külföldről beáramló termékekkel. Tudomásul kellene venni, hogy alapvető élelmiszereket (gabona, állati termék, növényolaj, zöldség-gyümölcs) nagyüzemi körülmények között lehet (csak) hatékonyan termelni. Másrészt a hazai fogyasztót a nyomott jövedelem-színvonal miatt szinte kizárólag, de legalábbis első helyre sorolva az ár érdekli, és nem a minőség, vagy az eredet. Az ipari eredetű fogyasztási termékek esetében pedig többnyire itthon nem előállított árucikkekről van szó.
Ez az összefüggés egyébként fordítva is igaz: bizonyított, hogy a 2000-2002 között végrehajtott nagyarányú reálbér emelkedés (első Orbán kormány minimálbér-emelése és a Medgyessy kormány közalkalmazotti béremelése) után sem a fogyasztási cikk import lódult meg, hanem a termelési célú import. Hogy érthetőbb legyen a mondanivaló: a reáljövedelem emelkedés tulajdonképpen azonosnak tekinthető a relatív árcsökkenéssel (a jövedelmekhez viszonyítva tudniillik). Az ár relatíve csökkent tehát, mégsem lódult meg a fogyasztási cikk import, ellenben nagyon is meglódult a termelési célú behozatal. Ez is igazolja a magyar gazdaság makro-szerkezetének elavultságát.
Megjegyzésem: bér-ár kérdés relativitásának megértése alapján a rezsicsökkentéssel azonos eredményre jutottunk volna egy azonos arányú bér- és nyugdíjemeléssel. Ha inkább beépítettük volna a jövedelmekbe a rezsiköltségeket, az véleményem szerint sok tekintetben pozitívabb hatású lett volna, mint a rezsiköltségek abszolút csökkentése. Ezzel nem állítom azt, hogy ez a csökkentés indokolatlan volt, hiszen a szolgáltató szektorban kialakult monopolhelyzet miatt extraprofit realizálódott, amit ideje volt megnyirbálni. Most már viszont óva intenék e folyamat (rezsicsökkentés) túlzásba vitelétől, ha túl kevés profit marad a szolgáltatóknál, nem tudnak, nem fognak fejleszteni, beruházni.
A forintleértékelődés hosszú távon az elavult exportszerkezet konzerválását eredményezi csupán, és ezért kifejezetten káros hatású a külkereskedelmi mérleg alakulására is. A valutaleértékelődésnek a külkereskedelmi mérleg javulását eredményező, vélt hatása nagyon veszélyes, elavult dogma a magyar gazdaságpolitikában. A hosszú távú hatás éppen fordított: az elavult exportszerkezet fennmaradása, továbbcipelése miatt valójában romlik az ország versenyképessége a nemzetközi piacon. A leértékelés egyben a magyar munka de facto leértékelését is jelenti nemzetközi összehasonlításban. Sajnos ezt sem értette meg a magyar gazdaságpolitika a legutóbbi három évtizedben.
Nem elhanyagolható szempont ugyanakkor, hogy a devizahitelesek helyzetét is tovább rontja a forintleértékelődés. Vagyis amennyit segít a kormány a különböző mentőakciókkal, ugyanannyit ront a forintleértékelődéssel, tudniillik, azzal, hogy nem tesz ellene semmit.
A leértékelődés állítólagos „pozitív oldalainak” emlegetése önmagában nagyon komoly elméleti felkészültségbeli hiányosságokat takar a magyar gazdaságpolitikusok és a közgazda szakma művelői részéről. Főként Milton Friedman elméleti eredményeit említeném e téren, amelyeket sajnos még egyetemeinken sem tanítanak.
|
Szakmai fórum és képzés: 2014. március 25.
- Könyvvizsgálóknak: 2 kreditpont
- Adótanácsadóknak, adószakértőknek, okleveles adószakértőknek: 4 kreditpont
|
Elavult gazdaságszerkezet
A magyar gazdaság makroszerkezete elavult, vagyis alacsony a hozzáadott érték termelő képessége, a transzformációs hatásfoka. Ezen a tényen a külföldi tőke sem változtatott alapvetően. Még az olyan korszerű ágazatokban is, mint az autógyártás, az import alkatrész összeszerelés a jellemző, tehát mi nem a magas hozzáadott érték termelő fázisban kacsolódunk bele a gyártási folyamatba, hanem félgyarmati jellegű fázisban. Természetesen vannak kivételek, egyes külföldi végek idetelepítik kutatási-fejlesztési tevékenységük egy részét, de csak azért, mert ez is olcsóbb nálunk, mint odahaza, a kvalifikált munkaerő alacsony bére, és az alacsony adószint miatt, hogy a beruházási költségvetési támogatást ne is említsem. Ez, vagyis a kutatás-fejlesztés ide telepítése azonban még mindig nem jellemző, hanem csupán a kivételt erősítő szabály: a magas hozzáadott érték termelő fázis, így a kutatás-fejlesztés zöme a külföldi cég hazájában marad.
A magyar gazdaságpolitika nem hajtotta végre azt a világgazdasági korszakváltást, amelyet a fejlett nyugati államok az olajválság után végrehajtottak, döntően az 1980-as években. A rendszerváltás utáni spontán gazdasági összeomlást sajnos nem követte tudatos szerkezetváltás, a külföldi tőke is többnyire mikro-szinten modernizált, ám ugyanakkor makroszinten inkább konzerválta ezzel az elavult szerkezetet. Az összeszerelő- és bérmunka tevékenység maradt a jellemző napjainkig, ami félgyarmati jellegű bekapcsolódást jelent a nemzetközi munkamegosztásba. Sajnos a magyar gazdaságpolitika intézkedései, meghirdetett és megvalósított stratégiája is ennek a helyzetnek a konzerválására irányult az elmúlt 25 évben: privatizáció (külföldi kézre játszás) olcsón, alacsony bér-és adószínvonal.
Három jellemző dolgot emelnék most ki: az alumíniumvertikum (MAL Zrt) és acélkohászat (Dunaújváros) továbbcipelése, a szénbányászat újraindítása.
Alumíniumvertikum
Magyarország már nem folytat bauxitbányászatot, hozzáteszem, nagyon helyesen. A mélyművelésű karsztbauxit bányászatot szinte mindenütt leállították már (magas költségei és a mélyvíz-vagyonháztartás súlyos megzavarása miatt), és csak a felszíni művelésű lateritbauxit kitermelést folytatják mindenütt. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a timföldgyártás és az alumíniumkohászat nem a bauxitlelőhelyekre települ sehol (Jamaica, Guinea, Guayana, Ausztrália), hanem az olcsó vízi-energiára (Norvégia, USA, Kanada, Oroszország). A szállítási távolság szinte nem számít. Magyarország nem rendelkezik olcsó villamos-energiával, nincsenek vízierőműveink.
A timföldgyártás rendkívül nagy mennyiségű veszélyes hulladékot termel, a vörös-iszap a hazai veszélyes-hulladék termelés felét jelenti évente: hárommillió tonna. Láthattuk Kolontár tragédiáján, hogy mennyire komoly veszélyt jelent a környezetre. Csak azért fenntartani az alumíniumvertikumot, mert „van”, közgazdasági abszurdum.
Acélkohászat
Szinte szó szerint ugyanez a helyzet: vasérccel nem rendelkezünk, immár kokszolható szénnel sem (csak ha újraindítjuk), rendkívül energiaigényes és környezetszennyező ágazat. Ugyanakkor a munkaerő szempontjából is előnytelen, hiszen nehéz, piszkos fizikai munkát jelent, korai elhasználódással, korai nyugdíjazással, stb.
Ha a jelenlegi külföldi (orosz) tulajdonos ragaszkodik a Dunai Vasmű tovább üzemeltetéséhez, úgy hagyni lehet, de a magyar állam erre ne költsön egyetlen fillért sem az adófizetők pénzén.
Szénbányászat
Ha volt pozitív mozzanata a hazai gazdaságszerkezet átalakulásának, akkor az a mélyművelésű szénbányászat felszámolása volt. A szénbányák újraindítása rendkívül költségigényes, ugyanakkor termelés is gazdaságtalan. Nagy-Britanniában az 1980-as évek elején a Thatcher-kormány kiszámította, hogy ha Dél-Afrikából importálják a szenet, az egyharmad annyiba fog kerülni, mint amennyibe a hazai bányászat révén kerül. Be is záratta a szénbányákat, ha emlékszünk rá, ebből komoly konfliktus is keletkezett: az Arthur Scargill vezette militáns bányászszakszervezet meg akarta bénítani a brit gazdaságot 1984-ben. De a brit munkásosztály nem állt a bányászok mellé, elszigetelődtek, és vereséget szenvedtek.
Lengyelországban kiszámították nemrég, hogyha felszámolnák a szénbányászatot, és Ausztráliából (!) importálnák a szenet, akkor ott is egyharmad annyiba kerülne, mint a hazai kitermelés esetén. Franciaországban 2002-ben zárták be az utolsó szénbányát. Pedig Elzász-Lotaringiában szinte korlátlan mennyiségű feketeszénvagyon maradt a föld alatt.
Most miniszterelnökünk a vájárképzés újraindításáról beszél. De ne felejtsük el, hogy ez az adófizetők pénzén fog megvalósulni, nem a szánbányászatot működtető magánvállalat kasszájából.
Köztudott az is, hogy a kitermelőiparban magas a termelőtőke szerves összetétele, vagyis az élőmunkaerőre jutó holt tőke beruházás. A hazai KKV-szektorban, a feldolgozóiparban, a szolgáltatások terén ugyanabból a pénzből sokszorosan több munkahelyet lehet létrehozni, mint a bányászatban. És egészségesebb, sokkal kevésbé veszélyes, tiszta, emberhez méltó munkahelyeket.
Versenyképes-e az alacsony adó- és bérszínvonal?
A „versenyképes adórendszer” fogalmilag nézve fából vaskarika, megmosolyogtató, erről például jó lenne politikusainknak a svédeket megkérdezni, egészen bizonyosa kinevetnék. Csath Magdolna professzor asszony hívja föl a figyelmet arra, hogy nem az adóterhelés nagysága a lényeg, hanem hogy mire költi az adóbevételt az állam. Sajnos most azt látjuk, megint nem termelő infrastrukturális beruházásokra fordítjuk az ország szűkös erőforrásait, például stadionok építésére.
Ez most egyelőre serkentőleg hat az építőiparra, de nagyon megtévesztő módon. Ha megvalósulnak ezek a beruházások, akkor az építőipar újra recesszióba kerül, másrészt e létesítmények fenntartása fog jelentős erőforrásokat lekötni, elvonva azt a modernizációtól. Kongó, lepusztuló stadionok (afféle modern piramisokként) a fizetőképes kereslet hiánya, valamint a forráshiány miatt: ez a prognosztizálható jövőkép. Remélem, hogy nem így lesz, de ahhoz jelentős reálbér- és reálnyugdíj emelkedésre lesz szükség a jövőben a maihoz képest. Az örökös pénzzavarral küszködő embereknek nincs és nem lesz pénzük jegyet venni futballmeccsekre sem. Ugyanakkor az egészséges életmódhoz, tömegsporthoz nem stadionok kellenek.
A költségvetési politika mozgástere a gazdaság serkentésére közismert John Maynard Keynes multiplikátor elmélete óta: az állam egyetlen dollárnyi megrendeléssel 4 dollárnyi beruházást indukál a magángazdaságban a számítások (tapasztalat) szerint. Hát ezért nem az adóterhelés nagysága a lényeg (természetesen az ésszerű határon belül maradva), hanem az, hogy mire költi az állam az adóbevételt. Most például kőkeményen termelő beruházásokra kellene költeni (stadionok helyett), illetve, ami ennél is fontosabb: a humán tőke megbecsülésére, vagyis béremelésre. Sokkal fontosabb lenne most az orvosok, mérnökök, szakmunkások, stb. itthon tartása, mint stadionok megvalósítása.
Visszatérve az adószint kérdésére: Magyarországon ez nem magas, nemzetközi összehasonlításban. A bérjárulék is csupán a bérhez képest magas (relatíve), nem önmagában. Általában véve is a magyar gazdaságpolitikai gondolkodás elmaradottságát jelzi, hogy még mindig a jelentőségénél jóval nagyobb figyelmet szentel az adózás kérdésének, vagyis az elosztás kérdésének, a termelés szférája helyett. Az elosztás és fogyasztás felszíni szféráinak kapargatása helyett a gazdaság mélyáramaira, nevezetesen az elavult gazdasági makro-szerkezet tudatos átalakítására (modernizálására), illetve még mélyebbre menve, a humán tőke tragikus történelmi alulértékeltségére kellene koncentrálnunk.
(A szerző közgazdász, egyetemi docens.)
|
Szakmai fórum és képzés: 2014. április 8.
|
