Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A több mint kétezer évet felölelő római történelem legjobban talán a római állam működésén keresztül ismerhető meg. Milyen tevékenységeket látott el az állam, hogyan szolgálta polgárai javát, illetve milyen forrásokból lehetett e tevékenységek gazdasági-pénzügyi fedezetét biztosítani?
Eközben a tartományra rákényszerített adókat kíméletlenül behajtották; de ezenkívül is sok mindent kiagyaltak a kapzsiság kielégítésére.
(Julius Caesar: Feljegyzések a polgárháborúról – Harmadik könyv 32., részlet)
A cikksorozat bevezető részében áttekintettük a rómaiak történetét a város alapításától (Kr. e. 753. április 21.) egészen Konstantinápoly elestéig (1453. május 29.).
Megállapítottuk, hogy a Bizánci Birodalom kifejezés, illetve az e mögött lévő államalakulat elkülönült kezelése félrevezető, az elnevezés a középkori európai történelemhamisítás terméke.
Az állami működés szempontjából a következő korszakokat érdemes megkülönböztetni:
– A királyok kora (Róma alapításától Kr.e. 509-ig);
– A köztársaság kora (Kr.e. 509-től Kr.e. 27-ig);
– A principátus kora (Kr.e. 27-től Kr.u. 284-ig);
– A dominátus kora (284-től 476-ig);
– A Keletrómai Birodalom időszaka (395-1453).
A királyok kora (Róma alapításától Kr.e. 509-ig)
A királyok korának történései főleg mitologikus jellegűek, nagyon kevés erről az időszakról az ismeretünk. Annyit bizonyosra vesz a történettudomány, hogy a hét királyból az utolsó három (az ún. etruszk királyok) valós személyek voltak. Az állami működés legfőbb terepe ebben az időszakban Róma városának védelme, illetve a környező települések meghódítása, Rómához csatolása volt. Ez azt jelenti, hogy a katonai kiadásokon kívül más költségekkel alig kellett számolni. A haderő fenntartásával, működésével kapcsolatos kiadásokat az uralkodók fedezték, de az elfoglalt területek kirablása, megsarcolása általában elegendő volt a finanszírozáshoz.
Rendszeres bevételt jelentett a Rómához tartozó földterületek bérbeadása, szükség esetén akár el is adták a földeket.
A sóadót és a kikötői vámot már ebben az időben is ismerték és alkalmazták, de alkalmaztak fejadót is. A vagyonadót a hatodik király, Servius Tullius vezette be.
A köztársaság kora (Kr.e. 509-től Kr.e. 27-ig)
Kr.e. 509-ben a rómaiak elüldözték Tarquinius Superbust, az utolsó királyt. Ezt követően Róma sajátos arisztokratikus köztársaságként működött, a patríciusok képezték a város elitjét, az irányítást a patríciusokból választott testület, a szenátus tartotta kezében. Ez kezdetben 100 főből állt, Julius Caesar emelte 300 főre a létszámot, majd később, a város növekedésével 900 fős lett a testület. Ahogy nőtt a létszám, egyre kisebb lett a szenátus befolyása Róma politikájára.
Senatus Populusque Romanos – A római szenátus és a római nép
A végrehajtó hatalom képviselőjéül consulokat választottak Kettőt, hogy egyrészt megosszák a hatalmat, másrészt a consulok egymást is ellenőrizni tudják. Más tisztségek (például a questorok) esetében is alkalmazták ezt a fajta megosztottságot.
A köztársaság korában Róma folytatta agresszív terjeszkedő politikáját, a Róma környéki településeket követően egész Itáliát uralma alá hajtotta. Az első pun háborút követően Szicília lett az első római provincia.
A háborúk eltartották a hadsereget, a meghódított területekről származó hadizsákmány, a kivetett hadisarc, majd az évenkénti rendszeres fizetési kötelezettség bőségesen elegendő volt a hadsereg fenntartására, Róma városának működtetésére, így még jelentős tartalékokat is tudtak képezni.
A beszedett adókat a római Saturnus templomban helyezték el (aerarium Saturni, ez volt tulajdonképpen az államkincstár), általában aranyban, ezüstben, esetleg más értéktárgyakban. A rabszolga-felszabadítás után fizetendő 5%-os adóból Kr.e. 357-ben külön kincstárat hoztak létre, ez volt az aerarium sanctius. Ez is a Saturnus templomban volt, de kizárólag végveszély esetén lehetett felnyitni, ez volt a római állam vésztartaléka. A templomban – egyes időszakokban – több tonna arany halmozódott fel.
A Saturnus templom maradványai Rómában
A római polgárok a személyük vagy földtulajdonuk utáni rendszeres adózást polgárságukkal összeegyeztethetetlennek tartották, ezért ilyen adók Itáliában a köztársaság időszakában nem voltak.
Ha az állami működéshez kevés volt a hadisarc, akkor Róma lakóit is adófizetésre kényszerítették. Ezt általában a vagyon alapján vetették ki, a felbecsült vagyon 1-2 (ritkán 3) ezrelékét tette ki. Ezt a kötelezettséget egyfajta kölcsönnek tekintették, ha a következő időszak hadizsákmányai lehetővé tették, akkor visszatérítették a hozzájárulást. Előfordult, hogy a leggazdagabb patríciusok ezt a kötelezettséget átvállalták a kisebb vagyonnal rendelkezőktől, ezzel is számítva a szerényebb vagyonú polgárok támogatására. Ezt az adófajtát a gazdag Macedonia meghódítása (Kr.e. 167) után már nem vetették ki, nem volt rá szükség.
A meghódított területeken többfajta adót is szedtek. A legjelentősebb a mezőgazdasági termelésre kivetett adó volt. Ezt három különböző módszerrel határozták meg, a módszert a területet elfoglaló consul döntötte el:
– a legegyszerűbb volt, ha a korábbi adóztatást tartották meg, de az adót a leigázást, a terület elfoglalását követően már Rómának kellett megfizetni (Szicíliában megtartották a gabonára kivetett tized módszerét);
– az évente fizetendő adó összegét fix összegben is meghatározhatták (ezt alkalmazták például Hispániában);
– a harmadik módszer termésbecslés alapján történt; az egyszer megállapított mérték alapján kellett az adót fizetni mindaddig, míg új becslést nem készítettek. Ennél a módszernél figyelembe vették a földet művelő munkások számát is (a rabszolgákat, a családhoz tartozó nőket és a gyermekeket is termelőerőnek tekintették).
Alkalmazták a fejadót is, de nem mindenhol. A bevezetését ebben az esetben is a consul döntötte el.
A köztársaság tulajdonát képező ingatlanok (ager publicus; közföldek, erdők, tavak, telkek, épületek, utak, bányák) évi bérleti díja szintén Róma városának bevételét képezte.
Adót kellett fizetni a rabszolgák felszabadítása után is, méghozzá a rabszolga értékének 5%-át (a rabszolga magát is kiválthatta, ha tudott erre pénzt gyűjteni).
Ahogy nőtt a birodalom, egyre jelentősebbé vált a vámbevétel is. Vámot szedtek a birodalom határán, mind az export, mind az import után, valamint – alacsonyabb mértékkel – a provinciák határán átvitt áruk után is. Egyes árucikkek kivitele tiltott volt, így például a gabona, a bor, a vas, az olaj, az arany exportját is megtiltották. Az árucikkek mellett vámot kellett fizetni az utak, a kikötők, a hidak használatáért is. Ez is jelentős bevétel volt, tekintettel arra, hogy a Római Birodalom teljes kiépült úthálózata mintegy 80 ezer kilométert tett ki (természetesen ez fokozatosan épült ki a birodalom fennállása alatt), illetve a Földközi tenger partjainak túlnyomó része római fennhatóság alá esett.
Az adóbeszedést bérbe adták. Árverésen nyerhette el az adószedő (publicanus) a beszedés jogát öt évre előre, viszont az árverési összeget előre be kellett fizetni a kincstárba. Hogy ezt követően a publicanus mennyit tudott beszedni és hogyan, az már az ő dolga volt. A beszedéshez gyakran vettek igénybe katonai segítséget is. A publicanusok gyakran éltek vissza helyzetükkel, az adók tényleges mértékét nem ismerő népességtől sokszor jóval többet szedtek be, mint amennyit a szabályok előírtak. Ahogy nőtt a birodalom, a publicanusok egyre szervezettebbek lettek, publicanus-társaságokat hoztak létre.
Publicanus adót szed (katonai segítséggel)
Az állam bevételeihez tartoztak ezen kívül a pénzbírságok, az utódok nélkül meghaltak vagyona, az elítéltek (halálra ítéltek és száműzöttek) elkobzott vagyona.
Az adók kivetéséről (öt évre előre; mértékükről, összegéről) és a kiadásokról is a szenátus döntött.
A köztársaság korának legjellemzőbb kiadásai a következők voltak:
– A vallási kultuszok, szertartások kiadásai, amennyiben azokat a szentélyek, papi testületek külön vagyonából származó jövedelem nem fedezte.
– A középítkezések (a középületek, templomok, utak, vízvezetékek, csatornák építésének és karbantartásának) költsége. Ez volt a köztársaság államháztartásának talán legnagyobb tétele.
– Alkalmazotti illetmények és a magistratusok úti, illetve kiküldetési költségtérítése. A választott tisztségviselők (consul, questor stb.) fizetést nem kaptak, de tisztségük jelentős jövedelemszerzési lehetőséghez is juttatta őket. A választott tisztségviselők alkalmazottai – az ún. scribák – viszont Rómától kapták a fizetésüket. Tulajdonképpen a scribák végezték el azokat a hivatali feladatokat, amelyeket a választott tisztségviselői tevékenységhez kapcsolódtak.
– Helytartók fölszerelése. A provinciákon működő helytartóknak rendkívül jelentős személyi és tárgyi feltételeket biztosított Róma. Ezek egy részét a megbízást követően vissza kellett szolgáltatni, illetve ezekkel el kellett számolniuk.
– Ünnepi játékok kiadása. Megünnepelték Róma alapítását, legfontosabb isteneiket, a nagy katonai győzelmeket, később – a császárkorban – az uralkodó születésnapját stb. Előfordult, hogy a nép lecsillapítására rendeztek ünnepi játékokat (panem et circenses).
– A gabonasegély kiadásai. Ezt Caius Gracchus (Kr.e. 153–Kr.e. 121) vezette be, először csak Rómában osztották az arra jogosultaknak, később Konstantinápolyban is. Kezdetben csak gabona volt, később olaj, hús, ruházat, sőt költőpénz is a juttatás részévé vált.
– A katonaság zsoldja, a hadsereg felszerelési és ellátási költségei. Caius Marius (Kr.e.157-Kr.e. 86) haderőreformja keretében vezették be. Ő rögzítette, hogy a légió mérete 6000 fő, amely10, egyenként 600 fős cohorsból állt. 16 éves szolgálati idő után veteránokká váltak a katonák és földet kaptak.
Számos kisebb adófajtát is alkalmaztak, így egyes mesterségek gyakorlása után is kellett fizetni, adót szedtek a férjetlen nőktől és az agglegényektől, egyes esetekben a consul emelte fel büntetésből az adót. Az érintetteknek ezek terhet jelentettek, de Róma bevételeiben elenyésző lehetett a szerepük.
Julius Caesar és az adózás
Caius Julius Caesar, Cnaeus Pompeius Magnus és Marcus Licinius Crassus Kr.e. 60-ban hozta létre az első triumvirátust. Egy év múlva Caesart consullá választották, így megállapodásuk szerint segített társainak. Letelepítette Pompeius veteránjait, legalizálta annak keleti intézkedéseit, Crassus és lovagrendi támogatói érdekében pedig leszállította a provinciális adóbérlet összegét, mivel azt a publicanusok sokallták. Ezzel az adóintézkedéssel Caesar maga mellé tudta állítani a publicanusokat is.
Az első triumvirátus – Marcus Licinius Crassus, Cnaeus Pompeius Magnus és Caius Julius Caesar
Teljesen egyértelmű, hogy Caesar mindezeket kizárólag politikai érdekei miatt tette. Mikor sikerült Galliát római provinciává tenni, a provinciában a publicanusokat kirekesztette az adószedésből, helyette a helyi hatóságoknak (városi, törzsi vezetőknek) kellett az adót begyűjteni, méghozzá kizárólag pénzben. Ezzel el tudta kerülni a publicanusok visszaéléseit, felelőssé tudta tenni a helyi vezetőket az adók beszedéséért, illetve a pénzben való teljesítési kötelezettség mindenfajta konverziós költségtől mentesítette a római kincstárat.
Caesar a polgárháború idején elkövetett adóvisszaélésekről részletesen beszél feljegyzéseiben:
|
Eközben a tartományra rákényszerített adókat kíméletlenül behajtották; de ezenkívül is sok mindent kiagyaltak a kapzsiság kielégítésére. Minden rabszolgára és szabadra fejadót vetettek ki; oszlop- és ajtóadót, gabonaszállítást, katonák állítását, fegyvereket, evezőslegénységet, hajítógépeket, szállítóeszközöket követeltek; minden ürügy jónak látszott, hogy pénzt zsaroljanak ki. Nemcsak a városokba, hanem majdnem minden faluba és községbe külön parancsnoki jogkörrel felruházott személyeket neveztek ki; és amelyik a legkíméletlenebbül és legkegyetlenebbül járt el, azt talpig férfinak és kiváló polgárnak tartották. A tartomány tele volt törvényszolgával és hatósági személlyel, csak úgy nyüzsögtek a praefectusok és a végrehajtók, akik nemcsak a kivetett összeget hajtották be, hanem a maguk hasznára is gondoltak: azt hajtogatták, hogy otthonukból és hazájukból elűzve, mindenben szükséget látnak; így próbálták gyalázatos tetteiket tisztességes ürüggyel palástolni. Ehhez járult a magas kamatteher, amely a háború szokásos következménye, ha mindenkire fizetési kötelezettség hárul; ilyen körülmények között a fizetési határidő meghosszabbítása már ajándéknak számít. Így tehát a tartományban az adósságok e két év alatt megsokszorozódtak. Még a tartomány római polgárainak minden egyes testületére és városára is meghatározott összegeket vetettek ki, és azt állították, hogy az összeget senatusi határozat alapján, kölcsönképpen igénylik; az adóbérlőktől, akik így pénzhez jutottak, a következő évi adót kölcsönként előre követelték. (Julius Caesar: Feljegyzések a polgárháborúról – Harmadik könyv 32.) |
Míg Caesar másokat elítélt az adóvisszaélésekért, ő maga erőszakkal ragadta magához a kincstár vésztartalékaként (aerarium sanctius) őrzött állami vagyont, hogy Pompeius ellen háborút viselhessen.
A publicanusok visszaélései, a kincstár bizonytalan helyzete, a hatalmas birodalom működtetéséhez szükséges és elégséges adóbevételek biztosítása intézkedéseket követelt. Az adóreformra, Caesar meggyilkolása után, már Augustus császársága idején került sor.
Irodalom:
A Római Birodalommal sok ezer kötetnyi könyv, számos film, weblap stb. foglalkozik. A felhasznált irodalom részletes ismertetésétől eltekintünk, de kiemeljük közülük a következőeket:
Julius Caesar feljegyzései: A gall háborúról; A polgárháborúról
Castiglione László művei: Az ókor nagyjai (Bp., 1971); A római művészet világa (Bp., 1974)
Creighton, Mandell: A római nép története (Bp., 1898)
Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága (Bp., 2017)
Gulyás Istvánné (szerk.): Az antik Róma napjai (Bp., 1983)
Hahn István: Róma istenei (Bp., 1975)
Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római-történelem (Bp., 2007)
Révay József: Százarcú ókor (Bp., 1962)
Ürögdi György könyvei: A régi Róma (Bp., 1963); Róma kenyere, Róma aranya (Bp., 1969); Kleopátra (Bp., 1972); Kard és törvény. Marius és Sulla kora (Bp., 1974); Nero (Bp., 1977); Hogyan utaztak a régi rómaiak? (Bp., 1979)
www.romaikor.hu: a weblap – részben tematikusan – számos szakirodalmat idéz, neves szakemberek írásait tartalmazza
