A szocializmus reformkísérlete: Új Gazdasági Mechanizmus (1968)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az úgynevezett Kádár-korszakban több gazdaságpolitikai fordulatra is sor került. Ezek között az első jelentős reformkezdeményezés az 1968-ban indult Új Gazdasági Mechanizmus volt. A reform összességében sikertelen volt, de a külön utat járó mezőgazdasági reform – utólag értékelve is – képes volt kimagasló eredményeket elérni.

„A reform előfeltétele – mindenekelőtt szakítani a múlttal!”

(Nyers Rezső)

Az 1956-os forradalom leverése után véres megtorlás következett. Ennek mértéke más felkeléseket, lázongásokat (Wesselényi-összeesküvés, Rákóczi-szabadságharc, Martinovics Ignác vezette magyar jakobinus mozgalom, 1848-49-es forradalom és szabadságharc) követő „rendcsináláshoz” képest is eltúlzott volt, a kivégzettek, börtönökben meghaltak száma meghaladta a felsorolt eseményeket követő összes halálos áldozatok számát.

Az ’56-os események rámutattak arra, hogy a Rákosi-kor gazdaságpolitikája, különösen az intézkedések módszerei nem folytathatók. Ezt a Kádár János vezette politikai elit felismerte, és képes volt a moszkvai vezetéssel is elfogadtatni, hogy változásokra van szükség.

Kádár visszatért az ’56-os forradalmat megelőző célokhoz, továbbra is fontosnak tartotta a termelőszövetkezeti tagosításokat, az ipari nagyberuházásokat, a módszerekben viszont váltás történt, az önkéntesség nagyobb szerepet kapott, illetve kiemelt cél lett a lakosság életszínvonalának emelése.

A reform előzményei

Az 1956-os eseményeket követően kiemelt céllá vált a politikai vezetés számára a rendszer konszolidációjának, stabilitásának a megteremtése. Ennek érdekében – a véres megtorlásokat követően – politikai engedményeket tettek (továbbtanulás korlátozásában engedmények, utazási korlátozások csökkentése, közkegyelem, kulturális élet szabadabbá válása – „3T”, stb.), leállították az erőltetett nagyberuházásokat, a forrásokat az életszínvonal növelésére fordították. Megszüntették a beszolgáltatási rendszert és a gyermektelenségi adót.

Az intézkedések valóban megteremtették a rendszer stabilitását (egyelőre), már 1957-től érzékelni lehetett az új politikai vezetés elfogadottságát, nemzetközi porondon is egyre több eredményt ért el a Kádár-rendszer, az ENSZ 1962-ben levette napirendjéről a magyar kérdést, az ’56-os eseményeket elítélő országok sorra vették fel a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, például a Vatikán 1964-ben.

A politikai stabilizáció mellett gazdasági lépésekre is szükség volt. Kádár nem volt gazdasági szakember, de politikusként belátta a lépések szükségességét, és hagyta a gazdasági szakembereket, hogy dolgozzanak a reformokon.

A pártközpont, a Pénzügyminisztérium, a Tervhivatal és a TOT (Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa) legjobb közgazdászai vettek részt a kidolgozásban, így Nyers Rezső, Fehér Lajos, Fock Jenő, Ajtai Miklós, Erdei Ferenc vagy Szabó István.

Már 1961–1963 között megszülettek az első reformtervek, ezek azonban kizárólag az újonnan szervezett mezőgazdasági termelőszövetkezetekre vonatkoztak. Fontos lépés volt, hogy az új tsz-ek eltértek a szovjet kolhozmodelltől. Biztosították az önálló, vállalatszerű gazdálkodást, közvetlen anyagi érdekeltséget alakítottak ki a vezetők és a dolgozók részére is, a tagságnak bizonyos fokú beleszólást biztosítottak a tsz ügyeibe, a vezetőket titkosan választották. Az állam irányító szerepét nem tervutasításokkal, hanem gazdasági szabályozók (árak, bérek, hitel stb.) útján érvényesítették.

Az eredmények viszonylag gyorsan jelentkeztek. A szántóterületnek már 90%-a a szocialista szektorban volt, a termelőszövetkezetek száma meghaladta a négyezret a 60-as évek első éveiben, a termelési eredmények növekedtek, megszűnt az élelmiszerhiány.

Az MSZMP Államgazdasági Bizottsága 1964. július 21-én úgy döntött, hogy átfogóan felül kell vizsgálni a gazdaságirányítás rendszerét. A vizsgálatnak a termelési, árképzési, ösztönzési, pénzügyi-finanszírozási, gazdálkodási rendszerre és a gazdaság szervezésére is ki kell terjedni. Az elemzés eredményeképpen „el kell készíteni a jelenlegi gazdasági mechanizmus és szervezet kritikai értékelését, ennek alapján azt az átfogó koncepciót, amelynek megvalósítása a gazdasági mechanizmus és szervezet korszerűsítését eredményezi”. Az MSZMP KB 1964. december 10-i ülésén döntött a reformok szükségességéről.

Az elemzés 1965 márciusára elkészült, 1965 októberére készen állt a reform alapelveinek előzetes koncepciója. A reform bevezetéséről politikai döntést az MSZMP KB 1966 május 26-27-i ülésén hozta meg.

A reformot közgazdasági és politikai okok indokolják. Közgazdasági szükségessége végső fokon abban gyökerezik, hogy a gazdasági növekedés korábbi fontos forrásai, tartalékai erősen kimerülőben vannak, s a jövőbeni gyors növekedés csakis a gazdaság belső tartalékainak intenzívebb feltárása, a műszaki fejlődés meggyorsítása révén lehetséges. A reform politikai fontossága mindenekelőtt abban rejlik, hogy a tömegek életszínvonalának jövőbeni gyorsabb emelését hivatott biztosítani, s arra törekszik, hogy az egyes dolgozó életszínvonala a jelenleginél jobban függjön munkája társadalmi hasznosságától, egyéni teljesítményétől és a kollektív munka eredményességétől. Politikai cél továbbá, hogy megszüntessük az egyéni kezdeményezést és felelősséget gátló, túlzott kötöttségeket, visszaszorítsuk a bürokratikus tendenciákat. A szocializmus fejlődését, a közérdeket szolgáló alkotó munka szabadabb kibontakozására van szükség. Végül politikai cél, hogy a reform révén kedvezőbb feltételeket teremtsünk a szocialista demokrácia további fejlődéséhez. A gazdasági ügyek intézését a vezetők hozzáértésére, széles hatáskörére és személyes felelősségére kell alapozni, s emellett minden szinten kellő teret kell biztosítani a demokratikusan választott testületek ellenőrző tevékenységének és nyilvánosságának.

Ugyanezen az ülésen több kompromisszum is született, amelyek szerint a párt, az állami, kormányzati apparátus zöme maradjon a helyén, illetve kimondták a politikai folytonosságot is.

Az Új Gazdasági Mechanizmus induló időpontjaként 1968. január 1-jét jelölték meg.

A reformok területei

A reformok három területre vonatkoztak:

– le kell bontani a tervutasításos rendszert,

– az árakat közelebb kell vinni a szabadpiaci viszonyokhoz,

– bérreformot kell megvalósítani.

Az így kialakított rendszert nevezték szocialista piacnak.

A párt és a kormányzat széles körű propagandával kívánta meggyőzni a pártapparátust és a lakosságot a reformok szükségességéről. Ennek legismertebb eleme a Magyar Televízióban vetített 10 részes rajzfilmsorozat volt. A ’Magyarázom a mechanizmust’ sorozatban dr. Agy (Tomanek Nándor hangjával) magyarázta el az egyes reformlépések tartalmát. A siker okán a Szabó Sípos Tamás rendezte sorozatot a 70-es években több hasonló sorozat is követte (Magyarázom a jövőnket, Magyarázom magunkat, Magyarázom a magyarázatot, Lehet így is).

Népgazdasági tervek továbbra is készültek, de tervutasítások már nem, a terveket nem bontották le a vállalatokra, helyette a gazdasági feltételrendszer szabályozásával (árak, jövedelmek, adók, hitelek, kamatok, támogatások, devizaszorzók stb.) igyekeztek a vállalatokat a népgazdasági tervben megfogalmazott célok teljesítésére ösztönözni. A vállalatok által fizetendő adók, igényelhető dotációk száma meghaladta a háromszázat, ezek túlnyomó többsége nem normatív, hanem diszkrecionális volt, azaz egy vagy néhány vállalatra vonatkozott. A befizetési kötelezettségeket gyakran a költségvetés ad hoc bevételi igényei alapján egyedileg írták elő.

Az árrendszerben hatósági ár-maximált ár-szabad ár rendszert vezettek be. Az alapvető nyersanyagok, élelmiszerek (tej, vaj, sajt, kenyér, hús, liszt stb.), energia, szolgáltatások ára fix volt. Az árakat több ezer adókulcs, fizetési kötelezettség kötötte össze, az adókulcsok számát 1968-ban ezerre csökkentették. A termelői szférában mindössze 30% volt a szabadáras termék, a fogyasztói áraknál ez az arány 50% volt. A ruházati cikkek, rövid- és bőrdíszműáruk, import fogyasztási cikkek (kávé, tea stb.) nagy része szabadáras lett.

Feloldották a munkaerő mozgására vonatkozó szabályokat, a központi szabályozás helyett átlagbér-szabályozást vezettek be. A bérezésben való lazább szabályokkal lehetővé vált a teljesítmények magasabb bérekkel való elismerése, de egyben megteremtette a vállalatoknál a „kapun belüli” munkanélküliséget, mert alacsony bérért úgynevezett „vattaembereket” vettek fel, akiktől munkát, teljesítményt nemigen vártak el, az átlagbér-szabályozás miatt másokat lehetett magasabb fizetéssel elismerni.

A reformot – annak kidolgozói – folyamatként képzelték el, az 1968. január 1-jei dátum csak induló dátum volt, az intézkedéseket a következő években újabb lépések követték, egészen addig, míg politikai döntés nem született a reformfolyamat megállításáról.

A mezőgazdaság sikeressége

Az 1956-os események egyik tanulsága volt a munkásosztály rendszerhűsége, az értelmiség ingadozása. Kádárék a parasztságot szövetségesnek tekintették ebben az ideológiai küzdelemben, sokat tettek azért, hogy a parasztság elfogadja a rendszert. A termelőszövetkezeti tagosításokat folytatták ugyan, de az erőszak helyett a rábeszélés, a kedvezményekkel, juttatásokkal való csábítás vált eszközzé. A háztáji gazdaságok területi lehetőségeit megnövelték, az itt megtermelt fölösleget vagy a tsz vásárolta fel, vagy szabadpiacon is értékesíthették.

Az Országos Tervhivatal vezetői már 1961-ben meghatározták a mezőgazdasági reformok irányát: „A mezőgazdasági termelés irányításának fő eszköze az anyagi érdekeltség helyes alkalmazása. Minden egyéb, különben fontos befolyásolási eszköz felhasználásától csak akkor várható komoly és tartós eredmény, ha azt az anyagi ösztönzéssel is alátámasztjuk, vagy legalábbis az anyagi érdekeltség nem hat ellentétes irányba.” Az agrárlobbi kezdeményezésére 1961–62 fordulóján átfogó reformmunkálatot indítottak három területen: a mezőgazdaság új ár‑, adó- és pénzügyi rendszerének kidolgozására, a mezőgazdasági irányítás felülvizsgálatára és az új termelőszövetkezeti törvény megalkotására.

A termelőszövetkezetek száma dinamikusan emelkedett, 1961-re 4600 körül volt. Ezt követően viszont elkezdett csökkenni, a tsz-ek összeolvadtak, 1970-re 2400, 1978-ra 1600 volt a számuk. Szép lassan kialakult a közép-európai termelési körülményeknek megfelelő üzemnagyság. A tsz-ek vezetői gárdájába egyre több egyetemet végzett került be, a 70-es évek elejére az elnökök mintegy fele, a főagronómusok 90%-a rendelkezett egyetemi diplomával.

A korszerű iparszerű termelési rendszerek bevezetése (kukorica, brojler csirke stb.), a kemikáliák (műtrágya, kártevő mentesítés) alkalmazásának hatására elkezdtek növekedni a terméseredmények. A 80-as évek elejére Európában már a 9. helyen állt a magyar mezőgazdaság (a „békebeli” harmincas években csak a 18.-ok voltunk). Az egy főre jutó hús-, tojás-, gyümölcs- és zöldségtermelés területén az elsők között voltunk Európában.

A sikerhez hozzátartozott az is, hogy a mezőgazdaság lazább szabályozása lehetőséget teremtett ún. melléküzemágak létrehozására, amelynek keretében az ipari kötöttségektől mentesen lehetett ipari és szolgáltató tevékenységet végezni. Ez a mezőgazdaságban dolgozók jövedelmi helyzetét is jelentősen javította, ami viszont a szabályozott területeken dolgozók elégedetlenségét váltotta ki, mondván, hogy a mezőgazdaság fellendülésének árát lényegében az ipari munkásság fizette meg.

A mezőgazdaságnak a „kegyelemdöfést” az 1990-es rendszerváltás jelentette, azzal, hogy a földterületeket a kárpótlási rendszerrel felosztották, visszasüllyesztve ezzel a mezőgazdaságot a fél évszázaddal korábbi szintre.

A reform lefékeződése, kudarca

Az Új Gazdasági Mechanizmus sikertelensége alapvetően két okra vezethető vissza:

– Piaci rendszert kívánt megvalósítani a szocializmus politikai rendszerének keretei között. Ezt a belső ellentmondást a reformerek (Nyers Rezső stb.) sem tudták feloldani. A beépített fékek, az alkalmazott adminisztrációs eszközök szükségképpen kudarcra ítélték a folyamatot. Ahol ezek kevésbé érvényesültek (mezőgazdaság), ott lehetett eredményeket elérni. A főleg ipari munkásságot képviselő szakszervezetek követelték a munkaerő-áramlás korlátozását, árstopot és béremelést. És mindezt egyszerre! A közgazdasági törvényszerűségeknek nemigen hagytak teret.

– A világpolitikai helyzet alapvetően megváltozott 1968-tól. Az 1968-70-es csehszlovákiai és lengyelországi események, a párizsi diáklázadások, az olajválság 1973-ban, Moszkva (és a többi szocialista ország) elégedetlensége a magyar különutassággal visszaszorításra kényszerítették Kádárt, illetve a reformokat.

A magyar pártvezetést 1972 februárjában Moszkvába rendelték. A találkozó zárónyilatkozata a „szokásos” baráti találkozóról szólt, a valóság viszont egészen más volt. Brezsnyev szemére vetette Kádárnak a veszélyes jobboldali elhajlást, a kulturális élet kispolgári nézeteit, a kistőkés viszonyok visszaállítását a mezőgazdaságban, a társadalmi igazságosság elhanyagolását, az éberség lankadását.

Brezsnyev nem volt elégedett Kádár elkövetkező lépéseivel, ezért 1972. november 27-én a diplomáciai protokollt felrúgva rajtaütésszerűen megérkezett a tököli szovjet katonai repülőtérre, Kádárt odarendelték. Brezsnyev konkrét listával érkezett, hogy kiket kell eltávolítani az állami és pártvezetésből. Kádár állítólag megjegyezte, hogy „egy név hiányzik még a listáról, az enyém”.

Kádár elkezdett egyensúlyozni. Leszámolt a párton belüli balszárnnyal (Biszku Béla, Komócsin Zoltán, Gáspár Sándor), majd menesztette, illetve háttérbe szorította a reformereket is (Fehér Lajos, Nyers Rezső, Aczél György, Fock Jenő). Ezzel a balosok ismét helyzetbe kerültek. Beindultak az ún. tsz-elnök perek.

Kádár a Szovjetuniótól megkapta az olcsó olaj ígéretét (ezt egy ideig teljesítették is), a világpiacon eladhatatlan termékek átvételét.

Kádár nem adta fel továbbra sem az életszínvonal folyamatos emelésének politikáját. A jól ismert szlogenek szerint Magyarország lett a legvidámabb barakk, a gulyáskommunizmus országa, ahol már szinte minden családnak van hűtőszekrénye. Ezt a relatív jólétet viszont nem az ország gazdasági teljesítménye finanszírozta, hanem az olajválságot követően a világpiacon bőségesen rendelkezésre álló hitelek.

A ’70-es években megkezdődött az ország eladósodása, megugrott az infláció. Ezek következményeivel a második olajválságot követően, illetve a 80-as években kellett megküzdeni.

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Elter Tamás: Brezsnyev Tökölre parancsolta Kádárt, hogy átadja ultimátumát

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó, Budapest, 2010)

Varga Zsuzsanna: Az Új Gazdasági Mechanizmus elfeledett sikertörténete: a termelőszövetkezeti szektor (Betekintő 2018/2.)

Verbászi Beáta: A rendszer tragédiája. Az 1968-as gazdasági reform előzményei, beindítása és kudarca Tudományos Közlemények 11. (2004. szeptember)

---