Van esély a magyar gazdasági csodára (2. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Megalapozott, államilag vezérelt modernizációs stratégia szükséges a magyar gazdasági csodához, melynek lényege a makroszerkezet-váltás, a világgazdasági korszakváltás előtti ágazatok leépítése. Ezért egészen súlyos tévedés a „legiparosodottabb ország” pozíciójának megszerzése érdekében meghirdetett gazdaságfilozófia.

A 2006-2013 közötti pangás után megindulni látszik az újabb Jánossy-féle helyreállítási periódus, amelyet azonban egyelőre súlyosan fékez a hazai fogyasztás (vásárlóerő) elégtelensége. Mindebből következik, hogy mi lendíthetné ki a jelenlegi pangáshoz közeli helyzetből a magyar gazdaságot: egy erőteljes reáljövedelem-felzárkóztató program. Sorozatunk első részét itt olvashatja.

Szerkezetváltás és modernizáció

A gazdasági növekedés tudatos megindítását össze kell kapcsolni a jól megalapozott modernizációs stratégiával, melynek legfőbb eleme kell, hogy legyen a gazdasági makroszerkezet átalakítása.

A magyar gazdaság túlzottan importigényes, energia-és nyersanyagigényes, környezetszennyező hatású. Exportárbevételünk 80-83 százaléka import. Kicsi tehát a magyar gazdaság transzformációs képessége, hozzáadott érték termelő képessége, és ezen csakis egy központilag, kormányzatilag meghatározott modernizációs, szerkezetváltási stratégiával lehet és kell változtatni. Le kell építeni bizonyos ágazatokat, vállalatokat, tevékenységeket: acélkohászat, alumíniumvertikum, bányászat. A szénbányászat és a vájárképzés újraindítása katasztrofális tévedés lenne: hosszú évtizedekre megint elodáznánk a világgazdasági korszakváltást, vagyis a magyar gazdasági makro-szerkezet elkerülhetetlen modernizációját. Ezt a forrást inkább a hazai kkv-szektor modernizációjára, a gazdaság energiaigényességének radikális csökkentésére kell fordítanunk.

Egészen súlyos tévedésnek tartom a „legiparosodottabb ország” pozíciójának megszerzésére meghirdetett „gazdaságfilozófiát”. A mai modern társadalmakban az ipar a GDP 15-18 százalékát, a mezőgazdaság a két-három százalékát, míg a szolgáltatások a 80-83 százalékát adják. Sajnos a „termelő gazdaság” téves koncepciója mögött ott húzódik a régi vulgármaxista felfogás a „produktív és improduktív” szféra megkülönböztetéséről. Vegyük tudomásul, hogy a tanár, az orvos, az ápolónő, a tudós, a fodrász is ugyanúgy értéket, GDP-t termel, mint a kohász, a bányász, az autó-összeszerelő munkás. Sőt! A legfontosabb termelőerő, a humán tőke „termelése” vagy „újratermelése” révén az oktatásügy és az egészségügy a leghatékonyabb termelőszektorok közé tartozik.

Nagyon fontos lenne, ha bizonyos infrastrukturális presztízsberuházások (például stadionok építése) helyett a tényleges termelő-szolgáltató szektorok kapnának prioritást a következő 10-15 évben. Majd ha a gazdaság már valóban megfelelő dinamikával modernizálódik és növekedik, akkor kell az ilyen típusú beruházások luxusát megengednie a magyar társadalomnak és gazdaságpolitikának.

A kis-és középvállalkozói szektornak főként a foglalkoztatás terén, és az importkiváltás terén, tehát a külkereskedelmi mérleg javításában lehetne, kellene az eddigieknél jóval nagyobb szerepet szánni.

Fontosnak tartanám még mindenfajta használt termelő-berendezés, közlekedési eszköz behozatalának tiltásszerű korlátozását, valamint a használt fogyasztási cikkek behozatalának visszaszorítását is. Súlyos tévedésnek kell minősíteni például a budapesti közlekedés részére történt nagyarányú ilyesfajta beszerzést az elmúlt években. Azt se feledjük, hogy az ilyen beszerzések mögött mindig ott húzódik a nagyarányú korrupció lehetősége.

Ki kell még térni a „versenyképes adórendszer” ábrándjára, illúziójára. Tisztázni kellene végre, hogy az adórendszer a keynesiánusi költségvetési politikai eszköztár része, és mint ilyen, már régen kimerült eszköztár. Egyszerűen ezért, mert a költségvetés bevételi és kiadási oldalai már merevekké váltak, mégpedig politikai okokból, nem lehet őket erőteljesen változtatni. Ezért tértek át a monetaristák a pénzmennyiség útján történő szabályozásra, az adórendszeren keresztüli, és egyéb költségvetési jellegű szabályozásról. Nem az adórendszerrel, a fogyasztás és elosztás felszíni szféráival kell bíbelődnie a gazdaságpolitikának, hanem a gazdaság mélyáramaihoz kell nyúlnia, vagyis a gazdasági makro-szerkezethez.

A külföldi vállalatok bevonása a közteherviselésbe

A külföldi vállalatoknak, főként a multinacionális vállalatoknak sok kedvezményt nyújtottunk az elmúlt két-és fél évtizedben közvetlen beruházási támogatás, adómentesség, vagy adókönnyítés formájában.

Ne feledjük el azonban az olcsó magyar munkaerőt sem. Most szép finoman, de határozottan tudatosítani kell a külföldi vállalkozókkal, vállalatokkal, hogy ennek vége: ugyanazt az adót kell fizetniük, amit a hazai vállalatoknak. Nem fognak emiatt ezek a vállalatok kivonulni, hiszen rengeteg előnyt élveznek itt, például a földrajzi helyzetet, és a továbbra is olcsó béreket. Ez utóbbi helyzeten is szép lassan, de változtatnunk kell a kötelező minimálbér-emelés „technikája” révén, itt most értve bizonyos szakmákra külön-külön is a kikényszerített minimális bérszínvonalat, amelynek felzárkózó ütemű tendenciát kell produkálnia a következő másfél évtizedben. Ez alatt azt értem, hogy másfél évtized múlva már egyenlőnek kell lennie a Lajtán innen és a Lajtán túl ugyanazért a munkáért kifizetett bérnek.

Sorozatunk harmadik, befejező részében a magyar gazdaság növekedési potenciáljáról és a súlypontképzés fontosságáról lesz szó.

Szerzőnk közgazdász, egyetemi docens.

---