Szabad-e adót fizetni a császárnak?

  • Értesítő a rovat cikkeiről

Jézus példázatai közül az egyik legismertebb a címben feltett kérdéshez kapcsolódik. Az már kevésbé ismert, hogy a példázat, illetve különösen annak Szent Pál által kifejtett magyarázata majd másfél évezreden keresztül meghatározták a keresztény uralkodók hatalomgyakorlásának alapját.

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!

(Máté evangéliuma 22,21)

Jézus Jerikóban töltötte utolsó napjait, mielőtt Jeruzsálembe ment volna végzetét betölteni. Jerikói működése alatt csodát tett, visszaadta látását a vak koldusnak, Zákeust, a bűnös főadószedőt megtérítette, illetve elmondta a minákról (talentumokról) szóló példabeszédét.

Jeruzsálem mindössze egynapi járóföldre van Jerikótól, tanítványaival, népes kíséretével a húsvét előtti vasárnapon (virágvasárnap) érkezett meg Jeruzsálembe. Híre már messze megelőzte, sokan akarták látni, hallani tanításait, vártak tőle csodákat, gyógyulást. Voltak ugyanakkor sokan olyanok is, akik ellenszenvvel fogadták az érkezését.

Mielőtt a jeruzsálemi működésről szólnánk, egy kis kitérőt kell tennünk a zsidóságon belül működő vallási, filozófiai, politikai irányzatokról.

Vallási, filozófiai, politikai irányzatok a zsidóságon belül

Az I. században Júdea már a Római Birodalom része, provinciája volt. A római császárok sokszor meghagyták a provinciákon a korábbi vezetőket (ha hajlandóak voltak behódolni), bár ettől kezdve már csak korlátozott jogkörökkel rendelkezhettek, illetve Róma saját képviselőit is elküldte a provinciák irányítására. A vallási kérdésekben is meglehetősen toleránsak voltak a római császárok, megpróbálták az idegen népek vallását integrálni a római vallásba, isteneiket is sajátjukká tették. Ez viszont nem működhetett az egyistenhiten nyugvó vallásokkal, így a zsidó, majd később a keresztény vallással, hiszen az egyistenhit kizárja más istenek elfogadását.

Adógaras

Az adógaras (Peter Paul Rubens, 1612, Legion of Honor, San Francisco)

 

A zsidóság nem volt egységes Jézus korában (sem), attól függően, hogy hogyan viszonyultak az ószövetségi tanításokhoz, Mózes törvényeihez, a papsághoz; a világi hatalomhoz egymástól nagyon is különböző csoportok alakultak ki. A világi hatalom alatt a saját vezetőikhez, főleg I. (Nagy) Heródes leszármazottaihoz, illetve a római hatalomhoz való viszonyukat kell értenünk. Nagy Heródes leszármazottainak a követőit, híveit nevezzük heródiánusoknak.

A heródiánusok alapvetően politikai irányzatot képviseltek, elfogadták Róma fennhatóságát, nem kis részben azért, mert saját hatalmuk megtartása, gyakorlása alapvetően Rómától függött.

Egy másik politikai irányzatot képviseltek a zelóták. Ők elfogadhatatlannak tartották Róma fennhatóságát, sőt mindenfajta világi hatalmat (így Heródesét is), a fegyveres felkelést szorgalmazták, fontosnak tartották a zsidó nép függetlenségének megszerzését.

Két jelentős felkelés mögött is a zelóták tevékenysége állt. Így a zsidó háborúként ismertté lett 66-70 közötti cselekmények mögött, amelynek befejezéseként a rómaiak lerombolták a jeruzsálemi Templomot (a mai napig nem épült újjá), illetve a Masadára visszavonultak reménytelen helyzetükben 73-ban csoportos öngyilkosságot követtek el, mielőtt a rómaiak bevették volna a hegy tetején lévő erődítményt (a római táborok nyomai a mai napig jól láthatóak a hegy tetejéről). A másik nevezetes felkelés a Bar Kohbáról elnevezett lázadás volt, 132 és 135 között. Ez a felkelés is totális vereséggel végződött, a rómaiak szervezett ereje vérbe fojtotta a lázadást.

A vallási irányzatok közül a legismertebb a farizeusoké. Jézus korában mintegy hatezer farizeusról beszélhetünk, de hatásuk messze meghaladta a létszámukat. Különösen sok követőjük volt a nők között. Vallási kérdésekben kérlelhetetlenek voltak, az ószövetségi tanításoknak, Mózes törvényeinek teljes érvényesülését hirdették, jelentősek voltak a törvényekkel kapcsolatos magyarázataik is. Olyannyira, hogy még Jézus is követendőnek tartotta ezeket a tanításokat:

Jézus ekkor a néphez és a tanítványokhoz fordult, ezekkel a szavakkal: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják.” (Mt 23,1-3) (Az idézet utolsó fordulata már a farizeusok visszás magatartására is utal.)

A farizeusok a római hatalmat nem fogadták el, de békésen tudomásul vették, az ellene való felkelést értelmetlennek tartották.

A szaddokeusok tulajdonképpen a zsidó főpapságot képviselték (ennél kicsit bonyolultabb a dolog, de itt most nem térünk ki a részletekre). Vallási szempontból az Ószövetséget tartották követendőnek, a római hatalomhoz való viszonyuk viszont sokkal elfogadóbb volt, mint a farizeusoké, nem kis részben azért, mert egyházi hatalmi helyzetük függött Rómától, illetve a zsidóság vagyonos rétegéhez tartoztak, tehát lett volna veszteni valójuk, ha zűrzavaros helyzet alakulna ki.

Viszonylag új irányzat volt a zsidóságon belül az esszénusok mozgalma. Az Ószövetség tanításait ugyan nem tagadták meg, de annak számos törvényét már nem tartották követendőnek. Az esszénus szó szír-arámi, héber szavak görögös változatából ered, és jámbort, kegyeset jelent. Az esszénusok nem házasodtak, a házasságot pedig minden viszálykodás forrásának tartották, nem tartottak rabszolgákat, mert azt igazságtalanságnak gondolták, így külön-külön éltek és szolgáltak egymásnak. A római világi hatalmat elfogadták, mint isten akaratát. Ebből a mozgalomból táplálkozott az alakuló kereszténység.

Térjünk vissza Jézus történetéhez.

A farizeusok cselvetése és megszégyenülése

Jézus tehát a húsvét előtti vasárnap megérkezett Jeruzsálembe. Itt érvényesíthette igazán tanítói hatalmát, sok hallgatója, követője akadt. Elszörnyedve látta, hogy a legszentebb helyen, a Templomban kereskedők, pénzváltók űzik tevékenységüket. Őket kiűzte a Templomból. Több csodát is tett, illetve híres példabeszédek szólnak a gyilkos szőlőművesekről, a királyi menyegzőről.

Jézus tevékenységét nem nézték jó szemmel a farizeusok, mivel az új eszméket nem tudták elfogadni, illetve saját követőik megfogyatkozását látták a Jézust körülvevőkben, de a Heródes-pártiak és féltek tőle, mert a zavaros helyzet saját világi hatalmukat veszélyeztette. A szaddokeusok vallási és hatalmi szempontból is elfogadhatatlannak tartották Jézus tevékenységét.

Az adógaras

Az adógaras (Bernardo Strozzi, 1630-35, Szépművészeti Múzeum, Budapest)

 

Nem csoda, ha ilyen körülmények között megpróbálták Jézust ellehetetleníteni. Az adófizetésről (adógarasról) szóló rövid történet mindhárom szinoptikus evangéliumban (Máté, Márk, Lukács) megtalálható, ennek rövidsége, tömörsége okán mindháromból beidézzük az adófizetésre vonatkozó részt:

Az adófizetés (Mt 22,15-22)

A farizeusok erre félrevonultak és megtárgyalták, hogyan tudnának szavaiba belekötni. Odaküldték hozzá tanítványaikat, a Heródes-pártiakkal együtt. Ezek így beszéltek: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, nem vagy tekintettel senki személyére, mert nem igazodol emberi tekintélyhez. Mondd meg hát nekünk, mi a véleményed: Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?”

Jézus átlátott álnokságukon, ezért így válaszolt: „Mit kísértetek, képmutatók? Mutassátok az adópénzt!” Odanyújtottak neki egy dénárt.

Ekkor megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” „A császáré” – felelték.

Erre azt mondta nekik: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!”

Ezt hallva annyira meglepődtek, hogy otthagyták és eloldalogtak.

 

Az adópénz (Mk 12,13-17)

A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek hozzá és megkérdezték: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?”

De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: „Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!”

Mikor odavitték, megkérdezte tőlük: „Kinek a képe ez, és kinek a felirata?” „A császáré” – felelték.

Jézus folytatta: „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Azok igen elcsodálkoztak rajta.

 

Az adópénz (Lk 20,20-26)

Szemmel tartották és cselvetőket küldtek ki. Ezek jószándékú embernek tetették magukat, hogy szaván fogják, s aztán kiszolgáltassák a hatóságnak és a helytartó hatalmának.

Mester – kezdték –, tudjuk, hogy az igazságot hirdeted és tanítod, nem nézed az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetnünk a császárnak, vagy nem szabad?”

De ő észrevette a csapdát, ezért így felelt nekik: „Mutassatok egy dénárt! Kinek a képe és felirata van rajta?” „A császáré” – válaszolták.

Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” – mondta nekik.

Így egyetlen szavába sem tudtak belekötni, amit a nép előtt kiejtett. Meglepődésükben, hogy így felelt, elhallgattak.

A három történet lényege ugyanaz, a történetek indítása, illetve a befejezések minimálisan eltérnek egymástól (meglepődtek, eloldalogtak, elcsodálkoztak, elhallgattak).

A farizeusok maguk már nem merik Jézust megközelíteni (volt már összeütközésük Jézussal még Galileában, amelyből vesztesen kerültek ki), maguk helyett a tanítványaikat küldik el, akik nyilván farizeus elveket vallanak. Hogy mit kell kérdezni, azt előre megtárgyalták, tehát szándékosan kelepcét szeretnének állítani Jézusnak. A kérdésfeltevés módszere Jézus legerőteljesebb tevékenységét, a tanítást akarja kikezdeni. Adó alatt itt a személyekre és vagyontárgyaikra kivetett adót kell érteni (census), és nem az áruk kereskedelmi forgalmára kivetett vámot (telos).

A zsidóság legnagyobb adószedője egyébként maga Heródes, aki Róma részére (is) gyűjti az adót (pénzsóvársága, durva adóbehajtási módszerei a későbbiekben Róma elégedetlenségét is kiváltották).

Adózni a császárnak

Adózni a császárnak (Antonio Fernández Arias, 1646, Museo del Prado)

 

Ha a feltett kérdésre – Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad? – Jézus igennel válaszol, akkor elveszíti követői, a nép bizalmát, ha nemmel válaszol, akkor bizton számíthat a római hatóságok szigorú – nagy valószínűséggel halálos – ítéletére, hiszen az adómegtagadás főbenjáró bűn volt akkoriban. A farizeusok rejtett szándéka éppen ennek a halálos ítéletnek a körmönfont kiprovokálása, ők maguk ugyan békés elveket vallanak, de a más általi kivégzés kedvükre való lenne (ezt egyébként néhány nap múlva el is érik).

Jézus látja a kérdés mögött a cselvetést, ezért válaszával képes elhárítani a csapdát. A kérdés feltétele után rögtön rávilágít annak álságos tartalmára, de kihasználja az alkalmat arra is, hogy tanítson, ezért kéri az adófizetés tárgyát, a Tiberius-dénárt. Válaszában kijelenti, hogy a világi pénzzel – amely római pénz volt, és azt a farizeusok is elfogadták, hiszen volt is ilyen az erszényükben, és ezzel kinyilvánítják a farizeusok is a római hatalom elfogadását – meg kell fizetni az adót a világi hatalomnak, a császárnak. A zsidóknak az Isten felé is teljesíteni kell a kötelezettségüket (templomadó stb.), a vallási-, egyházi törvények betartása sem mellőzhető; a templomadót egyébként másfajta pénznemben kellett teljesíteni.

Tiberius császár dénárja

Tiberius császár dénárja a császár képével

 

A római pénz felmutatása, és a hozzá kapcsolódó intelem visszájára fordítja a kérdezők reményeit, maguk szégyenülnek meg, miközben Jézus erkölcsi tanulsággal és világi iránymutatással is szolgál. A római pénz létéből vezeti le a világi hatalom elfogadásának szükségességét, Isten döntésének tartja a Római Birodalom létét és hatalmát, erkölcsi kötelezettségnek tartja a világi hatalom elfogadását, és a feléje való adófizetést. A császár pénzével való adófizetés ilyen módon csak részbeni „visszaszolgáltatása” annak, amit az alattvaló a hatalomtól kap.

Jézus intése viszont emlékeztetés arra, hogy az ember egész életével Istennek adós, viszont az Isten iránti hálás engedelmesség kötelezi az embereket az Istentől rendelt adósság lerovására a földi hatalmak iránt is, amely hatalmak a földi léthez szükséges anyagi javakról gondoskodnak.

Pál apostol és a világi hatalom

Pál apostoli nem tartozott Jézus tanítványai közé. Abban a korban élt ugyan (kb. 5-67), de élete első három évtizedében farizeus elveket vallott, míg valószínűleg 34-ben a damaszkuszi úton megvilágosodott (így lett Saulból Pál, illetve nevezik ezt pálfordukásnak is), és ettől kezdve „13. apostolként” a kereszténység tanítójává, utazó nagykövetévé vált, tevékenységét mintegy három évtizeden át folytatta. Végül emiatt letartóztatták és halálra ítélték. Mivel római polgár volt, ezért nem alkalmazhatták nála a kegyetlen kivégzési módokat (keresztre feszítés, megnyúzás, olajban megfőzés stb.), helyette kíméletesen „csak” lefejezték.

Szent Pál megtérése

Szent Pál megtérése (Michelangelo Buonarroti, 1542-45)

 

Az Újszövetség számos írását neki tulajdonítják (levelei különböző városok lakóihoz, népeihez). Az adófizetésről szóló példázatra reflektál a Rómaiakhoz írott levelének 13. fejezetében:

Engedelmesség a felsőbbség iránt (Róm 13,1-7)

Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet.

A felsőbbség nem arra való, hogy a jótettől ijesszen el, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót és megdicsér: Mert az Isten eszköze a javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse. Alá kell tehát magadat vetned neki, nemcsak a megtorlás miatt, hanem a lelkiismeret szerint is. Ezért fizettek adót is, hiszen akik behajtják, Isten szolgái. Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot, akinek hódolat, annak a hódolatot, akinek tisztelet, annak a tiszteletet.

Pál apostol túlmegy Jézus példabeszédén és értelmezésén.

A földi hatalom minden ember fölött áll, az Isten akaratából jön létre, az uralkodók Isten akaratából uralkodnak, és Isten intézkedése az is, hogy földi élet sokrétűen összefonódik ezzel. Az egyéni boldogulás és a világ rendje egyaránt megkívánja ezt, ezért a hatalom elleni támadás az Isten elleni lázadásnak minősül, és aki ezt elköveti, azt a földi és isteni ítélet is jogosan sújtja. Az Isten rendelte felsőség, bármilyen formát is öltsön az a történelemben, célja a gonosz elleni harc, így a „jónak”, a „jót” cselekvőnek ettől nem kell tartania, engedelmességéért jutalmát meg fogja kapni (ha nem itt a földön, a másvilágon bizonnyal).

Az emberek között szeretetnek kell lenni, ami a bosszúállásról való lemondást is eredményezi, mert az ítélkezés és büntetés joga egyedül Istené. A „rossznak” is isteni célja van, azt el kell fogadni.

Az adó- és vámfizetés kötelezettsége, a hatalommal rendelkezők iránti tisztelet és hódolat csak jelképei az isteni akarat elfogadásának, ezekkel csak az Isten felé való adósságot törleszti az ember.

Ezt a fajta értelmezést magukévá tették a keresztény egyházak, magyarázatukkal támogatták az uralkodókat, az arisztokráciát, és természetesen az egyházi hatalmat, annak képviselőit is. Akkor is, ha ezek nyilvánvalóan rosszat cselekedtek, rosszul működtek.

A XVI. században kezdett megbomlani ez a fajta értelmezés, a reformáció követői már nem fogadták el a feltételen engedelmességet, sőt alig száz évvel később már egy királyt (I. Károly angol király) is halálra lehetett ítélni, sőt ki is lehetett végezni. És ez csak a kezdet volt, mert a következő évszázadokban jó néhány uralkodót ítéltek halálra, vagy követtek el ellenük halálos merényletet (XVI. Lajos francia király, I. Miksa mexikói császár, II. Sándor orosz cár, II. Miklós orosz cár stb.).

Szent Pál Timóteussal és Titusszal

Szent Pál Timóteussal és Titusszal (12. századi mozaik a monrealei katedrálisban)

 

Az Istentől eredeztetett hatalom elve mára már a pápaságot, az egyházi államot is kikezdte. Kénytelenek voltak bocsánatot kérni az egyház(ak) és szolgálóik által korábban elkövetett bűnökért (keresztes háborúk, erőszakos hittérítés, inkvizíció stb.), sőt egyes esetekben saját eljárásokat is indítottak (pl. a papi pedofíliában érintettek ellen). II. János Pál pápa és Ferenc pápa ezzel kapcsolatos üzenetei példaértékűek!

Irodalom:

A Szentírás magyarázata: jubileumi kommentár (Kálvin Kiadó, 1998, Budapest)

Biblia (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1976, Budapest)

Grüll Tibor: Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei – A három zsidó filozófiai iskola

Haag, Herbert: Bibliai lexikon (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1989, Budapest)

Keresztyén bibliai lexikon (Kálvin Kiadó, 2000, 2004, Budapest)

 

  • Értesítő a rovat cikkeiről
Az irányítópulton gyorsan elérhetőek az új funkciók Irányítópult

Az ado.hu új funkciói itt elérhetőek az Ön számára, a megjelenéshez kérjük regisztráljon vagy jelentkezzen be!

Újdonságok

  • BKV

    A bérfejlesztés átlagos mértéke 15 százalék. Ebből 10 százalék alapbérfejlesztés, és 5 százalék bérfelzárkóztatás. 

  • csempészdohány

    Több mint 160 millió forint értékű csempészárut, borostyánkövet és cigarettát találtak a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) pénzügyőrei egy ukrán rendszámú autóbuszban a záhonyi magyar-ukrán határátkelőhelyen - közölte az adóhatóság Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei adó- és vámigazgatóságának sajtóreferense pénteken.

  • munkanélküliség

    Az idei első negyedévben 4,5 százalék volt a munkanélküliség, a foglalkoztatottak száma pedig 106 ezerrel nőtt - közölte a KSH.

  • Fotó: shutterstock

    Az Európai Bizottság tagállami kezdeményezés alapján meglepő javaslatot terjesztett elő az áfacsalások elleni hatékonyabb fellépés érdekében az elmúlt év végén. Pozitív fogadtatás esetén az Áfairányelv egy újabb derogációs lehetőséggel bővülne, így a tagállamok ideiglenesen – 5 évre, azaz 2022. június 30-ig terjedő hatállyal – általános fordított adózást vezethetnének be önkéntes alapon.

  • pénztárgép

    Az 50 ezer forintos állami támogatáshoz keddig üzembe kell helyezni az online pénztárgépet a kötelezetteknek.