800 éves az Aranybulla – A beregi egyezmény (9. rész)
Kapcsolódó termékek: Adózási kiadványok, Adó Jogtár demo
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Aranybulla 1231-es megújításában az ellenállási záradék helyébe az esztergomi érsek kiközösítési felhatalmazása lépett. Valószínűleg II. András sem gondolta, hogy ezzel a jogával Róbert érsek már a következő év elején élni fog.
Semmiféle adót és semmiféle kamarahasznot nem vetünk ki, vagy nem szedünk be klerikusoktól és egyházi személyektől …
(részlet a beregi egyezmény 9. pontjából)
Az 1231. évi aranybulla egyszerre szolgálta a király és fiai közötti béke helyreállítását, valamint a nem kívánt pápai beavatkozás elhárítását. II. András azt gondolhatta, hogy ezzel elhárította kormányzásának két jelentős gondját. Tévedett!
Gertrúd királyné, Szent Erzsébet és II. András király (mozaikkép Wartburgban)
Az egyezmény előzményei
A korábbi esztergomi érsek, János igen lojális volt a királyhoz, de ő 1223-ban meghalt, utódja, Tamás rövid idegi töltötte be a posztot, ő 1225-ben hunyt el. A Tamást 1226-tól követő új érsek a korábbi veszprémi püspök, Róbert lett. Róbert igen következetes, aszkéta életet élő egyházi ember volt, ruhája alatt vezeklőövet hordott.
Róbert érsek azt tapasztalta, hogy a megújított aranybullában előírt rendelkezések nem teljesülnek, a muszlimok továbbra is előnyöket élveztek, sőt a kamraispán (bérlőként) a zsidó Teha volt. A muszlimok helyzetének javulása ezen túl is megvalósult, ugyanis a pesti muszlimok is megkapták azokat a városi szabadságjogokat, amelyeket a német vendégtelepeseknek biztosított a király.
Minden bizonnyal nagy súllyal esett a latba az a tény is, hogy II. András már korábban megfosztotta az esztergomi érseket a királyi kamarától járó tizedtől.
Ilyen előzményeket követően Róbert hamvazószerda napján, 1232 február 25-én interdiktum alá helyezte az országot, azaz megtiltotta a szentségek kiszolgálását (a keresztelés és az utolsó kenet feladása kivételével), három főembert, a nádort, a tárnokmestert és a korábbi kamaraispánt pedig kiközösítette (a korábbi kamaraispán esetében ezt nagycsütörtökig, azaz április 8-ig felfüggesztette).
A királyt egyelőre nem szankcionálta az érsek, mondván, hogy „várja a megjavulását”.
II. András kényszerhelyzetbe került, kénytelen volt tudomásul venni, hogy az egyházi előírások mentén kellett eredményt elérnie. Megkezdődött az alkudozás a király és az érsek között. Az érsek végül valamennyit engedett, a húsvétot megelőző szerdától (április 7-től) Szent István napjáig (augusztus 20-ig) felfüggesztette az intézkedéseit.
Közben a király (május 16-i keltezéssel) levelet írt IX. Gergely pápának, tájékoztatta a helyzetről, és kérte a pápa segítségét, illetve követséget küldött a pápához, amelyet a kiközösített Dénes nádor vezetett.
II. András és felesége (egy XIII. századi stuttgarti kódex illusztrációja)
Válaszul a pápa Pecorari Jakab (Giacomo de Pecorari) bíboros személyében legátust küldött Magyarországra, utasítva (július 22-én) Róbert érseket, hogy a szankciók ügyében már ne járjon el, azok érvényesítési lehetőségével Pecorari Jakabot hatalmazta fel. A királyt is értesítette IX. Gergely augusztus 22-én, és megnyugtatta, hogy ő és családtagjai ügyében kizárólag a pápa járhat el.
A legátus megbízatása a Német Lovagrendnek jogaiba való visszahelyezéséből és kárpótlásából indult ki, de ebből kiutat is adott Jakabnak, ha a király erre nem hajlandó. A további tárgyalások az istentelenek (zsidók és muszlimok) szankcionálására, illetve az egyházi (elő)jogok visszaállítására vonatkoztak.
A tárgyalások már a király (alapvetően a képviselői) és a legátus között folytak. II. András tudatosan kerülte Pecorari Jakabbal a személyes egyeztetést, legfőbb fegyverének, szövetségesének az időt tartotta.
Az időhúzás olyannyira sikerült, hogy már a pápa is türelmetlen volt, 1233. augusztus 12-i keltezéssel három levelet is küldött Magyarországra: kettőt Pecorari Jakabnak és egyet a királynak. Jakabot felhatalmazta a pápa, hogy az ország újra interdiktum alá helyezhető, ha megmakacsolná magát a király, de a király és családtagjai nem közösíthetők ki.
Közben családi és belpolitikai problémák is terhelték az uralkodó helyzetét. Jolánta királyné 1233 júniusában elhunyt, illetve Halicsban (Galíciában) meggyengült a király legkisebb fiának, András hercegnek a helyzete, ezért II. András sereggel indult Halicsba.
Pecorari Jakab – még a pápai levelek megérkezése előtt – utána indult a királynak, őt a beregi erdőben érte utol.
Az egyezmény megkötése és fő fejezetei
A király nem halogathatta tovább a megegyezést, végül 1233. augusztus 20-án sikerült megkötniük az egyezményt (lásd a mellékletben), azzal, ha majd II. András visszatér a hadjáratból, akkor ünnepélyesen megesküszik az egyezmény betartására.
A szorult helyzetben lévő király tudta, hogy engednie kell. Engedett azokban a kérdésekben, amelyek nem veszélyeztették a hatalmát. Ez alapvetően a zsidókkal és a muszlimokkal (izmaelitákkal, szaracénokkal) kapcsolatos korlátozásokat, szankciókat jelentették. Az egyházi kérdésekben is – látszólag – engedékenységet mutatott, de ennek révén kialakított egy olyan egységes szabályrendszert, amely a királyi hatalmat nem (vagy alig) korlátozta, az egyházak korábbi előjogait viszont sokszor igen, lévén, hogy a különböző területeken egységessé vált a szabályozás. Még vállalhatatlan feltételek is bekerültek az egyezménybe (például az egyházi kárpótlásról), ezek átalakítására, eltörlésére a későbbiekben került sor. Nem került be viszont egyetlen pont sem a Német Lovagrenddel kapcsolatban, azaz a pápa elsődleges célkitűzése nem teljesült.
Zsidókat és izmaelitákat érintő rendelkezések
Az egyezmény 1-5. pontjai szabályozták a zsidókkal és izmaelitákkal kapcsolatos korlátozásokat, megkülönböztetéseket. Ennek alapján II. András vállalta, hogy az izraelita és a muszlim vallásúak esetében
– a közhivatalok élére nem állítja őket; nem véletlen, hogy ez a vállalás csak a jövőre vonatkozóan történt; (1. pont); maga a rendelkezés alig mond többet, mint az 1231-es megújított aranybulla XXXI. cikkelye, azaz inkább csak a korábbi rendelkezés megerősítéséről van szó;
– megkülönböztető jel viselésére kötelezi őket, hogy mindenki által felismerhetőek legyenek; megjegyzem, ilyen megkülönböztető jelek viselését nem csak a más vallásúaktól követelték meg a középkorban, hanem akár foglalkozás alapján is; (2. pont)
– megtiltja a keresztény rabszolgák tartását és vásárlását; (3. pont)
– keresztényekkel való házasság, keresztény rabszolgák tartása, bármely más módon való együttélés esetén vagyonelkobzással és rabszolgasággal fenyegeti őket. (5. pont)
Gergely pápa jelenlétében Talmudot égetnek (Pedro Berruguete festménye, 1493-1499)
Vállalta továbbá a király, hogy ezt évente ellenőriztetni fogja. (4. pont) Az ellenőrzésre vonatkozó szabályt elég körmönfontan fogalmazták meg ahhoz, hogy el lehessen azt kerülni:
4. Ezen intézkedések évenként való ellenőrzéséről
És megígérjük, hogy mind mi, mind a mi utódaink minden évben kirendeljük és kiküldjük a nádort vagy jobbágyaink közül mást, akit akarunk, olyat, aki a keresztény hit buzgó követője, és őt megesketjük, hogy parancsunkat, az itt foglaltak szerint, hűségesen keresztülviszi: az (olyan) püspök kérésére, akinek egyház-megyéjében zsidók, pogányok, vagy izmaeliták vannak vagy lesznek, hogy a keresztényeket kivonja a szaracénok uralma alól vagy a velük való együttlakásból. |
Ezek a vállalások több szempontból is teljesíthetetlenek voltak, például azért, mert az állami működést is korlátozták volna, nem is igen került sor a betartatásukra.
Egyházi kiváltságok
Az egyházi kiváltságok mindegyike tartalmaz valamilyen mögöttes szándékot, tartalmat is.
Legbonyolultabb a só kereskedelmével kapcsolatos rendelkezések sora, amelyet a 6. pont tíz alpontjában részletez az egyezmény.
A sóval kapcsolatos szabályozás kifejezetten II. András érdeke volt, ugyanis korábban felesége, Jolánta számára kötötte le a legfőbb szállítási útvonalon, a Maroson szállított só jövedelmét, de a királyné halála miatt ez visszaszállt a királyra.
Európában a legjobb minőségű sót a Magyar Királyság erdélyi bányáiban bányászták. A kibányászott só közvetlenül alkalmas volt fogyasztásra, tartósításra. Európa más részein a sót úgynevezett vizes eljárással állították elő (párologtatással, főzéssel), mivel az nem volt elég tiszta a közvetlen fogyasztáshoz.
Az egyezményben tulajdonképpen egy egységes kereskedelmi szabályozást alakíttatott ki a király. Megszabta, hogy az egyes egyházak mennyi sót vásárolhatnak a királyi bányákban, ezt követően az egyház saját költségére kellett elszállítania és raktároznia a saját sóraktáraiban. Két meghatározott határnapig a király visszavásárlási joggal élhetett, amelyeknél az ellenérték kifizetésére is határnapokat jelölt ki az egyezmény. A visszavásárlási jog nem vonatkozott, az egyház – szintén szabályozott – saját fogyasztására. Ha a király nem élt a visszavásárlási joggal, akkor a sóval az egyház szabadon kereskedhetett. Mind a bányában való értékesítés, mind a visszavásárlási ár kötött volt.
Az egyházaknak a só szállítása során nem kellett vámot fizetniük. Ez értelmetlen is lett volna, hiszen fölöslegesen emelte volna meg a visszavásárlási árat.
II. András lányának, Árpád-házi Szent Erzsébetnek a sírja a marburgi Szent Erzsébet-templomban
Itt tulajdonképpen az egységes szabályozással megszüntették az egyházak sóval kapcsolatos korábbi jogosítványait, illetve koncessziós jogot alapítottak a király számára. A királynak ebben lényegében semmilyen kockázata nem volt, az egyházak viszont csak akkor tudtak kereskedni – és nagyobb haszonra szert tenni –, ha a király nem élt a koncessziós jogával.
A záró rendelkezések között szerepel, hogy „minden egyes egyháznak, amely sóval rendelkezik, még ez évben nyílt alakú levelet adunk sójogaikról”. Ezt a király teljesítette is, már 1233. október 1-jén levelet írt öt egyháznak a kiváltságokról.
A korábbi évek elmaradt haszna fejében a király vállalta (6. pont i) és j) alpont), hogy évente kétezer márkát fizet az egyházaknak a következő öt évben. Ez volt tulajdonképpen a király egyetlen érdemi kötelezettségvállalása a sóval kapcsolatban, más kérdés, hogy ezt sem teljesítette.
A sókereskedelemre, mértékekre (sókocka, kis rakás, nagy rakás, hajó stb.), árakra vonatkozóan lásd F. Romhányi Beatrix Irodalomjegyzékben hivatkozott írását, illetve az egyezmény rendelkezéseit részletesebben is ismerteti könyvében Zsoldos Attila.
A 7. és 8. pontokban az egyházi és világi bíráskodás hatáskörét választják el a rendelkezések. Egyházi kérdésekben (például a házassági ügyekben, és az ahhoz kapcsolódó hitbér ügyekben), illetve egyházi személyek fölött az egyházi bíráskodást rendeli főszabályként. Kivételt képez ez alól a birtokügyek ítélkezése, ebben meghagyja a király döntési jogkörét, bár a pápa véleményének kikérését is tartalmazza a szabály. A véleménykérés módjára is programot ad a 8. pont kifejtése, de ennek a lényege mégis az, hogy a király dönt!
… kivéve a birtokpereket, amelyekről azt akarjuk, hogy mind ti, legátus úr, mind mi, kérjünk tanácsot a pápa úrtól, kifejtve előtte az ügy körülményeit, amely körülmények közül többek között kifejtendő, hogy ti Magyarország főpapjaitól úgy értesültetek, hogy az egyházak és az egyházi személyek birtokaira vonatkozó pereket mindig Magyarország mindenkori királyai szokták tárgyalni és befejezni, és hogy Magyarország főpapjaitól azt az értesülést nyertétek, hogy ha az egyházi birtokokra vonatkozó pereket kivonnák a mi bíráskodásunk alól, ez az egyházakra nézve igen káros és veszélyes lenne, mivel ezáltal az egyház jogaiból sok elveszne. |
Érdemes emlékeztetni arra, hogy a pénz- és tizedügyekben az 1222. évi Aranybulla és annak 1231. évi megújítása is a megyei ispánokhoz rendeli a bíráskodást. Ezt a kérdéskört a beregi egyezmény nem is érinti.
A 9. pontban az egyházi személyek és más klerikusok adómentessége szintén már az 1222. évi Aranybullában is megjelent, és a gyakorlatban alkalmazott szabály volt. Ez a személyes adókra (szerpénz, kamara haszna, stb.) vonatkozott, az úton szedett vámokra (áruk, hidak, révek, vásárok) nem. Újdonság, hogy az egyházi kiváltságokat is garantálja az egyezmény. Természetesen II. András is tudatában volt annak, hogy semmilyen előjog nem lehet örökérvényű, ezért a 9. pont végén már előre mentesíti magát: „és azok kiváltságai ellen, ha ilyenekkel bírnak, szándékosan nem cselekszünk”.
A 10. pont eléggé sajátos módon két rendelkezést is tartalmaz:
10. A legátus által kivetni tervezett adóról
A ti általatok országunk más lakóira kivetendő adóról mi és a legátus, kérjünk tanácsot a pápa úrtól, amint ugyancsak vele megegyezünk a pápa úrral folytatandó tanácskozásról a birtokpereket illetőleg. |
– egyrészt a legátus által kivetendő adóval kapcsolatban a pápa véleményezési jogát; mivel Pecorari Jakab nem bírt adókivetési joggal, ez csakis a király által tervezett adókra értelmezhető, illetve még arra sem, mert az adókivetés joga minden országban az egyik legfontosabb hatalmi kérdés; ez a pont alig egy év múlva mégis okoz majd gondot II. Andrásnak;
– a birtokperekre való utalás nem lehet a 8. pontban már említett birtokper, mivel arra már van rendelkezés. Igen valószínű, hogy ez a kitétel az adományozott birtokok felülvizsgálatára, és azok visszavételére vonatkozik. Ez már csak azért is feltételezhető, mert a birtokok tulajdonjogát sokszor utólag készített, hamisított oklevelekkel próbálták bizonyítani. Zsoldos Attila és F Romhányi Beatrix is (lásd az Irodalomjegyzéket) gyakran ír hamisított oklevelekről, és ezek között szép számmal (sőt!) vannak egyházi hamisítványok is.
II. András lányának, Árpád-házi Szent Erzsébetnek az ereklyetartója a marburgi Szent Erzsébet-templomban
Hogyan tartotta be II. András a beregi egyezményt?
A záró rendelkezések között szerepel, hogy a király hadjáratból való visszatérését követően huszonöt napon belül ő és fiai, valamint főemberei esküt tesznek az egyezmény betartására. Erre még 1333 szeptember folyamán sor került Esztergomban. A gyors eskütétel minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a királynak nagyon is érdekében volt az egyezmény szövegének ilyetén ratifikálása, annak ellenére, hogy egyes rendelkezések eléggé kidolgozatlanok voltak, mert így azokat már nem lehetett megváltoztatni.
II. András engedett, ahol engednie kellett (így a zsidókkal és izmaelitákkal kapcsolatos kérdésekben), viszont az ő álláspontja és döntési jogköre jelent meg azokban a passzusokban, ahol az egyházi kérdéseket vették sorra, illetve egyáltalán nem szólt az egyezmény a Német Lovagrend ügyeiről. A király úgy gondolta, hogy az egyezmény megkötésével sikerült lezárni egy válságos időszakot. Ismét tévedett!
Pecorari Jakab 1234 elején távozott Magyarországról. A boszniai püspököt bízta meg az egyezmény végrehajtásának felügyeletével, illetve az egyházi fenyítékek kiszabásával, ha azokat szükségesnek ítéli.
A boszniai püspök 1234-ben, valamikor március közepe és május vége között (a pontos dátum nem ismert) ismét életbe léptette az országra az interdiktumot, illetve a felfüggesztett kiközösítéseket. Az okok ma sem teljesen világosak, alapvetően a Német Lovagrenddel kapcsolatos kérdések rendezetlensége lehetett a legfontosabb, de szerepet játszhatott az is, hogy a király a pápával való egyeztetés nélkül vetett ki egy új adót.
Meglepetésre az interdiktumot és a kiközösítéseket Róbert érsek nem volt hajlandó kihirdet(tet)ni. Emögött az álhatott, hogy a már említett tizedkérdésben a király meg tudott állapodni az esztergomi érsekkel, a sóügyekben a király betartotta az egyezményt, egyéb kérdésekben (zsidókkal és izmaelitákkal kapcsolatos ellenőrzések, egyházak kárpótlása) pedig még nem járt le a határidő, azaz a maga részéről nem látott olyan okot, amely az egyházi fenyítékek újbóli alkalmazását kiválthatta.
Ebben a helyzetben a király ismét követeket küldött a pápához a maga igazát bizonygatva. Ez ugyan nem járt sikerrel, de IX. Gergely pápa 1234 augusztusában utasította a boszniai püspököt az egyházi fenyítékek visszavonására.
II. András pávatánca ismét az időhúzásra játszott rá, méghozzá eredményesen. A pápa belátta, hogy a zűrzavarnak véget kell vetnie, és sorra állíttatta ki azokat az okleveleket, amelyek a helyzetet normalizálták. IX. Gergely 1235 augusztusában levelet írt II. Andrásnak és Róbert érseknek, amelyben lényegében helyben hagyta a király intézkedéseit.
Az oklevelekben a pápa
– feloldotta Róbert érseket az engedetlensége alól;
– az öt éven át 2-2 ezer márka kárpótlás helyett 10 éven át ezer-ezer márka kártérítést fogadott el;
– a zsidók és izmaeliták helyzetének évenkénti vizsgálata helyett kétévenkénti ellenőrzést hagyott jóvá;
– rögzítette, hogy a királyra és családtagjaira csak a pápai engedéllyel róható ki egyházi fenyíték;
– az egyházi tilalmat (interdiktum) figyelmen kívül hagyó káplánokat mentesítette engedetlenségük következményei alól;
– rendre utasította János boszniai püspököt.
Sajnos, mindezekről már II. András nem értesülhetett, mert 1235. szeptember 21-én elhunyt.
Arról, hogy az egyezmény nem lett hosszabb távon is betartható, a tatárok gondoskodtak, akik 1241-42-ben betörtek Magyarországra.
A muhi csata emlékkeresztjei a csata feltételezett helyszínén
Az Aranybulláról szóló sorozat befejező részében a kiváltságlevél „utóéletéről” lesz szó.
Irodalom:
Bolla Ilona – Rottler Ferenc (szerkesztette): Szemelvények az 1526 előtti magyar történelem forrásaiból I. – A beregi egyezmény (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993, Budapest, 116–121.o.)
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában (Panoráma Kiadó, 1987, Budapest)
Romhányi Beatrix: A beregi egyezmény és a magyarországi sókereskedelem az Árpád-korban; in Magyar gazdaságtörténeti évkönyv 2016 (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2016, Budapest, 265-301.o.)
Hóman Bálint: Magyar középkor (Magyar Történelmi Társulat, 1938, Budapest)
Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada (Gondolat Könyvkiadó, 1981, Budapest)
Zsoldos Attila: A 800 éves Aranybulla (Országház Kiadó, 2022, Budapest)
Melléklet: A beregi egyezmény (szemelvények)
Nektek, Jakab prenestei választott püspök úr, az Apostoli Széknek, a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében küldött követe,
mi, András, Magyarország királya, esküszünk Isten szent evangéliumára, hogy az alábbi írt összes és valamennyi fejezetet megtartjuk, elrendelve, hogy azokat fiaink és utódaink is örökké megtartsák, és hogy semmiben semmiféle ürüggyel ellenkezőt nem teszünk, vagy csalást nem követünk el azokban, hogy ne úgy legyenek, miként az alábbiakban következnek. És meg fogjuk parancsolni összes alattvalóinknak országunkban, hogy az összeseket és minden egyeseket megtartsák. És ha valaki parancsolatainkat áthágja, meg fogjuk büntetni, miként megérdemli. És meg fogjuk esketni fiainkat és jobbágyainkat (is) annak megfelelően, miként alább az ő esküjükről intézkedünk.
Az egyes fejezetek pedig ezek:
1. A zsidók és izmaeliták tisztségviselése ellen
a) Zsidókat és szaracénokat vagyis izmaelitákat ezután nem állítunk kamaránk, a pénzverés, só(ügyek), adók vagy más közhivatalok élére; sem nem rendeljük őket az ezek élén állók mellé, sem valamely csalást nem követünk el, amely folytán ezek a keresztényeket elnyomhatnák.
b) Úgyszintén egész országunkban nem fogjuk megengedni, hogy zsidókat és szaracénokat, vagyis izmaelitákat valamely állami tisztség élére állítsanak.
2. A zsidóknak jellel való megkülönböztetéséről
Úgyszintén: intézkedni fogunk, hogy a zsidókat és szaracénokat vagyis izmaelitákat ezután bizonyos jelekkel különböztessék meg és válasszák el a keresztényektől.
4. Ugyanazok által való keresztény rabszolgák tartása ellen
Úgyszintén nem fogjuk megengedni, hogy zsidók és szaracének, vagyis izmaeliták keresztény rabszolgákat vásároljanak vagy bírjanak bármi módon.
5. Ezen intézkedések évenként való ellenőrzéséről
És megígérjük, hogy mind mi, mind a mi utódaink minden évben kirendeljük és kiküldjük a nádort vagy jobbágyaink közül mást, akit akarunk, olyat, aki a keresztény hit buzgó követője, és őt megesketjük, hogy parancsunkat, az itt foglaltak szerint, hűségesen keresztülviszi: az (olyan) püspök kérésére, akinek egyház-megyéjében zsidók, pogányok, vagy izmaeliták vannak vagy lesznek, hogy a keresztényeket kivonja a szaracénok uralma alól vagy a velük való együttlakásból.
6. A keresztényekkel együtt élő szaracénok és zsidók büntetéséről
És ha mindezek ellenére olyanok találtatnak, akik keresztény létükre szaracénokkal laknak együtt, vagy szaracén létükre keresztény rabszolgát bírnak; úgyszintén olyan keresztények, akik szaracénok közül valók, vagy olyan szaracénok, akik keresztények közül való asszonyokkal élnek együtt bármi módon, akár házasság színe alatt, akár más módon; eme keresztények, éppúgy mint eme zsidók és pogányok, minden vagyonuk elkobzásával bűnhődjenek, és egyszersmind a király őket a keresztények örökös rabszolgáivá tegye.
7. Az egyes egyházak sójárandóságának megállapítása, illetőleg a sómennyiségek beváltásának részletes szabályozása, összesen tíz pontban.
a) Úgyszintén akarjuk és megengedjük, hogy az egyházak szabadon szállíthassák sójukat a maguk egyházához, és ott a mindenkori sókamarai tisztviselők és ama egyház azonidőbeli főpapjának, ahol a sót elhelyezik, pecsétje alatt helyezzék el, és így elhelyezve őrizzék azt Szent István király nyolcadáig, és akkor ettől a naptól a boldogságos Szűz Mária születése napjáig fizessenek nekik pénzt ama sóért, amit az egyházak akkor maguknál bírnak, az alább lejegyzett árszabás szerint.
b) És ha eme sótisztek a sót ezen idő alatt nem veszik meg, vagy az egyháznak mondott becslés szerint a pénzt nem fizetik meg, akkor az egyházak mindezt a sót mindenkor saját használatukra fordíthassák vagy eladhassák saját akaratuk és tetszésük szerint. És minden haszon, ami minket illetne vagy más királyt, aki akkor lesz, vagy eme sótiszteket: teljes egészében szálljon az egyházak hasznára, és sem e sótisztek, sem újak vagy más személyek semmi módon ne zavarják őket, hogy azt tehessék, amit nekik bármikor tetszik tenni a sóval, amelyért nekik a megjelölt időben nem fizették ki a pénzt.
c) Ugyanezt rendeljük a második időhatárról, hogy Boldog Miklós ünnepétől Boldog Tamás apostol ünnepéig azért a sóért, amit az egyházak a sótisztek pecsétje alatt maguknál fognak tartani, fizessék ki nekik a pénzt a lejegyzett árszabás szerint. Ha ez nem történik meg, ugyanaz legyen, amit az előbbi esetben mondottunk a sóról.
d) Az ezüst pedig, amit az említett egyházaknak fizetni fognak, jó frisachi dénárokban lesz, vagy olyan ezüstben, amelynek egytized része van hozzáolvasztva.
e) A só árai pedig ezek: minden egyes rakás mosott sóért fizetni fognak az egyházaknak nyolc márkát, kivéve a jeruzsálemi ispotályosok házát és a kalocsai és bácsi egyházakat, amelyeknek minden rakásáért tíz márkát fogunk adni, föltéve, ha az említett kalocsai és bácsi egyházaknak sójukat le kell szállítani Szegedre vagy tovább: egyébként (csak) nyolc márkát fognak kapni. A nagyobb rakás mosott sóért adni fogunk az egresi apátságnak huszonhat márkát minden egyes rakásért és az aradi egyháznak huszonöt (márkát), szintén minden egyes rakásért. A bányászott sóért pedig adni fogunk egy márkát száz kősókockáért (abban az esetben), ha az (illető egyházak) sójukat a végeken kötelesek aratni: kivéve Szent Gotthárd monostorát, amelynek nyolcvan sókockáért adunk egy márkát.
f) Mi pedig és bárki lesz a király a jövőben, a sót tartozunk a végekre küldeni, az egyházaknak adott kiváltságlevelek értelmében, és azt el kell helyezni a kiváltsággal ellátott egyházak házaiban, ahol a sótisztek pecsétjével lezárva fog maradni a só a fentebb említett határnapokig és mindezeket egyformán tartsák meg mind ők, mind mi, a fentebb említett időpontokban, ahogy mondottuk.
i) Az egyházaknak azokért a jövedelmeikért, amelyeket idáig szoktak a sóból kapni, kivéve a tizedet, tízezer márkát fogunk fizetni öt egymásután következő éven keresztül, amely éveket az Úr feltámadásának legközelebbi húsvétjától kezdjük számítani, és a fizetést a következő módon eszközöljük:
Az első évben a Boldogságos Szűz születésének ünnepén fogunk fizetni ezer márkát, Szent Tamás apostol ünnepén újabb ezer márkát, és ezt ezután így tesszük folytatólagosan minden egyes évben, mindaddig, amíg a mondott tízezer márka összeget meg nem fizettük. És ezt az egész összeget (a következőnek) fogjuk kifizetni a mondott határidőkben: a csanádi püspöknek, pannóniai Szent Márton apátjának, és az egresi apátnak, vagy ezek megbízottainak – amennyiben ez utóbbiak uraiktól erre vonatkozólag külön megbízóleveleket mutatnak fel, avagy kettőnek az előbb említettek közül, vagy eme kettő megbízottainak. Fizetni fogjuk ezt az összeget a prédikátor barátok pesti házában a káptalan vagy annak nagyobb része jelenlétében; hogy ez azután a mondott legátus akarata szerint legyen szétosztandó és felhasználandó, az esztergomi és kalocsai érsek tanácsával.
j) És nem kevésbé akarjuk és hozzájárulunk, hogyha a mondott tízezer márka összeget nem fizetnénk meg minden egyes időpontban, amelyeket fentebb megjelöltünk, azok az egyházak, amelyektől a sót elvontuk, tekintet nélkül erre a megjegyzésre, szabadon és változatlanul ugyanabban az állapotban és jogokban maradjanak, amelyben eme megegyezés előtt voltak.
8. A hitbérre vonatkozó és házassági ügyek csak egyházi bíróság elé tartoznak
Úgyszintén: nem akarjuk és nem engedjük meg, hogy ezután hitbérre vonatkozó vagy házassági ügyeket mi vagy más világi bírák tárgyaljanak, mivel ezekbe nem akarunk beleavatkozni, s nem is vagyunk illetékesek, hanem egyházi bíráknak kell ezeket tárgyalni és befejezni
9. Az egyházi személyek felett szintén csak egyházi bíróság ítéljen, kivéve a birtokpereket
Úgyszintén akarjuk és hozzájárulunk, hogy klerikusok és egyházi személyek minden ügyben egyházi bíró előtt feleljenek és egyezkedjenek, kivéve a birtokpereket, amelyekről azt akarjuk, hogy mind ti, legátus úr, mind mi, kérjünk tanácsot a pápa úrtól, kifejtve előtte az ügy körülményeit, amely körülmények közül többek között kifejtendő, hogy ti Magyarország főpapjaitól úgy értesültetek, hogy az egyházak és az egyházi személyek birtokaira vonatkozó pereket mindig Magyarország mindenkori királyai szokták tárgyalni és befejezni, és hogy Magyarország főpapjaitól azt az értesülést nyertétek, hogy ha az egyházi birtokokra vonatkozó pereket kivonnák a mi bíráskodásunk alól, ez az egyházakra nézve igen káros és veszélyes lenne, mivel ezáltal az egyház jogaiból sok elveszne.
10. Az egyházi személyek teljes adómentességéről
Semmiféle adót és semmiféle kamarahasznot nem vetünk ki, vagy nem szedünk be klerikusoktól és egyházi személyektől és azok kiváltságai ellen, ha ilyenekkel bírnak, szándékosan nem cselekszünk.
11. A legátus által kivetni tervezett adóról
A ti általatok országunk más lakóira kivetendő adóról mi és a legátus, kérjünk tanácsot a pápa úrtól, amint ugyancsak vele megegyezünk a pápa úrral folytatandó tanácskozásról a birtokpereket illetőleg.
Megerősítő és befejező részek
Úgyszintén: huszonöt napon belül, miután Oroszországból visszatérünk, az említett tisztelendő legátus előtt fiainkkal együtt megjelenünk, és minden egyes egyháznak, amely sóval rendelkezik, még ez évben nyílt alakú levelet adunk sójogaikról, eme megegyezés értelmében. És ugyanazon legátus és püspökeink előtt akkor nyilvánosan el fogjuk ismerni, hogy ezt a megegyezést kötöttük és az első és eme második ünnepélyes esküt tettük, és hogy mindezeket az említett esküvéseinkkel és eme aranypecsétünkkel megerősítettük, és akkor mindezekről oklevelünk harmadik példányát is kiállítjuk, aranypecsétünkkel megerősítve. S a nádort is megesketjük, hacsak előbb meg nem esküszik.
Hogy mindezeket a fentebb előadottakat önként és minden feltétel nélkül teljesítjük, s mi és a mi utódaink, minden időben erősen és kisebbítés nélkül megtartjuk, és semmiben ellene nem teszünk, sem másokat tenni nem engedünk: (mindezt) a tisztelendő atya E. veszprémi püspök és Cognoscens mester, esztergomi kanonok, mint a többször említett legátus követe és káplánja előtt – aki eme esküt a legátus nevében és megbízásából s a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében átveszik – udvarunk tanácsára, érintvén a szent evangéliumot, ígérjük és esküszünk. Megparancsolván igen kedves fiainknak is, és meghagyván alább felsorolt jobbágyainknak, hogy ugyanilyen módon esküdjenek meg.
MI: Miklós ispán Barchfia; Moys ispán; Miklós, Moys testvére; Benedek ispán; Sándor ispán, Sebus testvére; Fyla ispán; Péter ispán Marcell testvére, Miklós tárnokmester; Mihály lovászmester, Móric étekfogómester; Bagan italhordozómester; nektek az előbb említett tisztelendő atyának, B. veszprémi püspöknek és Cognoscens mester esztergomi kanonoknak, mint az előbb említett legátus úr követének, és káplánjának, akik ezt a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében veszitek át: önként és alázatosan, feltétel nélkül, a szentséges evangéliumokat érintve ígérjük és esküszünk, hogy mindenben és mindenek felett jóhiszeműleg meg fogjuk tartani és meg fogjuk őrizni most és a jövőben mind ama és minden egyes fent említett fejezeteket, melyek minket érintenek, azokban pedig, melyek az említett király urunkat érintik, a jelenlegit vagy mást, aki abban az időben lesz, buzgón igyekezni fogunk kéréssel, irányítással és tanácsadással, mindenben jó hittel, hogy a fentebb megírt összes és minden egyes fejezeteket teljességgel megtartsa és őrizze.
A mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének ezerkétszázharmincharmadik évében, IX. Gergely pápa úr uralkodásának hetedik évében, augusztus hó húszadik napján tárgyaltattak mindezek szerencsés módon az említett András úrnak, Magyarország dicső királyának a tanácsában.
Ugyanott jelen lévén: tisztelendő Cletus egri és Bertalan veszprémi püspökök. És az említett s akkor esküt tett jobbágyok, valamint Mihály ittebői prépost, Vince sasvári esperes, Szent Benedek-rendi Jacobinus, csanádi kanonok és mások igen számosan az ország nemesei közül, akik abban a tanácsban jelen voltak.
Ama erdőben, melyet Beregnek neveznek.