A levonási jog megtagadása az Európai Bíróság gyakorlatában (XXXII. rész)
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Fiktív ügyletek kapcsán az EUB kimondta, hogy a levonási jog szempontjából nincs jelentősége annak, érte-e kár az államkincstárt, mint ahogy önmagában annak sem, hogy a nemzeti polgári jog értelmében színleltnek minősül-e az adott ügylet.
Fiktív ügyletek, joggal való visszaélés, adócsalás (folyt.)
Fiktív ügyletek (folytatás)
A C‑712/17. sz. EN.SA. ügyben az adóhatóság megtagadta az azon villamosenergia‑vételi ügyletek utáni héalevonást, amelyeket a villamos energia tényleges átadása hiányában fiktívnek ítélt meg. E hatóság szerint e különböző ügyletek ugyanazon villamosenergia‑mennyiségek ugyanazon az áron ugyanazon csoporthoz tartozó társaságok közötti körkörös eladási mechanizmusának a részét képezik. Azokat kizárólag azzal a céllal valósították meg, hogy lehetővé tegyék a Green Network csoport számára, hogy banki finanszírozásokban való részesülés céljából a könyvelésében nagyobb összegeket mutasson fel. A jogellenes héalevonást az elvégzett levonás összegével megegyező bírsággal szankcionálták.
A nemzeti bíróság kérdésével lényegében arra kereste a választ, hogy az irányelvi előírások alapján a számla adóalany címzettjétől az e számlán feltüntetett héa levonásához való jog megtagadásához elegendő, ha a hatóság bizonyítja, hogy azon ügyletek, amelyekre e számla vonatkozik, ténylegesen nem kerültek teljesítésre, vagy szükséges, hogy e hatóság bizonyítsa ezen adóalany jóhiszeműségének hiányát.
Az EUB rámutatott, hogy a beszerzett termékeket vagy igénybe vett szolgáltatásokat terhelő héa levonásának joga azzal a feltétellel gyakorolható, hogy az ezek beszerzése vagy igénybevétele érdekében felmerült költségek az adólevonásra jogosító, adóköteles értékesítési ügyletek árának alkotóelemét képezik. Márpedig, ha valamely termék beszerzése vagy szolgáltatás igénybevételére irányuló ügylet fiktív, az semmiféle kapcsolatban nem állhat az adóalany adóköteles értékesítési ügyleteivel. Következésképpen, ha nem áll fenn tényleges termékértékesítés vagy szolgáltatásnyújtás, semmiféle adólevonási jog nem keletkezhet. A héa mechanizmusához tehát szervesen kapcsolódik az, hogy fiktív ügylet ezen adó semmiféle levonásához való jogot ne keletkeztessen.
Az EN.SA. szándékosan olyan számlákat bocsátott ki, amelyek semmiféle valós ügyletnek nem feleltek meg. Ilyen körülmények között e társaság nem hivatkozhat a jóhiszeműségére. A villamos energia érintett társaságok közötti fiktív eladások ugyanakkor semmiféle adóbevétel‑kieséssel nem jártak. A bevont társaságok ugyanis előírásszerűen befizették a villamosenergia‑eladásaik utáni héát, és mivel ezt követően a villamos energia azonos mennyiségeit ugyanazon az áron visszavásárolták, olyan héaösszeget vontak le, amely azonos volt az általuk megfizetettel héa összegével.
Ilyen körülmények között a semlegesség és az arányosság elvével összefüggésben értelmezett héairányelv arra kötelezi a tagállamokat, hogy a fiktív ügyletre vonatkozó számla kibocsátója számára tegyék lehetővé azt, hogy az e számlán szereplő azon adó visszatérítését kérje, amelyet meg kellett fizetnie, amennyiben kellő időben és teljes mértékben elhárította az adóbevétel‑kiesés veszélyét.
A levonási jog fennállását a fentiek szerint nem befolyásolta az, hogy a fiktív eladások nem eredményeztek adóbevétel-kiesést. A bírságolás tekintetében azonban már más a helyzet az EUB szerint. A tagállamoknak ugyanis az uniós jog és e jog elveinek, különösen az arányosság és a héasemlegesség elvének a tiszteletben tartásával kell gyakorolniuk a szankcionálási hatáskörüket.
Az alapügyben, mivel az EN.SA. a villamos energiát ugyanolyan mennyiségben és ugyanolyan áron vette meg és adta el fiktíven, a héa címén ezen ügyletek után fennálló adótartozása nulla volt, a jogosulatlan adólevonás tehát nem vezetett adótartozáshoz. Ilyen körülmények között pedig az arányosság és a héasemlegesség elvét úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti jogi szabály, amely alapján a jogellenes héalevonást az elvégzett levonás összegével megegyező bírsággal szankcionálják.
A C‑114/22. sz. W ügyben a nemzeti bíróság kérdése lényegében arra irányult, hogy a héairányelvnek az adósemlegesség és az arányosság elvével összefüggésben értelmezett 167. cikkét, 168. cikkének a) pontját, 178. cikkének a) pontját, és 273. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amelynek értelmében az adóalanyt pusztán amiatt fosztják meg az előzetesen megfizetett héa levonásához való jogtól, hogy ezen ügyletet a nemzeti polgári jogi rendelkezések alapján fiktívnek és semmisnek tekintik anélkül, hogy szükséges lenne annak bizonyítása, hogy ezen ügylet héacsaláson vagy joggal való visszaélésen alapul.
A tényállás szerinti esetben az adóhatóság megkérdőjelezte az adóalany héalevonási jogát az előzetesen megvalósított védjegyátruházási ügylet fiktív jellege miatt a nemzeti héatörvény egyik olyan rendelkezése alapján, amely szerint nem áll fenn levonási jog, amennyiben az adóköteles ügyletre a polgári törvénykönyv olyan szabálya alkalmazandó, amely szerint a másik féllel szemben annak beleegyezésével tett színlelt akaratnyilatkozat semmis.
Az ítéletben az EUB kiemelte, hogy ítélkezési gyakorlata értelmében a héa mechanizmusához szervesen kapcsolódik az, hogy fiktív beszerzési ügylet ezen adó semmiféle levonásához való jogot ne keletkeztethessen, mivel az ilyen ügylet semmiféle kapcsolatban nem állhat az adóköteles értékesítési ügyletekkel.
Az ítéletből következően azonban a beszerzés héa tekintetében nem minősíthető fiktívnek pusztán amiatt, hogy a nemzeti polgári jog értelmében színleltnek minősül az adott jogszerzés.
Az EUB álláspontja szerint ahhoz, hogy a levonási jog főszabály szerinti fennállását meg lehessen állapítani, meg kell vizsgálni, hogy az e jog érvényesítésére hivatkozott védjegyátruházás ténylegesen megvalósult‑e, és hogy az adóalany adóköteles ügyleteihez használta‑e fel az érintett védjegyeket. Ha a tényállás felderítése során az állapítható meg, hogy a hivatkozott védjegyátruházás ténylegesen nem valósult meg, semmiféle levonási jog nem keletkezhet. Ha viszont az állapítható meg, hogy az említett átruházás ténylegesen megvalósult, és hogy az adóalany az átruházott védjegyeket utóbb az adóköteles ügyleteihez használta fel, főszabály szerint nem tagadható meg tőle a levonási jog.
Az uniós előírásokkal tehát ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amelynek értelmében az adóalanyt pusztán amiatt fosztják meg az előzetesen megfizetett hozzáadottérték‑adó levonásához való jogtól, hogy valamely adóköteles gazdasági ügyletet a nemzeti polgári jogi rendelkezések alapján fiktívnek és semmisnek tekintenek anélkül, hogy szükséges lenne annak bizonyítása, hogy teljesülnek azok a tényezők, amelyek lehetővé teszik, hogy az uniós jogra tekintettel ezen ügyletet fiktív ügyletnek minősítsék, vagy ‑ amennyiben az említett ügylet ténylegesen megvalósult ‑ hogy az hozzáadottértékadó‑csaláson vagy joggal való visszaélésen alapul.
Szerző: Dr. Német Szilvia
Előző esetleírás és cikk ITT érhető el.
