A levonási jog megtagadása az Európai Bíróság gyakorlatában (XXXVII. rész)

Az adóalany tudattartalma döntő jelentőséggel bír a levonási jog elvitatásakor.

Joggal való visszaélés, adócsalás (folyt.)

Adócsalás (folyt.)

Az adóalany tudattartalmának jelentősége (folyt.)

A C–285/11 Bonik ügyben a bolgár adóhatóság a gyakorlatában, és bizonyos bolgár bíróságok megkövetelték az előszállítások teljesítésének bizonyítását ahhoz, hogy elismerjék az adóalany héalevonási jogát.

A nemzeti bíróság kérdései arra irányultak, hogy elutasítható-e az adóalany valamely termékértékesítéshez kapcsolódó héalevonási joga azzal az indokkal, hogy, figyelembe véve az ezen értékesítést megelőzően teljesített ügyletekre vonatkozó körülményeket, az utóbbi értékesítés ténylegesen nem teljesítettnek tekintett.

Az EUB rámutatott: a nemzeti bíróság feladata, hogy a nemzeti jog bizonyításra vonatkozó szabályai szerint, ezen ügy minden tényállási elemének és körülményének átfogó értékelését elvégezze annak meghatározása érdekében, hogy a Bonik élhet‑e levonás joggal az említett termékértékesítések alapján.

Ha ezen értékelésből az következik, hogy az alapügyben szóban forgó termékértékesítéseket ténylegesen teljesítették, és a Bonik e termékeket utóbb adóköteles ügyleteihez használta fel, főszabály szerint nem utasítható el a levonási jog.

A nemzeti hatóságoknak és bíróságoknak ugyanakkor meg kell tagadniuk az adólevonási jog által biztosított előnyt, ha objektív körülmények alapján megállapítható, hogy e jogra csalárd módon vagy visszaélésszerűen hivatkoztak.

Ha a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja az alapügyben szereplő termékértékesítés tényleges teljesítését, és e termékeknek utóbb a Bonik által, adóköteles ügyletekhez történő felhasználását, ezt követően e bíróság feladata annak ellenőrzése, hogy az érintett adóhatóságok megállapították‑e az ilyen objektív tényezők fennállását.

Az irányelvi előírásokkal ellentétes, ha azzal az indokkal elutasítják az adóalany valamely termékértékesítéshez kapcsolódó héalevonási jogát, hogy figyelembe véve az ezen értékesítést megelőzően vagy utóbb elkövetett adócsalást vagy szabálytalanságokat, az utóbbi értékesítés ténylegesen nem teljesítettnek tekintett, anélkül hogy az objektív körülményekre figyelemmel megállapítanásra kerülne, hogy ezen adóalany tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jog megalapozására felhozott ügylettel az értékesítési láncban korábban vagy később elkövetett héacsalásban vesz részt, aminek ellenőrzése a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

Az ítélkezési gyakorlatban tehát következetesnek tekinthető az az álláspont, hogy

• amennyiben maga az adóalany követ el adókijátszást, nem élhet levonási joggal,
• az értékesítési lánc egyéb szereplőinél pedig az a meghatározó, hogy az adóalany tudta-e, vagy tudnia kellett volna-e, hogy beszerzésével a héa kijátszását megvalósító ügyletben vesz részt.

Az adóalanytól elvárható intézkedések

Amint láthattuk, már az Optigen és társai, a Kittel és Recolta és a Bonik ügyekben is megjelent az a gondolat, hogy az adóalany nemcsak akkor tekintendő az értékesítési lánc más szereplője által megvalósított adókijátszás résztvevőjének, ha ténylegesen tudott arról, hanem akkor is, ha tudhatott vagy tudnia kellett volna róla, és saját gondatlanságának eredménye az, hogy ez mégsem történt meg.

A nemzeti adóhatóságok és az adóalanyok álláspontja azonban számos alkalommal eltért a tekintetben, hogy milyen intézkedések megtétele esetén tekinthető úgy, hogy az adóalany kellő gondossággal járt el.

A C‑439/04. és C‑440/04. sz. egyesített Kittel és Recolta ügyekben már kimondta az EUB, hogy azon kereskedőknek, akik minden tőlük ésszerűen elvárható intézkedést megtesznek annak érdekében, hogy az ügyleteik ne valósítsanak meg – akár a héa, akár más adó tekintetében elkövetett – adókijátszást, annak kockázata nélkül kell megbízniuk ezen ügyletek jogszerűségében, hogy elveszítenék az előzetesen felszámított héa levonásához való jogukat.

Az adóhatóságok tehát nem várhatnak el olyan intézkedéseket az adóalanyoktól, amelyek már túlmennek az ésszerűség határain.

Azt, hogy mely intézkedések mutatnak túl az ésszerűen elvárt mértéken, az EUB éppen magyar ügyek kapcsán kezdte kimunkálni, mivel a magyar adóhatóság jogértelmezése e tekintetben nagyon szigorú volt, lényegében az adóalanyok objektív felelősségéből indult ki.

Az ítélkezési gyakorlatból megállapítható, hogy szabálytalanságra utaló jelek felmerülése esetén a körültekintő gazdasági szereplőtől elvárható, hogy a megbízhatóságáról való meggyőződés érdekében tájékozódjon azon másik gazdasági szereplő felől, amelytől termékeket vagy szolgáltatásokat kíván beszerezni, az adóhatóság azonban nem követelheti meg az adóalanytól olyan szintű ellenőrzések elvégzését, amelyek valójában az adóhatóság feladatát képeznék.