A vámos és a farizeus

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Újszövetségben jó néhány alkalommal van szó az adózásról, illetve a vámosról, mint bűnös emberről. Jézus példabeszédeinek is gyakran témái, de inkább eszközei az adók, illetve a vámos személye. Lukács evangéliumában található a vámos és a farizeus története, amelynek több tanulsága is van.

Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.

(Lk 18,14)

Az Újszövetség kapcsolódó történetei közül már foglalkoztunk azzal, hogy hogyan lett az adószedő Léviből Máté apostol, Péter apostol a kifogott hal szájában megtalálja a pénzt, amiből saját maga és Jézus után is megfizeti a templomadót, és Jézus kiáll a kistermetű Zákeus mellett, aki Jerikó városának főadószedője volt.

Önmagában az adószedés egyáltalán nem megvetendő, sőt, szent cselekedet, ha azt a templom javára (tehát vallási célból) szedik be a leviták, de a zsidók maguk is szedtek adót a meghódított területeken, és ezt sem tartották bűnös dolognak. Idegen hatalmak adószedését sem ítélte el az Ószövetség, hiszen maga József tanácsolta azt a fáraónak, hogy a bőség hét esztendejében 20 százalék adót gyűjtsön a parasztoktól.

Az Újszövetségben a zsidók azért tekintik bűnös embernek a vámost, mert idegen hatalom számára, tehát nem a zsidók javára gyűjti az adót. Jézus elítéli ezt a kétarcúságot, és példabeszédeiben kiáll a vámosok mellett, mert nem szakmájuk, hanem emberi magatartásuk, lelki tulajdonságaik alapján ítéli meg őket. Így lehetett a vámszedő Léviből Máté apostol és evangélista, így ment vendégségbe a vámszedő Zákeus házába.

Arra a kérdésre, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, azaz a világi hatalomnak, Jézus szintén példabeszéddel válaszol a farizeusoknak: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!. Ezzel a válasszal tulajdonképpen azt mondja Jézus, hogy a császárnak, a világi hatalom birtokosának is adót kell fizetni!

Lukács evangéliumának példabeszéde

Maga a példabeszéd nagyon rövid, mindössze hat verssorból áll:

A farizeus és a vámos Lk 18,9-14 Az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették, ezt a példabeszédet mondta:  „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

„A jeruzsálemi templomba megy fel két ember. A farizeus otthonosan mozog a templomban. Imádsága a formai követelményeknek megfelelően hálaadással kezdődik, látszólag Isten személyét állítja előtérbe. De hálaadásáról hamar kiderül, hogy mély megvetést takar mindenki iránt, aki a kegyességnek más útját járja, mint ő. Különben hálaadás örve alatt csak önmagáról beszél: öncélú vallásos cselekedeteit hánytorgatja fel. A vámszedő imádsága a farizeusi értékelés szerint liturgiai ellenpélda. Nem csatlakozik az imádkozók seregéhez, hanem távolabb áll meg egymagában. Szemét nem emeli az égre: hogyan imádkozhatik így az ég Istenéhez? Kezét nem tárja Isten felé adományainak elfogadására irányuló készségét jelezve, hanem mellét veri. Istennek hálát sem ad, hanem önmagával bajlódik: hát imádság az ilyen? Jézus értékelése szerint mégsem a farizeus a példa, hanem a vámszedő, mert az imádkozás nem formai, hanem tartalmi kérdés, lelkület kérdése.” (részlet a Jubileumi kommentárból).

A példabeszéd üzenetei

A történet első tanulsága mindenképpen az, hogy az embernek szüksége van az imádkozásra, meditációra, lelki elmélyedésre. Erre már ugyanezen vers első sora felhívja a figyelmet: Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni. (Lk 18,1)

A valódi elmélyedés mentes a külsőségektől, Hiába böjtöl a farizeus, fizeti meg az adót (tizedet a templom javára), felemelt fejjel nem lehet igaz a lelki elmélyedés, ez csak képmutatás. Ezt tovább erősíti az, hogy a másik ember hibához viszonyítja saját magát, büszke erkölcsösségére, arra, hogy nem teszi bűnössé (igazságtalanná, rablóvá) a foglalkozása, mint a vámost. A farizeus pökhendisége visszataszító.

A vámos ellenben nem kérkedik jó tulajdonságaival, fejet hajtva mélyed el imájában, megalázkodik gondolataiban. Ez a valódi ima, meditáció, elmélyedés lényege, ezt üdvözli példabeszédében is Jézus.

A végső tanulságot a példabeszéd utolsó sora adja: Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik. Ez a verssor egyébként Máté evangéliumában is megjelenik, a 23. részben, amelyben az írástudók (értelmiségiek) és a farízeusok képmutatásáról van szó: Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják. (Mt 23,12)

Ez egyértelmű üzenet a hívők és nem hívők számára is. A kivagyiság, a saját magunk mások fölébe emelése nem tesz senkit jobbá, sőt, ezzel a magatartással inkább megvetést válthatunk ki embertársainkból.

Bár maga a történet Jézus korában játszódik, de tanulságai nem függnek attól a kortól. Hány uralkodó, politikusok, magas tisztséget viselő, saját szakmájukat másokénál különbnek tartó, celeb feledkezett és feledkezik meg mindezekről, akár a XXI. században is!

A  példabeszédnek számos értelmezése, adaptációja, művészi ábrázolása van. John Bunyan angol író és prédikátor 1685-ben egész könyvet írt a példázatról.

Az alázatossággal kapcsolatos gondolatokat írta meg Ady Endre is egyik istenes versében is:

Ady Endre: Alázatosság langy esője   Nyilazott Napod tüzes hője, Nem volt enyhülésem, Uram, S felhődből rám permetezett Alázatosság langy esője.   Nézd, ahogyan fejem lehajtom, Szánom minden dölyföm, Uram, S ha van még bennem gőg-erő, Szívemmel együtt kiszakajtom.   Mutass nekem egy ellenséget, Valaki ocsmányt, óh uram, Megcsókolom csúf lábnyomát, Hogy méltón imádjalak téged.   Elébem kis folyókák hozzák Szakadt kegyelmed, óh Uram, S csobog lelkemben kedvesen A leesett alázatosság.   Szeretnék mindent odaadni Nagy, szent szeszélyednek, Uram S szeretnék minden percemen Nagyon-nagyon megaláztatni.

Irodalom:

A Szentírás magyarázata: jubileumi kommentár (Kálvin Kiadó, 1998, Budapest)

Biblia (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1976, Budapest)

---