Az adóreform és az azóta eltelt időszak – személyi jövedelemadó 1.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az 1987-ben indult adóreform egyik legfontosabb változása volt a magánszemélyek jövedelemadózásának bevezetése. Általános elvként mondták ki, hogy minden jövedelem adóköteles, az adóév során megszerzett jövedelmeket össze kell vonni, és progresszív adótáblát kell alkalmazni. Az adókötelezettségeket önadózással kell teljesíteni, azaz a magánszemély állapítja meg a jövedelmét és adóját, ezeket bevallja, illetve az adót megfizeti. Az általános szabály alól számos kivétel volt, illetve kedvezményeket is lehetett érvényesíteni.

„A társadalom közösségi szükségleteinek kielégítése, a szocialista állam feladatainak ellátása azt igényli, hogy az állampolgárok jövedelmükkel arányosan vállaljanak részt a közterhekből.”

(A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1987. évi VI. törvény preambuluma [bevezetője])

A személyi jövedelemadózást nem az 1987-től indult adóreform ’találta fel’. Már II. Rákóczi Ferenc is kezdeményezte a bevezetését (akkor ennek feltételei még nem voltak adottak), majd Kossuth is próbálkozott ezzel. Hosszabb távon is eredményes működtetésére a kiegyezést követően került sor.

A II. világháborút követő kommunista fordulat elsöpörte a jövedelemadózást is, de nem teljesen, a szocialista eszményképnek nem megfelelő személyek, illetve tevékenység után erőteljes progresszív adótábla alapján kellett adózni. Ez az adó terhelte a kisiparosokat, a magánkereskedőket, a mezőgazdasági egyéni gazdálkodókat, az értelmiség önállóan alkotó, tevékenykedő tagjait, majd az 1980-as években már a kisvállalkozásokban (gmk stb.) dolgozókat is. Ez a rendszer egészen 1987 végéig fennmaradt, az adófajtát általános jövedelemadónak nevezték, valamelyest cinikusan, hiszen nem a jövedelem képezte az adózás alapját, és általánosnak sem volt tekinthető. Az általános jövedelemadót kivetés alapján kellett megfizetni.

Az adóreform általános alapjait cikksorozatunk előző részében ismertettük.

A személyi jövedelemadózásra viszonylag kevés törvény vonatkozott az évek során:

– 1987. évi VI. törvény a magánszemélyek jövedelemadójáról (ehhez végrehajtási rendelet is kapcsolódott: a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1987. évi VI. törvény egyes rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 38/1987. (X. 12.) MT rendelet),

– a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1989. évi XLV. törvény,

– a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1991. évi XC. törvény, illetve

– a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény.

A most hatályos törvény már 24 éves, rengeteg módosítása volt, előfordult, hogy éven belül 14 alkalommal változott a hatályos szöveg. A toldozott-foldozott törvény megérett már az újrakodifikálásra.

Az ő bőréről is volt szja-szabály

A személyi jövedelemadózás előkészítése, a bruttósítás

A személyi jövedelemadózás bevezetésére 1988. január 1-jén került sor. A bevezetést számos intézkedés előzte meg:

– Dönteni kellett az adótábláról, a progresszió mértékéről.

– Az Országgyűlésnek el kellett fogadnia az adótörvényeket, ki kellett hirdetni a kapcsolódó jogszabályokkal együtt (ezeket is lásd a cikksorozat előző részében).

– Meg kellett határozni a kedvezmények és mentességek rendszerét, az elkülönülten adóköteles jövedelmek körét.

– Erőteljes tájékoztatási tevékenységet kellett folytatni az új adórendszer elfogadtatása érdelében.

– A béreket és kereseteket bruttósítani kellett.

A bruttósítás kulcskérdés volt. A béreket és kereseteket (havibér, időbér, teljesítménybér stb.) olyan módon kellett megemelni 1988. január 1-jére, hogy az fedezetet nyújtson a levonandó adóelőlegre is – figyelemmel az érvényesíthető kedvezményekre is –, és ennek eredményeképpen (ha más intézkedés, például béremelés nem történt) a dolgozók nettó bére megegyezzen az 1987 decemberi bérrel. Erre fedezetet a gazdálkodó szervezetek (szűk kivétellel) nem kaptak, a bruttósítást ’saját költségükre’ kellett megoldani, illetve fedezetet nyújthatott számos korábbi fizetési kötelezettség megszűnése.

A bruttósítás módjára vonatkozóan egy részletes irányelv jelent meg (MT-SZOT-OKISZ-SZÖVOSZ-TOT irányelvek a magánszemélyek jövedelemadójának hatását ellensúlyozó egyéni keresetnövelés (bruttósítás) végrehajtásához). A kormányzat ’tettestársként’ bevonta a legfontosabb érdekképviseleti szervezeteket is. Egy ország (legalábbis a könyveléssel, bérszámfejtéssel foglalkozók, illetve a pénzügyi irányítás munkatársai) tanulták akkoriban az új adórendszert.

A kormányzati kommunikáció eredményes volt, kisebb zökkenőkkel (ami természetes egy ilyen nagy változásnál) a bruttósítás eredményesen megtörtént.

Akik több jogviszonnyal rendelkeztek, azoknál előfordulhatott nettó jövedelemcsökkenés az összevonás, illetve az adótábla progressziója miatt.

Progresszív adótábla

Az már az adóreform előkészítése során egyértelművé vált, hogy a jövedelemadózásban sávosan progresszív adótábla lesz. Ezt olyan módon tervezték, hogy az átlagkereset alattiaknak ne kelljen adókötelezettséggel számolniuk, illetve azoknak a progressziója, akik 1987-ig általános jövedelemadó szerint adóztak, ne változzon (csökkenjen) túl sokat az adótábla.

Az 1988-ban érvényes adótábla a következő volt:

Tehát a 0-kulcsos sávval együtt 11 sáv volt, és a legmagasabb sávban – amely a legalacsonyabb sáv felső határának 16,7-szeresénél kezdődött – érte el az adókulcs a 60%-ot. Az akkori jövedelemstruktúrában ez egy jól ’széthúzott’ adótábla volt.

A progresszió mértéke mindig élénk vitákat kavart. Volt, aki azzal érvelt, hogy a magas progresszió teljesítmény-visszatartó hatású, mások a társadalmi igazságosság nevében javasolták a magasabb progressziót, mondván, akik több jövedelmet szereznek, azok nagyobb arányban járuljanak hozzá a közterhekhez. (Pro és kontra érveket hosszasan lehetne felsorakoztatni, itt most ezt nem tesszük.)

A progresszió igazságossága megkérdőjelezhető

Az eltelt jó három évtizedben folyamatosan csökkent az adótábla progressziója, egészen addig, hogy ma már egyetlen adókulcs van (15%), de szó van arról is, hogy ennek mértéke akár egyszámjegyűvé is válhat. Az egykulcsos adózás bevezethetőségét már 1991-ben vizsgálták (vizsgáltuk), de (annak akkori negatív hatásaira tekintettel) a döntéshozók (ebben Antall József miniszterelnök mondta ki a végső szót) elvetették azt.

Szintén sokszor képezte vita tárgyát, hogy legyen-e nulla-kulcsos sáv vagy sem. A bevezetéskor az elfogadtatás érdekében szükség volt ilyen sávra. A megszüntetés mellett szólt az az érv, hogy a közteherviselésben mindenkinek részt kell vennie. A nulla-kulcs formálisan 1996-tól szűnt meg (formálisan, mert a legtöbb adózó esetén a kedvezményrendszer visszacsökkentette az adót, sokszor nullára). Az alkalmazottak kedvezményeinek megszűnését követően – lényegében – már csak a gyermeknevelés utáni kedvezmények csökkenthetik nullára az adó összegét.

Elkülönülten adózó jövedelmek

A jövedelmek összevonási kötelezettsége számos jövedelemformára nem vonatkozik. Ennek részben technikai, egyszerűsítő oka van, de legalább ekkora szerepet játszik az, hogy ezekkel a jövedelmekkel szemben kedvezmények nem érvényesíthetőek, költségelszámolás (főszabályként) nem alkalmazható.

Ilyen jövedelmek például a kamat, az osztalék, az árfolyamnyereség (tőkejövedelmek), az ingatlan, ingó dolog és vagyoni értékű jog átruházásából származó jövedelem, a nyeremények.

Az ingatlan bérbeadásából származó jövedelemre változó volt a szabályozás, jelenleg az ingatlan fajtájától, a bérbeadás módjától függően lehet összevonandó és elkülönülten adóköteles is. Hasonlóan ’vegyes’ az átalányadózás alá tartozó jövedelmek sorsa.

Ezeknek a jövedelmeknek egy része forrásadós, azaz a jövedelmet juttatónak adót kell levonnia, a magánszemély már nettó összeget kap. Egyes esetekben (például a kamatnál, a nyereményeknél ez adóbevallás alóli mentességet is jelent. Az ingatlan, ingó dolog, vagyoni értékű jog értékesítésénél viszont) ismét csak főszabályként) nincs adólevonási kötelezettsége a kifizetőnek, a jövedelmet és az adót a szerző magánszemély állapítja meg, vallja be, illetve fizeti meg utána az adót, ha egyáltalán van utána adó.

Az első években technikai egyszerűsítésként néhány sajátos tevékenységi jövedelem is elkülönült forrásadózás alá esett. Néhány érdekes példa ezekből a tevékenységekből:

– közönségszervező,

– helyi közlekedés menetjegyeit árusító,

– hírlapterjesztő,

– szakszervezeti alapszervezetek gazdasági felelőse,

– könyv, hanglemez- és műsoros kazetta bizományos,

– a hörcsögbőrt értékesítő hörcsögfogó.

A hörcsögbőr ma már nem kurrens cikk, helyette jelenleg a fémkereskedelmi engedélyköteles anyag (fémhulladék) felvásárlására vonatkozik a forrásadó.

Adómentességek

A személyi jövedelemadózásban talán az adómentességek felsorolásában történtek a legjelentősebb változások. Kezdetektől mentes az adózás alól a nyugdíj, a családi pótlék, a különböző lakhatással, megélhetéssel kapcsolatos szociális juttatások, az adományokból, kitüntetésekből származó jövedelmek, a magánszemélyek egymás közötti ajándékozásai, illetve az örökség.

Az átalakuló társadalmi-gazdasági viszonyok következtében sok mentesség megszűnt, más mentességek viszont megjelentek a törvényben. A mentességek száma jelenleg több száz, a törvény 7.§-a, illetve 1. számú melléklete részletezi ezeket.

Minden bizonnyal ma már kevesen értik, hogy miért kellett egy adómentességet májusi morzsolt kukorica árában meghatározni, de érdekességek ma is vannak a mentességek között, így a szénjuttatás, a villamosenergia-juttatás, a fürdőszolgáltatás, a gátkaszálásból származó terményjuttatás vagy az ún. perselypénz (ezeket persze lehet magyarázni).

A morzsolt kukorica is képezte adószámítás alapját

A mentességek széles köre, illetve az elkülönülten adóköteles jövedelmek miatt is kellett csökkenteni az összevonandó jövedelmek progresszióját. A legmagasabb jövedelmekkel rendelkezőknek gyakran nincs is összevonandó jövedelmük, így az az érvelés, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkezők nagyobb arányban viseljék a közterheket, (a jelenlegi szabályok mellett) megvalósíthatatlan.

A nyugdíjak kezelése

A nyugdíjak adókötelezettsége, adómentessége mindig is hektikus pontja volt a személyi jövedelemadózás rendszerének.

Legegyszerűbb az lett volna, ha az adóreform idején a nyugdíjakat is bruttósították volna, majd abból adóelőleget levonva a nettó nyugdíj nem változott volna. Ehhez szükséges lett volna olyan társadalombiztosítási nyilvántartásra, amely alapján ezt el lehetett volna végezni (nem volt ilyen!), illetve akkor 1988-tól a nyugdíjakat is bruttó módon kellett volna megállapítani. Erre az akkori társadalombiztosítási rendszer nem volt felkészülve.

A nyilvántartási problémák okán az a döntés született, hogy a nyugdíj legyen adómentes, de ha mellette valakinek összevonandó jövedelme van, akkor azt össze kell vonni a nyugdíjjal, de a nyugdíj ebben az esetben se viseljen adóterhet. Tulajdonképpen a nyugdíj feljebb tolta a ténylegesen adózó jövedelmet az adótáblában.

Volt arra elképzelés, sőt rendelkezések is az Szja törvényben, hogy a nyugdíjakat valamilyen módon bevonják az adóköteles jövedelmek közé, különösen a magánnyugdíj-rendszer miatt erre szükség is lett volna. A politikai döntések más irányba vitték el a rendszert, kötelező magánnyugdíjakról ma már nincs szó, az szja egykulcsossá vált, így a jelenlegi helyzetben a legegyszerűbb és legcélravezetőbb az, ha a nyugdíjak adómentessége fennmarad. (Hasonló eszmefuttatást a családi pótlékkal kapcsolatban is lehetne tenni.)

Nyugdíjjárulék, nyugdíjmegtakarítások – vajon mekkora nyugdíjra nyújtanak majd fedezetet

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)