Hogyan adóztak a rómaiak? – Tiberius, Caligula, Claudius, Nero (4. rész)

Szerző: dr. Juhász István
Dátum: 2018. november 23.
Címkék: , , , , ,
Rovat:
Az Augustust követő császárok híresek, hírhedtek tetteikről. Igaz ez az adóintézkedéseikre is. A négy császár összesen 54 évet uralkodott. Örökségük hosszú időn át meghatározta a Római Birodalmat.

Boni pastoris esse tondere pecus, non deglubere.

A jó pásztornak az a dolga, hogy a nyáját megnyírja, de meg ne nyúzza.

(Tibériusnak tulajdonított mondás az adózásról; forrás: Suetonius)

A cikksorozat bevezető részében áttekintettük a rómaiak történetét a város alapításától (Kr. e. 753. április 21.) egészen Konstantinápoly elestéig (1453. május 29.). Az előző, harmadik részben Augustus császár adóreformját mutattuk be.

Augustus jelentős örökséget hagyott utódaira. A birodalom egységes közigazgatással, működő adórendszerrel rendelkezett, a hosszú évszázadokat követően bekövetkezett Pax Romana (római béke) lehetővé tette a tudományok és művészetek fejlődését, a jelentős építkezéseket. A kincstár bőségesen biztosított erre forrásokat, a vámok, a forgalmi jellegű adók, a provinciákból befolyó adók biztosították a folyamatos bevételeket. Igaz, a dinasztikus öröklést nem sikerült megvalósítania Augustusnak, de kijelölte utódát, Tiberiust, magánvagyonából hatalmas összeget hagyott rá.

Tiberius (14-37)

Tiberius Augustus császár harmadik felesége, Lívia első házasságából származó fia volt, Kr.e. 42-ben született. Előkelő származása is biztosította, hogy a politikai élet jelentős szereplője legyen, kétszer is volt consul, hadvezérként is ért el sikereket, bejárta a birodalmat. Augustus örökbe fogadta, és őt jelölte ki utódjának.

Tiberius aureusa (Kr. u. 27-30 körül)

Augustus halálakor Tiberius már 56 éves volt, abban a korban kifejezetten idősnek számított. Uralkodásának első tizenkét évében folytatta az augustusi politikát, megfontoltan, takarékosan kormányozta a birodalmat, ügyelt az adóbevételek folyamatosságára, de arra is, hogy elkerülje a provinciák túladóztatását. Tiberius császár azt a nézetet vallotta, hogy az egész birodalom voltaképpen a római nép, elsősorban a Róma városi polgárság birtoka. Az ő kötelessége, hogy princepsként a rendelkezésére álló eszközökkel, a provinciákból befolyt adókból a római nép megélhetését biztosítsa. Katasztrófák esetén (tűzvész, a Tiberis áradása) anyagi segítséget nyújtott a római népnek, rendszeresek voltak a gabonaosztások.

Tiberius Kr. u. 26-tól visszavonult Capri szigetén épült villájába, a napi politikai ügyeket egy Seianus nevű testőrparancsnokra bízta. A császár igencsak perverz életmódot folytatott (ennek szaftos részletei nem tartoznak vizsgálódásunk tárgyához), de a politikai ügyekre továbbra is odafigyelt, szükség esetén közbeavatkozott. Seianus terroruralmának Kr. u. 31-ben akkor vetett véget, amikor az már a császári címre is pályázott. Tiberius kivégeztette.

Tiberius az adók mértékét a kincstári szükségleteknek megfelelően kezelte: Kr. u. 17-ben Cappadocia elfoglalása után az 1%-os forgalmi adót (centesima rerum venalium) fél százalékra csökkentette, Kr. u. 31-ben azonban visszaállította az eredeti nagyságát. Az eladott rabszolgák után először 2%-ra, majd 4%-ra emelte az adót (a rabszolga luxuscikknek számított) (quinta et vicesima venalium mancipiorum).

A gabona ára Kr. u. 19-ben hirtelen felszökött. Tiberius alacsony szinten rögzítette az árat, és hogy a kereskedők ne károsodjanak, minden modius (8,73 l) eladott gabona után két sestertiust téríttetett a kereskedőknek a kincstárból. Tiberius „feltalálta” a fogyasztói árkiegészítést.

Az állami intervenció egy másik sajátos esetére került sor Kr. u. 33-ban. Pénzszűke lépett fel, a bankárok nem hiteleztek. A senatus először megtiltotta nagyobb összegek otthon tartását, maximálták a kamatlábat, majd kötelezték a vagyonos embereket, hogy készpénzük meghatározott hányadát birtokvásárlásra fordítsák. Mindez nem segített. Tiberius a császári kincstárból (fiscus Caesaris) százmillió sestertius kamatmentes kölcsönt nyújtott a bankároknak, azzal, hogy ezt kötelesek szintén kamatmentesen három évi időtartamra továbbkölcsönözni a megszorultaknak (persze kellő biztosítékokat beszerezve). Ez segített, a hitelválság megoldódott. (Két évezreddel később ilyen típusú hitelkonstrukciókat alkalmaztak a 2008-2010-es válság idején is.)

Tiberius Kr. u. 37-ben halt meg. Halálának körülményeivel kapcsolatban több feltételezés is szárnyra kapott. Az egyik változat szerint párnával megfojtották, és ebben közreműködött utóda, Caligula is, aki így állt bosszút azért, mert korábban ő is a császár perverz szexuális játékainak szenvedő alanya volt.

Tiberius halála (Jean Paul Laurens festménye, 1864)

Tiberius teli kincstárakat, rendezett pénzügyeket hagyott örökül utódaira.

Caligula (37-41)

Tiberius halálát követően nem volt olyan leszármazottja, aki a császári trónt örökölhette volna. Két személy lehetett esélyes a trónra, a szobatudósnak, félkegyelműnek ismert Claudius (Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus), illetve a Caligulának becézett Caius Iulius Caesar Augustus Germanicus. Az ekkor 25 éves Caligula Tiberius környezetében nőtt fel, maga mögött tudhatta a testőrséget és parancsnokát, így könnyedén megszerezte a hatalmat. Ebben a versenyben Claudius esélytelen volt, egyébként sem pályázott a trónra (Tiberius is csak azért hagyta életben, mert semmilyen veszélyt nem látott benne).

Caligula és Róma (Kámea ábrázolás)

Caligula uralkodása ígéretesen indult, több kedvező intézkedést hozott, a senatussal megosztotta a hatalmat, adókedvezményeket vezetett be. Trónra lépését követő nyolcadik hónaptól viszont egyre őrültebb volt a hatalomgyakorlása, lovát consullá akarta tenni, a kincstári vagyont ajándékozásokra, gabonaosztásra elköltötte, gladiátorjátékokat rendezett, isteni tiszteletet követelt a maga számára.

Caligula idejében (Kr. u. 38) vert quadrans (az as negyedrészét érő pénzérme), amit egy adó eltörlése emlékére vertek. Az előlapján lévő pileus (római sapkaféle) a nép adóterhelés alóli felszabadítását jelképezi.

A vagyon eltékozlása olyan mértékű volt, hogy Kr. u. 38-ban kiürültek a kincstárak. Ennek pótlására számos embert kivégeztetett, száműzött, vagyonukat elkobozta, korábbi adókat felemelt, új adókat vezetett be például a prostituáltakra, a kerítőkre, a házasságokra. Erről Suetonius is beszámol:

40. Az új, azelőtt ismeretlen adókat előbb adóbérlők útján, de minthogy ezek túlzott hasznot húztak, később testőrsége tisztjei és tribunusai útján hajtotta be; minden holt tárgyat, minden eleven embert megadóztatott. A Rómában eladott összes élelmiszerek árából bizonyos részesedést szabtak meg a kincstárnak; országszerte minden bírósági ügy és pereskedés céljára pedig a perelt összeg két és fél százalékát; de ennél magasabb összeget róttak ki büntetésül, ha valakiről kiderült, hogy adósával kiegyezett, vagy elengedte követelését; adóra a teherhordó munkások napszámának egynyolcadát vonták le, az utcalányok keresetéből pedig naponta egy szeretkezés árát. A törvényt még ki is egészítették: eszerint meg kell adóztatni a hajdan volt kéjnőket és kerítőket is; még a házasságokra is adót vetettek ki.

(Suetonius: Caesarok élete – Caligula)

Valószínűleg a rabszolga eladásokra kivetett adót is ő emelte fel 4%-ra (a legkorábbi 4%-ra vonatkozó forrás Caligula idejéből származik). A prostituáltakra kivetett napi egy szeretkezés ára a Római Birodalom fennállása alatt még sokszor előfordult, sőt egy időben ezt még a férfiprostituáltakra is kivetették.

Caligula tékozlását szintén Suetonius jeleníti meg igen szemléletesen:

41. Ezeket az adórendeleteket Caius kihirdetés útján ismertette, de írásba nem foglalta; így az emberek, minthogy az írott szöveget nem ismerték, sok vétséget követtek el; ezért végül is kifüggesztették a törvény szövegét, de egészen kis betűs írással és olyan gyér forgalmú helyen, hogy jóformán senki el nem olvashatta. Caius a pénzszerzés egyetlen módját sem hagyta próbálatlan, ezért bordélyházat alapított a Palatiumon: a hely előkelőségéhez illően elkülönített, szépen berendezett szobácskákban finom hölgyek és szabadon született fiúk teljesítettek szolgálatot; Caligula szétküldte a névkikiáltókat a forumokra, a csarnokokba, meghívott fiatal és idős férfiakat, hogy vágyukat kielégítsék; az egymás után érkező vendégeknek, ha éppen nem hoztak magukkal pénzt, kölcsönt is adott, és nevüket nyilvánosságra hozta, hogy íme, ezek az emberek szívesen segítenek az ő jövedelmét megnövelni. Még a kockajátékból származó nyereséget sem vetette meg, inkább növelni igyekezett akár hazugsággal, hamis játékkal is. Egyszer átadta a játszmát a mellette ülő játékosnak, kilépett atriumába, és meghagyta, hogy két, a ház előtt éppen elhaladó gazdag római lovagot nyomban tartóztassanak le, vagyonukat pedig kobozzák el; azután ragyogó arccal visszatért társaihoz, és eldicsekedett, hogy ilyen remekül még sohasem sikerült egyetlen dobása sem.

42. Mikor leánya megszületett, megint csak felpanaszolta szegénységét, mondván, hogy most már nemcsak a császárság, hanem az apaság terheit is viselnie kell, és önkéntes adományokat gyűjtött a leányka eltartásához és kelengyéjéhez. Rendeletileg azt is tudomására hozta a népnek, hogy újév alkalmából szívesen elfogad ajándékot: és csakugyan, ott állt háza előcsarnokában január elsején, hogy átvegye a sok adományt, melyet minden rendű és rangú ember tömegesen, két kézzel meg togája öbléből csak úgy ontott eléje. A pénz érintésétől az utóbbi időben már akkora szenvedélyre gyúlt, hogy gyakran óriási halom aranyat hordatott össze egy üres helyiségben, és mezítláb sétált, vagy akárhányszor egész testével meghempergett benne.

(Suetonius: Caesarok élete – Caligula)

Caligula őrültsége egyre nyilvánvalóbbá vált, végül négy évi uralkodás után Kr. u. 41-ben Caligulát, feleségét és leányát is összeesküvők meggyilkolták.

A római sestertius előlapja Caligulát ábrázolja (Kr. u. 38 körül), hátlapján három nővére Agrippina, Drusilla és Julia Livilla. Caligula mindhármukat ‘szerette’.

Claudius (41-54)

Tiberius és Caligula is módszeresen gyilkoltatta le rokonait, viszont a szobatudós, félkegyelműnek gondolt Claudius elkerülte ezeket az atrocitásokat, mivel uralkodásra alkalmatlannak tartották.

Caligula halálát követően – jobb híján – az ekkor már 51 éves Claudiust (teljes neve: Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus) kiáltották ki császárnak.

A függöny mögé bújó Claudius nem akar császár lenni (Lawrence Alma-Tadema festménye, 1871)

Claudius rácáfolt a vele kapcsolatos előítéletekre. Irányítása alatt több új provinciával bővült a birodalom, a legjelentősebb ezek közül Britannia volt. A korábbi provinciákon (például Gallia lakossága egy részének) római polgárjogot adott. Ez viszont a senatus pénzügyi forrásait csorbította. Számos középületet emelt, kibővítette Ostia kikötőjét (ez kedvezett Róma kereskedelmi kapcsolatainak), új vízvezetékeket építtetett.

Claudius kormányzati eredményei igen széleskörűek: törvényhozás, hivatali apparátus, közmunkák és építkezések, hódítások, ünnepi játékok, vallási reformok mind olyan területek, ahol lényeges intézkedéseket tett. A római polgárjog területén ugyanakkor kíméletlen volt:

25. …Ha valaki a római polgár jogával illetéktelenül élt, azt az Esquilinus mezején bakó végezte ki. Achaiát és Macedoniát még Tiberius tette császári tartománnyá, Claudius mindkettőt visszaadta a senatusnak. Lycia lakosait megfosztotta szabadságuktól, mert halálos ellenségeskedésben éltek egymással; a rhodusiaknak azonban visszaadta szabadságukat, minthogy megbánták régi bűneiket. Ilium lakosainak, a római nép őseinek, minden adót örökre elengedett; felolvasott egy görög nyelvű levelet, melyet a senatus és a római nép intézett Seleucus királyhoz, barátságot és szövetséget ígérve neki arra az esetre, ha vérrokonait, Ilium lakosait mindennemű adófizetés kötelezettsége alól felmenti. …

(Suetonius: Caesarok élete – Claudius, 25., részlet)

Claudius nevéhez fűződik az állami hivatalnoki apparátus létrehozása is (a korábbi választott tisztségviselők és a helyettük dolgozó scribák helyett), így a kincstár (aerarium Saturni) irányítását – a senatus által választott magistratusok helyett – az általa kijelölt állami tisztviselőkre bízta, kivéve ezzel ezt az eszközt is a senatus kezéből. Három felszabadított rabszolgáját jelölte ki, Pallas a fiscust irányította, Callistus a beérkező iratokat kezelte, Narcissus pedig a császári leiratokat fogalmazta. Ezek tulajdonképpen a mai miniszteri rangoknak megfelelő tisztségek voltak. Ilyen módon Pallast tekinthetjük az első hivatalban lévő pénzügyminiszternek is. Mindhárom tisztségviselőt Claudius halála után megölték, legtovább Pallas „húzta”, őt Nero is megtartotta tisztségében, végül 62-ben ölték meg. Pallas kihasználta a tisztségével járó előnyöket, nagy vagyonhoz jutott, ez családjának akkora lehetőséget biztosított, hogy egyik leszármazottját 167-ben consullá is megválasztották.

28. … De mindenkinél többre tartotta magántitkárját, Narcissust, és pénzügyi tanácsadóját, Pallast; örömmel hozzájárult, hogy senatusi határozat útján óriási pénzösszegekkel, továbbá quaestori és praetori címekkel tüntessék ki őket, de mindezen kívül úgy megszedhették magukat, annyit rabolhattak össze, hogy mikor Claudius egyszer az államkincstár szegénysége miatt kesergett, jogosan kapta ezt a választ: majd lesz pénze bőven, ha két felszabadított rabszolgája társul veszi maga mellé.

(Suetonius: Caesarok élete – Claudius, 28., részlet)

Claudius

Claudius jól kormányozta birodalmát, magánélete viszont sokkal szerencsétlenebbül alakult. Különösen negyedik felesége, Agrippina volt számára végzetes választás. Agrippina mindent megtett annak érdekében, hogy Claudius után fia, Nero kerüljön a császári trónra. Az utolsó lépése ennek az volt, hogy Claudiust 54-ben – állítólag mérges gombából készült étellel – megölték.

Nero (54-68)

Nero (teljes nevén Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus) 17 évesen lett a Római Birodalom császára.

Életéről, adóreformjáról és családi ügyeiről korábban már írtunk, így azt nem ismételjük meg.

Neróval kapcsolatban még egy pénzügyi jellegű „tettét” kell megemlítenünk. A kincstári vagyonszerzésnek igen sajátos módjaként csökkentette a denarius ezüsttartalmát. A csökkentés – egyelőre – nem volt jelentős, 5-10% vörösrezet kevertek az ezüsthöz, de elindított egy olyan inflációs folyamatot, amely két és fél évszázaddal később, Diocletianus uralma alatt már a pénz értékmérő funkciójának elvesztéséhez vezetett.

Irodalom:

A Római Birodalommal sok ezer kötetnyi könyv, számos film, weblap stb. foglalkozik. A felhasznált irodalom részletes ismertetésétől eltekintünk, de kiemeljük közülük a következőeket:

Julius Caesar feljegyzései: A gall háborúról; A polgárháborúról

Castiglione László művei: Az ókor nagyjai (Bp., 1971); A római művészet világa (Bp., 1974)

Creighton, Mandell: A római nép története (Bp., 1898)

Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága (Bp., 2017)

Gulyás Istvánné (szerk.): Az antik Róma napjai (Bp., 1983)

Hahn István: Róma istenei (Bp., 1975)

Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római-történelem (Bp., 2007)

Révay József: Százarcú ókor (Bp., 1962)

Suetonius: Caesarok élete

Ürögdi György könyvei: A régi Róma (Bp., 1963); Róma kenyere, Róma aranya (Bp., 1969); Kleopátra (Bp., 1972); Kard és törvény. Marius és Sulla kora (Bp., 1974); Nero (Bp., 1977); Hogyan utaztak a régi rómaiak? (Bp., 1979)

www.romaikor.hu: a weblap – részben tematikusan – számos szakirodalmat idéz, neves szakemberek írásait tartalmazza


Kapcsolódó cikkek:


Néró császár költő volt és adóreformer
2016. március 4.

Néró császárról számos történet maradt fenn. Ezek gyakran a kíméletlen diktátort, a gyilkos ösztönöket emelik ki, viszont igen kevesen, és ők is csak röviden szólnak Néró gazdaságpolitikai intézkedéseiről. A császár reformjai, adóintézkedései között több jelentős lépés is volt, sőt egyiket-másikat akár a mai napig példaértékűnek tekinthetjük.
 

Hogyan adóztak a rómaiak? – Augustus adóreformja (3. rész)
2018. november 16.

A történelem első ismert adóreformját Augustus római császár hajtotta végre. Az adóreform átfogóan változtatta meg az adónemeket, a beszedés módját, a beszedett adó kincstári kezelését. Az Augustus által bevezetett adóintézkedések hosszú távon fennmaradtak, biztosították a Birodalom működését az elkövetkező évszázadokban.

Hogyan adóztak a rómaiak? – Bevezető rész
2018. október 26.

A nyugati típusú társadalmak a Római Birodalom örökösei. Jogrendszerük, közéletük, kulturális örökségük, vallásuk, sokszor még a nyelvük, kifejezéseik is visszavezethetők a birodalomra. Igaz ez a közéletre, a politikai rendszerekre, az állami működésre is, beleértve a pénzügyi és adózási rendszereket is.