Miért és hogyan adóztattak a történelem során? – II. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Manapság szinte természetesnek tartjuk (annak tartjuk?), hogy az adókötelezettségek a jövedelmet, a forgalmat és a vagyont terhelik, és az adót pénzben kell megállapítani és megfizetni. Ez viszont csak a modern korra jellemző, alapvetően a XVIII. században elindult fejlődés eredménye. Az ezt megelőző időkben az adóztatók kreativitása a legjobban az adóztatható javak meghatározásában, illetve az adók teljesítésének módjában érvényesült. Az adózás kialakulásáról, az adószedési módszerekről volt szó az előző részben, most az adóztatás tárgyait, teljesítésének módjait kezdjük sorra venni.

Ha a cikkben bárminemű hasonlóságot vél felfedezni a Tisztelt Olvasó jelenkorunk eseményeivel, jelenségeivel, akkor az nem a véletlen műve!

Az adózás kezdetei – mint arról szó volt az előző részben – egészen az emberi társadalom kialakulásáig vezethetők vissza. Az ősközösségi rendszerben a közös szükségletekhez való hozzájárulást alapvetően a közös munkával (gyűjtögetés, vadászat, rászorulók gondozása) teljesítették. Viszont a kereskedés kezdetleges formái már ekkor kialakultak. A szomszédos közösségek különböző javakat cseréltek egymással, de talán ennél is meglepőbb, hogy a távolsági kereskedelem kezdetei is visszanyúlnak az őskorra.

Mivel kereskedtek? A kereskedés legfontosabb tárgyai a só, a szerszámkészítésre alkalmas kőzetek, ásványok, különböző festékanyagok (például okker) voltak, de a paletta már ekkor is jóval szélesebb volt.

A vándorkereskedők a magukkal vitt áru egy részét elcserélték más tárgyakra, de a területtel és erővel rendelkező közösségek a szállított termékek egy részét elvették, cserébe viszont egyfajta védelmi szolgáltatást nyújtottak a területükön átvonuló kereskedőknek. Érdekük volt, hogy a kereskedőt ne kirabolják, megöljék, hiszen akkor nem számíthattak a kereskedés folyamatosságára. Ezzel tulajdonképpen kialakultak a forgalom adóztatásának kezdetei. Erről az adótörténeti cikkekben is esett már szó (Adózás a népvándorlás, a kalandozások és Szent István korában, de szépirodalmi megjelenítése is megemlíthető: sokunk ifjúkori kedves olvasmányában, Szentiványi Jenő „A kőbaltás ember” c. művében is bemutatja a sókereskedelem őskori módszerét.

A vagyon és a forgalom adóztatása

Egészen a középkor végéig a pénz értékmérő szerepe esetleges volt, ezért adóztatni alapvetően a megszámolható, megmérhető dolgokat lehetett, így a vagyont, az árut, a létezést (fejadó), a tevékenységet, annak meghatározott hányadában határozva meg az adó mértékét, fejadó esetében konkrét termékmennyiséget vagy pénzben kifejezett összeget megjelölve. A pénzgazdálkodás szerepének erősödésével az adó összegét már gyakran pénzben határozták meg, de természetben történő teljesítésének lehetőségét fenntartották, gyakran még törvényekben is rögzítették, illetve büntették az adók pénzben való követelését.

A rabló és hódító hadjáratok, háborúk esetén is alapvetően ezeket a módszereket alkalmazták, de egyes esetekben túlléptek ezeken a formákon, és igencsak megdöbbentő sarcokat, adókat alkalmaztak. Előfordult, hogy az adót gyermekben, átadott rabszolgákban, esetleg levágott végtagokban, fejekben kellett teljesíteni, hogy más testrészeket ne is említsünk.

Gabonaösszeírás és földmérés ábrázolása Menna sírjában (Egyiptom, XVIII. dinasztia kora)

 

A vagyon állami adóztatása már az ókorban is bevett szokás volt. A legjobb példa erre a Római Birodalom, amelyben a vagyon 1-2 %-át vonták el adóként, esetleg mentesítve a legszegényebbeket az adózás alól. A vagyonadó a történelem során folyamatosan jelen volt, viszont a fejlődéssel, az adózás sokszínűvé válásával a jelentősége csökkent, de jelen van ma is. A vagyoni típusú adók a fejlett országokban az államháztartások teljes adóbevételének 1-5 %-át teszik ki. Magyarországon ez az arány jelenleg 1-2 % körül van, a vagyonszerzési illetékek, a gépjárműadó és a helyi önkormányzatok építmény- és telekadója mellett a közművezetékek adóját lehet megemlíteni, illetve 2015-től a befektetések területén is belép néhány vagyonadó jellegű kötelezettség.

A kereskedelmi forgalom adóztatása a legősibb időkig nyúlik vissza, ahogyan azt már a bevezetőben is érzékeltettük, ennek legkorábbi formái az idegen kereskedők adóztatását jelentették.

Az „idegenek” adóztatása mindig is jelen volt a társadalmakban, sokkal könnyebb volt, mint a „nem idegenek” adóztatása, a társadalom tiltakozásával kevésbé kellett számolnia az adóztatóknak, sőt egyfajta elégedettséget is kiválthatott ez. Erre a hatalmat gyakorlók persze nem ritkán „rájátszottak”, az idegeneket – legyenek azok átutazó kereskedők, zsidók, izmaeliták, vagy – a manapság alkalmazott adózási módszerek alapján – multinacionális cégek, az adott államban ténylegesen jelen nem lévő szervezetek és személyek (offshore, adóparadicsomok), egy területen átutazók (útdíj, dugódíj), illetve szabadidejét töltő személyek (idegenforgalmi adó).

A kereskedők, persze jól felfogott érdekeik miatt, mindig is megpróbálták elkerülni ezeket a kötelezettségeket. Olyan utakat, helyeket kerestek, amelyek mentesek voltak a vámolás alól. Nem véletlen, hogy az adóparadicsom kezdetleges formája már az ókorban is alkalmazott módszer volt (az athéni adókat elkerülendő, egy közeli szigeten létesítettek kereskedelmi lerakatokat). A hatalom persze megpróbálta ezeket az elkerülési technikákat korlátozni: kijelölték a kereskedelmi útvonalakat, megszabták a piacok helyét, a piactartás időpontját (vasárnap – vásárnap), a szabályokat megszegőket szigorúan szankcionálták. Ilyen korlátozó szabályokkal akár a jelenlegi jogrendszerekben is találkozhatunk.

Az adó és a vám tartalmilag azonos kötelezettségek voltak egészen a középkor derekáig, árumegállító helyeket jelöltek ki, ahol a forgalomhoz kapcsolódó adójellegű kötelezettségeket teljesíteni kellett. Ilyen árumegállító helyek voltak a kereskedelmi útvonalon lévő nagyobb városok, a hidak, a révek, az országhatárok. A középkor vége felé a nemzetállamok kialakulásával, a belföldi árumegállapító jogok korlátozásával (sőt megszüntetésével) a kötelezettségeket már csak az országhatárokon kellett teljesíteni, ezzel lényegében kialakult a vám intézménye. Persze ezt a kötelezettséget még inkább el szerették volna kerülni a kereskedők, a csempészet önálló üzletággá fejlődött, a csempészek gyakran nem riadtak vissza az erőszak alkalmazásától sem annak érdekében, hogy elkerüljék a közterheket. Ez indokolta, hogy a vámolással foglalkozókat feljogosították a fegyverviselésre, szükség esetén annak használatára. Ennek eléggé sajátos öröksége Magyarországon az, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal vámszakmai területe ma is fegyveres testületként működik (ez persze – véleményem szerint – ma már anakronizmusnak tekinthető).

A püspök hídvámot szed a tournai-i katedrális (Belgium) üvegmozaik ablakán

 

A forgalom adóztatása egészen a XX. század közepéig egyfázisú volt abban az értelemben, hogy meghatározott termékeket terheltek adóval, és az adót a termék előállításának, szállításának, kereskedelmének meghatározott fázisában kellett megfizetni, esetleg többször is, például a határ átlépésénél és a kereskedelmi forgalomba kerülésekor is.

A forgalmi adóztatás – a már említett csempészeten túl – gyakran váltott ki elégedetlenséget, tiltakozást, sőt fegyveres felkelést is. Itt most csak egyet említünk, az amerikai függetlenségi háborúnak egyik kiváltó oka a gyarmati árukra kivetett magas adó (teaadó, bélyegilleték stb.) volt.

A forgalmi adózás területén az 1910-es évek végén vetődött fel először annak a gondolata, hogy a termelés, előállítás több fázisában kellene adóztatni, minden egyes fázisban a keletkezett hozzáadott érték viselje a terhet. Ez lényegében azt jelentette, hogy a termék eladási árának adójából le lehet vonni a beszerzéshez, előállításhoz kapcsolódó forgalmi adókat. A javaslatot Wilhelm von Siemens üzletember, a német kormány pénzügyi tanácsadója fogalmazta meg. Az adózás közgazdasági tartalma tiszta, könnyen érthető, és teljesíti is az adózással szemben megfogalmazható követelményeket, alapelveket, feltéve, hogy a gazdasági szereplők teljesítik a kötelezettségeket (ma már persze tudjuk, hogy pont ez utóbbival van a legnagyobb probléma).

Az Ybl Miklós tervezte Fővámpalota (ma Budapesti Corvinus Egyetem) épülete az 1870-es években

 

A többfázisú (vagy mai elnevezésével összfázisú) forgalmi adózás bevezetésére végül Franciaországban került sor először, 1954-ben. A kedvező tapasztalatok alapján a későbbiekben az Európai Közösség ezt az adózási módszert átvette, és minden, a közösséghez tartozó vagy a közösségbe belépő tagállam számára kötelezővé tette. Mára ez az adófajta vált az EU legjobban harmonizált adójává, de továbbra is van mozgástere például a kulcsok megválasztásában az egyes tagállamoknak.

Az EU az adókulcsokra vonatkozóan nagyon kevés szabályt ad, ezek – lényegében – a következők:

• legfeljebb három adókulcs alkalmazható,

• a termékek, szolgáltatások összességére egy általános adókulcsnak kell vonatkozni, amely nem lehet 15 %-nál kisebb,

• két kedvezményes kulcs lehet, amelyek közül a kisebbet szuperkedvezményes kulcsnak, a másikat köztes kulcsnak nevezzük,

• a szuperkedvezményes kulcs nem lehet kevesebb 5 %-nál,

• a másik, köztes kedvezményes kulcsnak –, ha van – a szuperkedvezményes kulcs és az általános kulcs közé kell esni,

• az általános kulcsnál magasabb (büntető) adókulcs nem lehet.

Van olyan EU-tagállam, amely csak egy kulcsot alkalmaz (Dániában csak a 25 %-os kulcs létezik), a legnagyobb általános kulcs Magyarországon van (27 %), a legalacsonyabb Luxemburgban (15 %). Átmeneti szabályként a 12 „régi” vagy az újonnan belépő tagállamok esetén a fenti szabályok alól ideiglenes mentességek vannak, így például Luxemburgban van 3, 6 és 12 %-os kulcs is.

Persze a rendszer ennél jóval bonyolultabb, de a részletek nem lehetnek e cikknek tárgyai.

Az EU-ban alkalmazott rendszerű forgalmi adózás egyébként terjed a világban, ma már több, mint 50 ország alkalmaz ilyen típusú rendszert. Jól felfogott érdekeik miatt az EU-val jelentős gazdasági kapcsolatot működtető országok vagy a tagi aspiránsok is ilyen adózást alkalmaznak. Európán kívül is terjed a többfázisú adózás, így Latin-Amerikában, Afrika vagy Ázsia egyes országaiban is áttértek erre.

A forgalom adóztatására az EU-n belül további szabályok is vannak. Így a tagállamoknak kötelező bevezetni az ún. ABC (Alkohol, Benzin és más üzemanyagok, Cigaretta és más dohánytermékek) termékekre jövedéki adózást. Ennek mértékére szintén vannak előírások.

Az egyes tagállamok ezen túl további egyfázisú forgalmi adókat is alkalmaznak, így Magyarországon ilyennek tekinthető jelenleg gépkocsik forgalmazásával kapcsolatos regisztrációs adó, a pénzügyi tranzakciós illeték (közkeletű elnevezéssel „sárgacsekkadó”, ami egyébként nem illeték, hanem ténylegesen adó), a népegészségügyi termékadó („chipsadó”, ami viszont tényleges tartalmát tekintve nem adó, hanem hozzájárulás [az egészségügyben dolgozók béréhez]), a biztosítási adó, a telekommunikációs adó, a kereskedelem által januártól fizetendő élelmiszerlánc felügyeleti díj (ami persze nem felügyeleti díj, hanem színtiszta adó), hogy csak néhányat említsünk az igen széles palettáról. (Az elnevezésekkel kapcsolatos megjegyzések azért is bírnak jelentőséggel, mert téves következtetésekre késztetnek bennünket a hibás fogalmak!)

A fogalmi adóztatásnak sajátos formája volt a luxuscikkek és –szolgáltatások általános szabályoktól eltérő, általában magasabb mértékű adóztatása. Így például az ókori Rómában a forgalmi adó általános mértéke 2 % volt, de a luxuscikknek számító rabszolgák után 4 % adót kellett fizetni. Még a középkorban is luxuscikknek tekintették az üvegárut, ezért luxusadóval sújtották. Érdekességként megjegyzem, hogy Daniel Defoe, a Robinson Crusoe szerzője egy ideig az üvegadók felügyelőjének tisztét is ellátta.

A XIX. századi Magyarországon luxuscikknek számított a cselédtartás, a játékasztal, a vadászfegyverek birtoklása vagy a kocsitartás is. Érdekességként megjegyzem, hogy a rendszerváltás idején a nemesfémtárgyak és drágakövek mellett luxuscikként adóztatták – többek között – az ólomkristályt, a játékkártyát, a csokoládét, a rágógumit, a kávét, a borsot, a különböző szépészeti termékeket is. Ezeknek a luxusadóknak a kivezetése szép lassan valósult meg a 90-es években és a kétezres évek elején, utoljára a kávét terhelő adó szűnt meg közülük Magyarország EU-ba való belépésével egyidejűleg. A felsoroltakból a kozmetikai termékek ismét adókötelesek lesznek, 2015-től környezetvédelmi termékdíjat kell fizetni a szappan, a mosó- és súrolószerek, a szépség- és testápolási termékek, a hajápolással, borotválkozással kapcsolatos termékek után is.

---