Úrbérrendezés a reformkorban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A reformkori országgyűléseken számos olyan törvényt fogadtak el, amelyek a korszellemnek megfelelően a polgári társadalom kiépítését szolgálták. Az egyik legnehezebb terület a jobbágyság helyzetének rendezése volt: mivel a jobbágyi állapot maga volt a feudalizmus, ennek megváltoztatása nélkül elképzelhetetlen lett volna egy új társadalmi rendszer kialakítása.

„…. az adózó népen ott, hol csak lehet, könnyíteni, szent kötelesség.”
Kölcsey Ferenc: A papi dézma tárgyában, 1834

A polgári átalakulásnak több programját is megfogalmazták a XIX. század első évtizedeiben. A programok fő pontjai a jobbágykérdéssel, a nemesség (és a klérus) adózásával, a nemzetállam kialakításával, a kapitalista termelési viszonyoknak megfelelő jogszabályi környezet megteremtésével, a vámkérdéssel foglalkoztak, de ezeken túl is megfogalmaztak teendőket. A két legismertebb program Széchenyi István és Kossuth Lajos nevéhez kötődik (ezekre még önálló írásokban visszatérek), de számos más program is létezett.

A nemzetállam megteremtésének egyik legfontosabb lépése a magyar nyelv szerepének erősítése volt, és kétségtelen tény, hogy ezen a területen óriási eredmények születtek. A nyelvújítási mozgalom, a közéletben a magyar nyelv használatának általánossá válása voltak az első lépések, de legbüszkébbek talán az irodalmi nyelv megteremtésére, kialakulására lehetünk. Berzsenyitől Petőfiig, Arany Jánosig hosszan lehet sorolni azokat az írókat, költőket, akik ebben oly sokat tettek. A nyelv művészi kifejező eszközzé válása utat nyitott a nemzeti kultúra kialakulásának, és nem csak az irodalom területén!

A földet birtokló és művelő jobbágyok és a földtulajdonnal rendelkező nemesek kapcsolatának szabályozásával már a XVIII. században megpróbálkozott Mária Terézia és II. József is. Rendeleteikben megfogalmazott szabályok a feudális rendszer fenntartása mellett a jobbágyok túlzott kizsákmányolása ellen jelentettek védelmet. Persze nem csoda, hogy az akkori viszonyok között a rendeletek betartása, betartatása is nehézségekbe ütközött.

Jobbágyok terményadó-beszolgáltatása

 

A társadalmi-gazdasági viszonyok átalakításához viszont a feudális viszonyok megváltoztatására, a jobbágyság felemelésére, a nemesi kiváltságok megszüntetésére volt szükség.

A földet az ősiség 1351-ben törvénybe iktatott elve alapján tulajdonában tartó nemességnek a kapitalista árutermelés irányába kellett volna elmozdulni, ehhez a földet bérmunkában kellett volna megművelni. A földek forgalomképtelensége (ősiség!) miatt viszont tőkehiány alakult ki, amelyet a nemesség a jobbágyság fokozott kizsákmányolásával igyekezett helyettesíteni. A kizsákmányolásba beletartozott az adóterhek, különösen a robotterhek növelése, az évszázadok óta a jobbágyok birtokában lévő termőföld-területek, irtásföldek, legelők birtokjogának visszavonása, a jobbágyok egyéb jövedelemszerzési lehetőségeinek (fajzás, nádlás, halászat, madarászás stb.) korlátozása.

Ahogyan ezt már korábban jeleztük, az úrbéri bizottsági munkák még 1790-ben elkezdődtek, de több évtizedes pangás után csak az 1825-27. évi országgyűlés után erősödtek fel, és az érdemi törvényi változásokra 1836-tól került sor.

Úrbérrendezés az 1832-36-os országgyűlésen

Az országgyűlés meglehetősen bonyolult működési mechanizmusa miatt a törvények elfogadásához az alsóháznak és a felsőháznak is el kellett fogadnia a javaslatot, de ez még nem volt elegendő, a király egyetértése és aláírása is kellett hozzá.

Az úrbérrendezés kérdésében nem volt konszenzus. A király és a főnemesség jelentős része nem értett egyet a változások szükségességével, nekik megfelelőek voltak a fennálló viszonyok, életvitelüket a változások inkább negatívan befolyásolták volna. A kormányzat már csak azért is ellenállt, mert a komolyabb változások példaként szolgáltak volna az örökös tartományok (Ausztria és Csehország), illetve a birodalom elnyomott nemzetiségei (szerbek, románok, ruszinok stb.) számára, márpedig egy általános elégedetlenségi mozgalom a Habsburg birodalom alapjait ásta volna alá.

Az arisztokrácia felvilágosultabb része, a köznemesség és a gyakran saját birtokát ténylegesen is művelő kisnemesség viszont sürgette a változásokat. A változások iránti igény persze a jobbágyságban fogalmazódott meg legélesebben, de az uralkodó elit őket nem tekintette a társadalom részének, a törvényhozásra vajmi kevés befolyásuk volt. A helyzet kiélezett voltára jól utalnak Széchenyi István 1830-ban naplójába lejegyzett gondolatai: „meglehet, hogy a paraszt a szegény nemessel szövetkezve még agyonüt bennünket”.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a törvényalkotási folyamat elhúzódott, a javaslatok több alkalommal visszakerültek az alsótáblára átdolgozásra. Végül az úrbérrendezés tárgyában megszülettek az 1836. évi IV-X. törvénycikkek, bár szélesebb értelemben az 1836. évi törvénycikkekből még további hatot (XI-XIV., XVII., XXXIV.) ide tartozónak tekinthetünk, sőt az 1840-es és 1844-es törvénycikkekből is kettőt-kettőt (1840: VII-VIII., 1844: IV-V. törvénycikkek).

1836. évi IV. törvénycikk a Jobbágyok költözése eseteiben tartandó módról s rendről, és ugyan azon költözés következményeiről

A törvénycikk a jobbágyok és zsellérek szabad költözködési jogát szabályozta. Tartozásai megfizetése esetén nem lehetett őket visszatartani, de esetleges tartozások esetén is költözhettek a törlesztésre egy éves fizetési haladékot biztosított a törvénycikk. Külön szabályozták a jobbágytelkekhez tartozó vagyontárgyak helyzetét: ezek a jobbágy tulajdonát képezték, de a földesúrnak elővételi jogot biztosítottak költözés esetén.

1836. évi V. törvénycikk a Jobbágy-telki állományról

A törvénycikk a jobbágytelkek nagyságát, tulajdon- és birtokjogát szabályozta. Külön is szólt a törvénycikk az irtásföldek tulajdonjogáról:

3. § Ha valamelly irtvány a jobbágy-telki állományba foglaltatott olly annyira, hogy természetét elvesztvén, már az állománynak részét tenné, sem az ettől többé el ne szakíttathatik, sem a Jobbágyok részéről a megváltás vagy irtásbér megtérítése fejében követelés nem tétethetik.

Ez a szabály lényegében megfosztotta a jobbágyokat az irtásföldekkel kapcsolatos követelésektől.

1836. évi VI. törvénycikk azokról, melyek a telek haszonvételen felül a Jobbágyok hasznai közé tartoznak

Részletes szabályokat adtak az irtásföldek visszaváltási lehetőségére, illetve a jobbágyok sajátos jogosultságaira, úgymint

• a legelőhasználatra,

• vendégfogadó, s korcsma építésére,

• pálinka előállítására és kereskedelmére,

• a bormérésre,

• a makkoltatásra,

• a fajzásra (tűzi- és építőfa kitermelése),

• a nádlásra,

• az erdei gyümölcsök szedésére,

• a húsmérésre,

• a boltok nyitására és a házaló kereskedésre.

Mezőgazdasági munkák középkori miniatúrákon: vetés, cséplés, szőlőtaposás

 

1836. évi VII. törvénycikk a jobbágyi tartozásokról

A törvénycikk részletesen szabályozta a földesúr felé teljesítendő közteher-kötelezettségeket, illetve az adózás alól mentes tevékenységeket, területeket. A legfontosabb szabályok a következők voltak:

• A házzal rendelkező jobbágy és zsellér évente egy forint adót köteles fizetni, felét Szent György, a másik felét Szent Mihály napján.

• A megtermelt termények kilencedét a termés betakarítását követő három napon belül kell beszolgáltatni.

• A bevetett ugar után nem kell kilencedet fizetni.

• A len- és kender termelésénél a szokásjogot törvénybe iktatták.

• Eltörlésre került az ún. „kistized”: „4. § A méhrajoktól, bárányoktól, és gödéktől, úgy szinte apró majorságban, és tojásokban egyes Jobbágyok által, valamint borjukban is több Jobbágyok által, öszvesen tett eddigi adózások, úgy nem külömben a vaj kiszolgáltatása is jövendőre megszüntetnek.”

• A robotnak csak ¾-ét lehet nyáron igénybe venni, a fennmaradó részt a hat téli hónapban lehet érvényesíteni.

• A jobbágytelekkel nem rendelkező zselléreknek kevesebb robotot kell teljesíteniük.

• Megszűnt a hosszúfuvar, illetve „rendes” robotra váltották át.

• A mesterséget űzők (kovácsok, molnárok, kerékgyártók stb.) és a kereskedők, ha nem rendelkeznek jobbágytelekkel, a robotot pénzben megválthatják.

1836. évi VIII. törvénycikk az urbéri kötésekről

A jobbágyok szerződéses szabadságát erősítették meg a törvénycikkely paragrafusai. Külön szabályozták a személyes és tulajdonnal kapcsolatos jogokat, az úrbéri szabályozás alá tartozó és nem tartozó kérdéseket. Később e cikkely bővítése fogja tartalmazni az önkéntes örökváltság intézményét!

1836. évi IX. törvénycikk a községeknek belső igazgatásáról

A közigazgatást megpróbálták függetleníteni a földesuraktól és a helyi lakosoktól is (jegyző, bíró, esküdtek), de ezt némileg árnyalta, hogy a legalább három esküdt személyére a földesúr tehetett javaslatot.

1836. évi X. törvénycikk a földes-úri Törvényhatóságról, és az urbéri Perről

Az úriszék döntési jogkörét megerősítette a törvénycikk. A jobbágynak először a földesúrhoz kellett a panaszával fordulni, és ha ott nem kapott megfelelő döntést, csak akkor mehetett tovább – elvileg – független törvényhatósághoz. Persze általában ez utóbbi törvényhatóságok is a földesúr függelmi köréhez tartoztak, így a törvénycikk nemhogy javította volna, inkább súlyosbította a jobbágyság helyzetét.

A további említett törvénycikkek a következők voltak:

• 1836. évi XI. törvénycikk azon köz-terhekről, melyeket a jobbágyföldeket használó nemesek azon használattól viselni tartoznak: a nemes is adófizetéssel tartozik, ha jobbágytelket művel;

• 1836. évi XII. törvénycikk a határbeli közös haszonvételekre nézve gyakorlatból behozandó arányuságról;

• 1836. évi XIII. törvénycikk a nem-nemeseknek engedendő perlekedési tehetségről: a pereskedés szabadságának kiterjesztése a nemességen kívüli személyekre, így a jobbágyokra és zsellérekre is;

• 1836. évi XIV. törvénycikk a vérek közt a világos örökösödés esetében végrehajtandó osztályról: magvaszakadás esetén a rokonok öröklésének szabályait határozták meg;

• 1836. évi XVII. törvénycikk a nem-nemesek büntető pereiben hozott itéletek felebbviteléről, és végrehajtásáról;

• 1836. évi XXXIV. törvénycikk az egyházi és minden illy természetű Tizedről: nem kell tizedet fizetni az után a termény után, amely után kilencedet sem kell fizetni (a kora középkori logika megfordult: nem az egyházi tizedhez viszonyítják a földesúr felé teljesítendő kötelezettséget, hanem fordítva!).

Összefoglalva megállapítható, hogy az előző törvénycikkek számos pozitív intézkedést tartalmaznak a jobbágyságra vonatkozóan, a korábban szabályozatlan területeken a földesúri visszaéléseket próbálták kordában tartani, de nem változtattak a feudális társadalmi berendezkedésen. Úrbéri szabályozás helyett egy kifinomultabb úrbéri szabályozás lépett életbe, azaz megmaradt a feudális társadalmi berendezkedés, annak minden hátrányával. A jobbágy továbbra sem szerezhetett földtulajdont, a nemesek nem adhatták el a földet (ősiség!), a tőkehiány továbbra is gátolta a fejlődést. Az Európában (és Amerikában) már rohamléptekkel haladó tőkés társadalmi berendezkedéssel szemben Magyarország lemaradott helyzetét rögzítették a törvények!

Az önkéntes örökváltság

Az örökváltság a jobbágyfelszabadítás egyik formája. A jobbágy az örökváltság megfizetésével megszerezhette a használatában levő földek tulajdonjogát, és megválthatta az úrbéri terheket. Az örökváltság lehet önkéntes, ekkor a jobbágy és a földesúr szabadon állapodhat meg a váltság összegéről; de lehet kötelező is, ebben az esetben egy törvényben előírt összeget kell fizetni, esetleg az állam biztosítja a földesúr kárpótlását.

Az örökváltság bevezetésével a reformkori Magyarországon az 1831-es kolerafelkelés után kezdtek komolyabban foglalkozni, önkéntes örökváltságot javasolt például Széchenyi István, kötelezőt Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos. Voltak persze a váltság nélküli jobbágyfelszabadításnak is hívei, például Táncsics Mihály. (A történelem fura fintora, hogy végül ténylegesen a váltság nélküli felszabadítás valósult meg Magyarországon.)

Örökváltság emlékmű Nyíregyházán (Nagy Sándor, 1974)

 

Az 1832–36-os reformországgyűlés során az alsó- és felsőtábla elfogadta az önkéntes örökváltságot, az uralkodó azonban nem szentesítette. Az 1839–40-es országgyűlésen újból elővették az önkéntes örökváltság témáját, és beépítették az 1836-dik évi országgyülésen alkotott s urbéri tárgyu törvénycikkelyek némely szakaszainak világosításukról s részint módosításukról szóló 1840. évi VII. törvénycikk 9. §-ába. Fontossága miatt ezt a részt változatlan tartalommal mutatjuk be:

9. § Az 1836-dik évi VIII-dik törvénycikkely ekkép bővítettik: Megengedtetik: hogy a földesur és jobbágy közti szabad egyesség által meghatározandó bizonyos általános somma fizetésével akár egyes jobbágyok, akár egész községek földesuri tartozásaikat, szolgálataikat és adózásaikat (az úri hatóság azonban sértetlen hagyatván) tökéletesen és örök időkre úgy megválthatják, hogy az olly szabad egyezkedésekből készült szerződések, mint urbéri örökös kötések, az 1836-dik évi VIII-ik t. czik. 3-ik § ban elszámlált eseteken kivűl, bármelly tekintetbőli felbontásoknak többé helye nem lészen, s a megváltás fejében lefizetett somma törvény előtt teljesen azon természetű leend, millyen a megváltott urbéri telek vala; – és ennélfogva a törvény további rendelkezéseig határoztatik: hogy Illy megváltások eseteiben a megváltási tőkesommák a törvények értelmében biztosított állapotban tartassanak, olly módon: hogy ha ezen megváltások koronai, egyházi vagy közalapítványi jószágokban történtek, a megváltási tőke-sommák teljesen biztosított állapotbani fentartására a magyar kir. helytartó-tanács, és illetőleg a királyi Fiscus ügyeljen fel, és az, kit a megváltott urbéri javak jövedelme illetett, azon tőke-sommától járó kamatokat szedje; ha pedig magános javakban történnek, a megváltási sommára nézve törvényes jogaikat minden illető felek biztosithassák. Egyébiránt Minden örök megváltási szerződések a szerződő feleknek szükséges példányokon felül, még két példányban lesznek elkészítendők, aláirandók, s végrehajtás előtt az illető megye közgyülésének bemutatandók – a közgyülés egyik példányt levéltárába eltévén, a másikat hasonlóképen végrehajtás előtt a kir. helytartó-tanácsnak fogja haladék nélkül megküldeni a végett, hogy Ő Felsége legfelsőbb felügyelési jusánál fogva, a kir. helytartó-tanács által, egyedül a közadó állandó fundusának épségben tartására, és a mennyire az örök megváltás koronai, egyházi vagy közalapítványi javakban történnék, a megváltási sommának biztositására felügyelhessen, – s ha netalán az említett tekintetekből valamelly észrevételek tétetnének, azokat a kir. helytartó-tanács mentül-előbb, s a mennyire lehet hat hónap alatt, az illető megyének megküldi, vagy ha illyetén észrevétel magát elő nem adná, arról is a megyét ugyanazon idő alatt tudósítja; nem tétetvén pedig az említett tekintetekből semmi észrevétel, a szerződés a megyei közgyülésen kihirdettetik, és azonnal teljesedésbe vétetik.

Ilyen módon már a jobbágyok is földtulajdonhoz juthattak (egyéb tulajdonjogokkal – például lakóház és egyéb építmények, állatállomány, termeléshez használt eszközök, személyes tárgyak – korábban is rendelkezetek). Ez is indokolta, hogy szabályozni kellett a jobbágy halála utáni tulajdoni helyzeteket. Erről szólt a jobbágyok örökösödéséről szóló 1840. évi VIII. törvénycikk.

Táncoló jobbágyok

 

A különböző társadalmi osztályok jogainak egymáshoz való közelítése

Az 1844. évi országgyűlésen további szabályokat fogadtak el, amelyekkel a nemességen kívüli társadalmi rétegek jogait erősítették. Ez két törvénycikkelyben öltött testet:

• 1844. évi IV. törvénycikk a nemesi javak birhatásának nem-nemesekre kiterjesztéséről,

• 1844. évi V. törvénycikk a nem-nemeseknek is minden közhivatalokra lehető alkalmazásáról.

Zárásként egy nagyon is ide illő kérdés:

„…és vannak hát a népnek is jogai? Az adózáson kívül?”

Madách Imre: Commodus, 1839

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Ilyés Gábor: Amiről az utcák mesélnek… – „Nyíregyháza mezővárosa ezen szempillantástól fogva földesúri juss alá nem tartozik” (Nyíregyházi Napló, 2014. október 17., 16.p.)

Magyarország története – 1790-1848 (Akadémiai Kiadó, 1980, Budapest, 715-748.p., 770-787.p., 894-922.p.)

---