Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az 1735. évi, Szegedinác Péró-féle adólázadásnak volt még egy „utózöngéje” 1753-ban, de az évszázad két legjelentősebb adózással kapcsolatos lázadása még hátra volt. Kétségtelen, hogy hatásukat is tekintve az 1764. évi mádéfalvi vérengzés, és az 1784. évi román parasztfelkelés voltak a legjelentősebbek.
A szerb határőrkapitány nevével jelzett lázadást a hatalom keményen megtorolta. Bár Szegedinác Péró érdemben nem vett részt a felkelésben (nem csoda, hiszen ekkor már 80 éves volt), mégsem úszhatta meg a kínzás, kerékbetörés, lenyakazás és felnégyelés borzalmas procedúráját.
A következő nagyobb lázadásra szintén a Viharsarokban került sor. Hódmezővásárhelyen és Mezőtúron már 1749-től szervezkedtek az elégedetlenkedő jobbágyok. Állatvásárlás ürügyén többen átszöktek Törökországba, sőt még egy küldöttséget is elindítottak, hogy felvegyék a kapcsolatot Rákóczival és az 1735-ös felkelés érdemi vezetőjével, a békésszentandrási Vértesi Mihállyal (úgy gondolták, hogy Vértesi is Törökországba menekült). A küldetés már csak azért sem hozhatott eredményt, mert Rákóczi még 1735. április 8-án természetes halállal, Vértesi Mihály pedig az 1735. május 9-i erdőhegyi csata után menekülés közben meghalt.
A végső lökést a mezőtúri református prédikátor elleni hajsza adta meg a szervezkedésnek. Törő Pál, Bujdosó [Nagy] György és Pető Ferenc vezetésével 1753 júniusában tört ki a fegyveres lázadás. A császári seregek a felkelőket néhány nap alatt lefegyverezték és összefogdosták. A kirendelt különbíróság – szokás szerint – kegyetlen bosszút állt, a három vezetőt hosszas kínzás után fejvesztésre ítélték, tíz résztvevőt évekig tartó sáncmunkával büntettek, 52 felkelőt életfogytig való katonáskodásra kényszerítettek, hogy elvegyék a lehetőséget a további szervezkedéstől.
Újabb lázadás tört ki 1755-ben Horvátországban a robotterhek miatt. Ezt a lázadást is leverték, de eredményeképpen Mária Terézia urbáriumot adott ki, amelyben egységesen szabályozta a szlavóniai megyék jobbágyainak földesúri szolgáltatásait.
A mádéfalvi veszedelem
Az eseményre újabban a „madéfalvi”jelzőt használják, mi viszont következetesen a címsorban szereplő régi alakot használjuk!
A reguláris hadsereg felállítását még III. Károly rendelte el. Az adózásnak egy sajátos formájának tekinthető a reguláris seregbe besorozott fiatalok katonai szolgálata.
Mária Terézia 1762 áprilisában Adolf Buccow tábornokot azzal bízta meg, hogy szervezzen három székely és két román határőrezredet Erdélyben, de egyszersmind óvta a kényszerítőeszközök alkalmazásától. Buccow– ennek ellenére – a sorozásnak erőszakos eszközökkel látott neki, amely kiváltotta az erdélyi székelyek tiltakozását, hivatkoztak a sok évszázados szabadságukra, kollektív nemességükre és adómentességükre, amelyért cserébe biztosították a határőrizetet, de nem a császári seregekbe besorozva, hanem saját vezetőket kijelölve, szükséghelyzetben felkeléssel (igaz, hogy ezektől az előjogoktól a Rákóczi-szabadságharcot követően megfosztották a székelyeket,és adófizetésre kényszerítették őket).
Különös adózási módok az áfa rendszerében |
|---|
Kiskönyvtár az áfáról címet viselő sorozatunk 5. kötete a különös adózási módok elméleti szabályanyagának a magyarázatán túl konkrét példák bemutatásával segíti az adózók mindennapos hatékony jogalkalmazását. |
A román határőrezredeket viszonylag könnyebben sikerült felállítani. Persze nem árt tudni, hogy ez a románoknak előrelépést jelentett a jobbágysorba kényszerítés helyett. Az udvarnak az ezredek felállításával a határőrizet mellett volt egy hátsó szándéka is, a román és a székely ezredeket akár egymás ellen is be lehetett volna vetni, ha az egyik oldal lázongana.
Buccow tábornokot erőszakossága miatt Mária Terézia leváltotta, és helyébe Siskovics József altábornagyot állította (1763. január 6.). Siskovics még nagyobb erőszakot alkalmazott: a Carato alezredes vezette császári seregek (a sorozást koordináló bizottság utasítására!) 1764. január 7-én, a Vízkereszt utáni hajnalon ágyúval lőtték a Mádéfalván összegyűlt székely vezetőket. A támadásnak mintegy kétszáz (van olyan jelentés is amely szerint négyszáz) áldozata volt, köztük gyermekek és asszonyok is.
Elfogták a székelyek (élve maradt) vezetőit és közel négyszáz további székelyt, bűnvizsgáló bizottságot hoztak létre. Az elfogottakat Taplócára és Csíkszerdába hurcolták, de néhány nap után szabadon engedték őket. Az eljárás áprilisban újrakezdődött, és többeket – főleg plébánosokat – börtönbüntetésre ítéltek.
Az erőszak hatására a többi szék (így Csík, Háromszék és Bardóc fiúszék) lakossága letette a császári seregek előtt a hűségesküt, és így 1764 nyarára sikerült a székely határőrezredeket felállítani. A csíki határőrök első parancsnokává a vérengzést végrehajtó Carato alezredest nevezték ki.
Böjte Péter elbeszélésében a következőképp emlékezik a véres eseményekre:
|
Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe. Egy reggel a Bukovkatanáirejamentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak! Amikor az öregebbek s a kicsikék, akik gyengébbecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mind béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe Vízkereszt előtt való nap vót. Januárnak hetedikjén virradatkor, a katanaságrejik ment. ágyúkval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták. átkozottak legyenek még haló porikban es! |
A mádéfalvi vérengzés hatására kezdődött meg a székelyek kivándorlása Moldvába, az ottani csángó falvakban rejtőztek el.
Bukovina 1774-ben török fennhatóság alól osztrák kézbe került. Első polgári kormányzója a korábban jelentős hadisikereket elért Hadik András lett. Befolyásával elérte az „elcsángált” székelyeknek az udvar kegyelmét, és az elnéptelenedett Bukovinába hívta vissza a székelyeket. A székelyek hálásak voltak Hadiknak, az ő nevét örökíti meg a bukovinai Hadikfalva és Andrásfalva is (további három falunév is meglehetősen beszédes: Fogadjisten, Istensegíts, Józseffalva). A bukovinai székelység születésnapjának, emlékezve az eseményekre, január 7-ét tekintik.
Hadik András (Georg Weikert festménye, 1783)
A bukovinai székelyek szomorú sorsa sajnos ezzel még nem ért véget.
1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe, valamint az Arad vármegyei Gyorokra telepítettek mintegy 4000 embert, 1888-1892 között és 1910-ban Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára(Temes), Vicére (Kolozs vármegye), Magyarnemegyére(Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra(Szolnok-Doboka vármegye), 1910-ban Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500-3000 telepes költözött.Sokan Kanadába vagy Brazíliába vándoroltak ki.
A II. világháború idején visszacsatolt Erdélyből 1941-ben a magyar kormány a frissen visszacsatolt Vajdaságba telepítette át a bukovinai székelyeket. A visszatérő jugoszlávhatalom elől 1944-ben ismét menekülniük kellett, végül a Dunántúlon a kitelepített svábok házaiban találtak új otthonra.
A mádéfalvi vérengzést a Siculucidium szóval szokás azonosítani, amelyet a siculus (székely) + cidium (öldöklés) latin szavakból állítottak össze. A szó maga kronogramma, azaz ha az S betűt azonosítjuk a székelyekkel, a fennmaradó betűket római számoknak tekintve, azok összege a vérengzés évét, 1764-et adja ki:
I + C + V + L + V + C + I + D + I + V + M = MDCCLVVIIII
1 + 100 + 5 + 50 + 5 + 100 + 1 + 500 + 1 + 5 + 1000 = 1764
Az eseményeknek 1899-ben hatalmas andezit-kőoszloppal állítottak emléket Csík-Mádéfalván, tetején kitárt szárnyú turulmadárral.
A madéfalvi veszedelem emlékműve. Tamás József által tervezett andezitoszlop 1899-ben készült el.
Nyírő József regényt írt a történetből Mádéfalvi veszedelem címmel (először 1939-ben jelent meg), a bukovinai székelyekről 1987-ben Sára Sándor készített dokumentumfilmet „Sír az út előttem” címmel.
Újabb lázadás a Dunántúlon
Szerencsére nem ilyen véresen, de még 1764-ben újabb lázongások alakultak ki a Dunántúlon, ezek elhúzódtak egészen 1765-ig.
A jobbágyság 1753 és 1765 közötti felkelései a túlzott földesúri terhek ellen, a földesurak visszaélései, valamint a katonáskodással kapcsolatos gondok, visszaélések miatt törtek ki. Végül Mária Terézia ezek hatására adta ki – a nemesség jóváhagyása nélkül – az 1767. évi úrbéri rendeletét.
A Horea, Cloşca és Krişan vezette parasztfelkelés
A XVIII. század legnagyobb parasztfelkelése 1784-ben tört ki Erdélyben. A felkelés elsődleges kiváltó oka II. József 1784. január 31-én kiadott rendelete volt, amelyben utasítást adott az erdélyi határőrök számának növelésére. Ugyanígy kezdődött a fentebb részletezett mádéfalvi veszedelem is, csakhogy itt teljesen más lett a folytatás!
Erdélyben elterjedt a híre, hogy megindult az összeírás, erre júniustól augusztusig nyolcvan falu népe jelentkezett, zömmel román nemzetiségűek, akik a katonává válástól a jobbágysorból való kitörés lehetőségét várták.
A helyi kormányszervek próbálták lassítani (sőt, akadályozni) az összeírási folyamatot, nem kis részben a nemesség ösztönzésére, mivel így a földbirtokos nemesek elveszítették volna a földet művelő és adót fizető jobbágyaikat.
A gyulafehérvári összeírásra igyekvő románok összecsaptak a feloszlatásukra kiküldött hajdúkkal, ezzel kezdetét vette a felkelés.
Hamar sikerült vezetőket is találniuk. A gyulafehérvári elégedetlenkedők között Horea azt híresztelte, hogy a császár őt jelölte ki a románok vezetőjévé (az igaz, hogy Horeatöbbször is járt Bécsben, és egy audiencián még II. József császár színe elé is eljutott), csatlakozott hozzá a Bécset szintén megjártCloşca is. Egy másik önjelölt vezető, Krişan a Fehér-Körös vidékén szólította hadba a jobbágyokat.
Horea, Cloşca és Krişan
Egyes becslések szerint 25-30 ezer jobbágy gyűlt össze, akiket az ortodox egyház is támogatott követeléseikben.A felkelt jobbágyseregek rátámadtak a nem ortodox vallású magyar, székely, szász és román lakosokra, 1784 utolsó hónapjaiban több mint száz, főleg magyar településen mintegy négyezer áldozata volt a felkelésnek.
Megfogalmazták követeléseiket is, amelyben a nemesek adóztatását, a nemesi földek felosztását, a nemesi jogcímek megszüntetését is célul tűzték ki, azaz legfőbb ellenségüknek a magyar nemeseket tekintették.
A nemesség, ha késlekedve is elindította a nemesi felkelést(insurrectio), Dévánál kisebb győzelmet arattak a felkelők fölött, 56 elfogott felkelőt kivégeztek. A késlekedő bécsi utasítások is megérkeztek, a császári seregek összecsaptak a lázadókkal, előbb december 7-én Belezsénynél a Krişan parasztokat verték szét, majd december 31-én a Horea ésCloşca vezette felkelőket verték szét a Fehér megyei Topánfalvánál.
Több mint 600 felkelőt fogtak el, Horeát és Cloşcát román parasztok adták át a császári erőknek. A lázadókból 120-at ítéltek el, ebből 37 volt a halálos ítélet. A császár ebből 34 esetben kegyelmet adott, de Horea, Cloşca és Krişan ítéletét nem változtatta meg. Krişan a börtönben öngyilkos lett. Horeán ésCloşcán a „szokásos” kegyetlenséggel hajtották végre az ítéletet. Már kihallgatásuk során is borzalmas kínzásoknak vetették őket alá, végül 1785. február 28-án Gyulafehérváron kerékbe törték őket, majd holttestük felnégyelt testrészeit négy város kapujára szegezték ki.
Horea és Cloşca kivégzése
A kialakult helyzetnek is volt a következménye az, hogy II. József további reformrendeleteket adott ki, köztük az egyik legfontosabbat, az 1785. augusztus 22-i keltezésű jobbágyrendeletét, amelyet még a halálos ágyán sem volt hajlandó visszavonni.
Horea, Cloşca és Krişan mai megítélése is meglehetősen szélsőséges: egyik oldalról gyilkosoknak tekintik őket, akiknek még az emlékét is el kell tiporni, másik oldalról viszont román szabadsághősökként ünneplik őket, akik hozzájárultak a román nemzeti eszme kialakulásához, a későbbiekben az önálló román állam létrejöttéhez. Ebben az írásban nem kívánjuk a vitát eldönteni (erre nem is lennénk képesek), de az igazság nagy valószínűséggel valahol a kettő között van.
A XVIII. század adólázadásainak közös sajátosságai
A Rákóczi-szabadságharcot követő közel száz évben több adólázadás is lezajlott. Ezek közös sajátossága volt valamely nemzetiség törekvéseinek a megjelenése (szerbek, horvátok, székelyek, románok), a reguláris hadsereg bevezetésével és alkalmazásával kapcsolatos problémák, a földesúri adóztatás túlzott terhei, különösen a robotterhek mértéke.
Több esetben is megjelent a lázadók szembefordulása a magyar nemességgel, de a magyar nemzetiségű parasztokkal is. A nemzetiségi ellentétek kiéleződése a XIX. században tovább folytatódott, például az 1848-49-es szabadságharc alatt és az 1867-es Kiegyezés során is. Mindez hozzájárult több későbbi nemzetállam kialakulásához, de Magyarország számára még a XX. században is tragikus következményei lettek annak, hogy a nemzetiségekkel való együttműködésre képtelenek voltak az ország vezető erői.
Az adólázadások közös sajátosságának lehet tekinteni, hogy azok nem egyszerűen csak elbuktak, de végül is eredményt értek el. Mária Terézia 1767-es urbáriuma és II. József 1785-ös jobbágyrendelete érdemi lépések voltak a jobbágyság helyzetének könnyítése érdekében, de a nemesség gondolkodására is jelentős hatással voltak az események, amelyeknek néhány évtizeddel később a reformkorban lesznek eredményei.
Irodalom:
250 éve történt a székely holokauszt, a madéfalvi veszedelem (http://kilato-hidegkut.hu/index.php?cikkId=1505&cikkCim=250_eve_tortent_a_szekely_holokauszt,_a_madefalvi_veszedelem)
Babucs Zoltán: 250 éve történt a madéfalvi veszedelem (Magyar Hírlap, 2014. január 6.) (http://tortenelemportal.hu/2014/01/siculicidium-madefalvi-veszedelem-250/)
Brutális fellépés törte meg a székelyek ellenállását 250 éve (http://mult-kor.hu/20140107_brutalis_fellepes_torte_meg_a_szekelyek_ellenallasat_250_eve)
Így fojtották vérbe a román parasztok felkelését (BBC History Magazin alapján, http://index.hu/tudomany/tortenelem/2015/02/28/igy_fojtottak_verbe_a_roman_parasztok_felkeleset/)
Kádár Gyula: Mit jelent Horea, Cloşca és Crişan neve? (http://tortenelemportal.hu/2010/05/mit-jelent-horea-closca-es-crisan-neve/)
Magyarország története – I. kötet (Gondolat Könyvkiadó, 1967, Budapest, 376-377.p.)
Miclausné Király Erzsébet: Madéfalvi veszedelem (http://taborozok.network.hu/blog/taborozok-eletkepek-hirei/madefalvi-veszedelem)
Tarján M. Tamás: 1764. január 7. – A madéfalvi veszedelem (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1764_januar_7_a_madefalvi_veszedelem/)
Tarján M. Tamás: 1785. február 28. –Horea és Closca kivégzése Gyulafehérváron (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1785_februar_28_horea_es_closca_kivegzese_gyulafehervaron/)
