Az Aranybulláig korlátok nélkül adóztattak a királyok
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A Szent István halálát követő két évszázadban a kialakult adózási rendszerben csak kisebb változások történtek. A jelentős változást az Aranybulla hozta, amely több mint hat évszázadra meghatározta a magyar jogalkotást, és ennek részeként az adózást is. Adótörténeti sorozatunk második részéből kiderül, mekkora üzlet volt a királyainknak a kötelező pénzváltás, mi is volt pontosan a füstpénz, valamint az is, hogy II. András túl gyorsan akart áttérni a tisztán pénzbeli jövedelmekre.
A feudális adózás alapjai az Árpád-házi királyok korában
Az első magyar király uralkodása alatt kialakult hármas adókötelezettségi rendszer egészen 1848-ig fennmaradt. Ennek a rendszernek az volt a lényege, hogy
- adózni kellett az egyház felé (tized – decima – dézsma),
- adózni kellett a király felé, aki – legalábbis a kezdetekben – egy, de az első volt a nemesek közül,
- és adózni kellett a földet birtokló urak felé.
Az egyházi tized (decima, dézsma) a papság megélhetését, az egyházi intézmények (templom, később iskola, ispotály stb.) fenntartását, és az egyházi karitatív feladatok finanszírozási forrását jelentette. Bár az egyház is rendelkezett földterületekkel (az ország területének mintegy 11-12 %-a volt egyházi kézben), és így földesúri adót is szedett, de a legjelentősebb bevételi forrás a tized maradt egészen annak megszüntetéséig (1848). Fizetési kötelezettsége az Ószövetség előírásain alapult, a föld terméséből és az állatszaporulatból fizették. Kezdetben a király és a nemesség is tizedet fizetett a jövedelmei után!
A tizedet természetben vagy pénzben fizették, utóbbi esetben előre meghatározott megváltási áron. A XIII. század végétől beszedését általában adóbérlőkre bízták.
A tized eltitkolása, megtagadása súlyos büntetésekkel járt, akár kiközösítés is lehetett a következménye.
A királyi adóztatás a feudum (földbirtok) utáni adóztatáson alapult, de lassanként önálló adónemekkel egészült ki. Ezek az önálló adók nem képeztek általános és egységes rendszert, egyes tevékenységeket, helyzeteket, népeket stb. sújtottak.
A három legjelentősebb bevételt a bányák nyeresége, a pénzbeváltás utáni és a sójövedelem utáni fizetési kötelezettség volt, de e körbe tartozott még a várnép által a földjeiért fizetett hűbéradó, a vásárokból befolyó jövedelem, az útvám, a harmincad, a szállásadó (descensus), a király birtokjogának megváltása, a szabadok dénárja (liberi denarii), a tized huszada, a sertések makkoltatási tizede, a bor és a gyümölcs tizede, az eladományozott javakból szerzett pénz, a hódolati adó, a pápai pénz egy része, a tributák, ponderák, a collecták, a nyesbőradó (marturina, mardurina) Szlavóniában, Pozsega és Valkó megyékben, az oláhok ötvenede, az ökörsütés a székelyeknél, a centesimák és a census, melyet előbb a várszerkezetből, utóbb pedig a nemességből kizártak, főleg a városok, szászok, kunok stb. a királyi földesúri jog elismerése fejében fizettek. Ezek a bevételek lucrum camerae (kamara haszna) gyűjtőnév alatt szerepeltek mindaddig, míg az elnevezés nem önállósodott a pénzváltásból származó nyereségre, de ez nem jelentette a többi adófajta megszűnését. [ld. A magyar egyenesadók történeti fejlődése, 7.o.]
Néhány adófajtát érdemes bővebben is megismerni!
A szállásadó (descensus) a személyes hatalomgyakorlás követelményéből származott, eredete még a népvándorlás korára nyúlik vissza. Az uralkodó kíséretével időről időre végigjárta a hatalma alá tartozó területeket, eközben felügyelt, ellenőrzött, bíráskodott, és mellette – kíséretével – eltartatta magát, szállást, élelmet, italt stb. kellett biztosítani részére. El lehet képzelni, hogy egy ilyen „vendégség” kész csapás lehetett a kisebb birtokosok részére. Ezt az adófajtát már István is alkalmazta, de a következő két évszázad egyik legjelentősebb terhe volt. A XIII. században a descensusjog visszaszorult a király birtokaira, de ugyanezt a jogot a földesurak is alkalmazni kezdték saját birtokaikon.
A nyestbőradót (marturina, mardurina) szintén alkalmazták már az ősmagyarok is. A nyestben gazdag területek először természetben (értékes nyestbőrben) fizették, később (Könyves Kálmán idejétől) már pénzben váltották meg. Ennek az adófajtának az emlékét őrzi szlavónia címerében a futó nyest alakja, de megjelent ez II. András szlavóniai dénárján is (baloldali képünkön ez látható).
A szabadok dénárját (liberi denarii) azok a vagyontalan – mások földjét művelő – szabadok fizették a 8, illetve 4 dénár összegben, akik a katonáskodásban személyesen nem vettek részt.
Erről az adófajtáról Kálmán Király Dekrétomainak Első Könyve a következőképpen rendelkezik:
45. Fejezet a szabadoknak a nyolcz dénáros adótól való mentségökről
A nyolcz dénáros adót, mit egyen-egyen minden szabad ember fizet vala, ezentul ne szedjék.
1. § Parancsoljuk, hogy a hetes szolgálatra járó várnépeken nyolcz dénárt vegyenek, tudniillik azokon közülök, a kik nem a királynak, hanem magának a vár népének szabadjai.
2. § Azok a szabadok pedig, a kik a királynak a határon által utaztában lovat, társzekeret adnak és zsoldos szolgálatokat teljesitenek vala, négy dénárral adózzanak; hasonlóképen azon szabadok is, a kik közzéjek telepednek, vagy pedig költözzenek el.
A kamara haszna (lucrum camerae), mint a pénzverésből és pénzbeváltásból származó bevétel abból származott, hogy az uralkodók többször is (több király is kétévente) cserélték a hivatalos pénzeket, viszont az újonnan veretett pénzek nemesfémtartalma rendre alacsonyabb volt, a pénzcserét viszont kötelezővé tették, a nemesfémtartalom különbsége így a királyi kincstárt gazdagította. Az átváltásért (cseréért) fizetni kellett, ennek mértéke elérhette az 50 %-ot is, azaz az átváltást követően feleannyi névértékű pénzhez jutottak, ez még akkor is tetemes jövedelmet jelentett a kincstárnak, ha gondoskodtak az új érmék értékállóságáról.
A földesúri adóztatás alapja a földbirtok tulajdonlása volt. Az adót a földet művelők, azt birtoklók fizették. Az adózási egység az ún. mansió volt, amely kezdetben házat (szállás-, illetve lakhelyet), a paraszti gazdaság központját jelentette, de másik értelemben a házban lakó családot is értették alatta. A terményjáradék megjelenésével egyre inkább a ház jelentésére helyeződött a hangsúly, a mansio egyre inkább adózási egységgé vált. A későbbiekben már a jobbágygazdaság egészét (házhelyet és tartozékait) értették mansio alatt. A XIV. századtól az azonos értelmű jobbágytelek foglalta el a helyét. Nagysága falvanként, tájanként változott, 10-30, helyenként 60 hold szántóföldet jelentett.
A földesúri járadékot terményjáradékban és munkajáradékban (robot) kellett leróni. A terményjáradék mértéke a megtermelt gabona fele, ha a jobbágy nem rendelkezett igásállattal, akkor kétharmada volt, de az osztozás a következő évi vetőmag félre tétele után történt.
A munkajáradék akár heti három napot is jelenthetett, de ebben igen nagy területi különbségek voltak.
A XIII. századtól terjedt el a telek nagyságához igazodó pénzjáradék (földbér – terragium vagy census). Ezt általában terményjáradék vagy szállásadó, esetleg mindkettő egészítette ki. Terményjáradékként rendszerint három alkalommal, meghatározott ünnepnapokon (karácsony, húsvét, búcsú, a földesúr névnapja) és mennyiségben ajándékot kellett vinni a földesúrnak. Ebben a rendszerben munkajáradékkal általában nem tartoztak a jobbágyok.
A földesúri adót gyakran egészítette ki a király adója, ha arról a király lemondott a földesúr javára, ezt követően a földesúr döntött arról, hogy azt vagy annak egy részét beszedi, vagy lemond róla.
A földesúrnak alapvető érdeke volt, hogy a közeli földesurakhoz hasonló terheket alkalmazzon, mert túlzott adóztatás esetén a jobbágyok elköltöztek az alacsonyabb adót alkalmazó földesurak birtokaira.
Az előzőekben említett királyi és földesúri adókat gyakran egészítette ki valamilyen alkalomhoz (például hadjárat, hadba vonulás) kapcsolódó rendkívüli adó (taxa extraordinaria). Ezt II. András vetette ki először, jelentőssé Mátyás király uralkodása idején vált. A XIV. századtól kezdve a földesurak is szedték a jobbágyaiktól.
Adójog Szent István után
Szent István után az első jelentősebb intézkedések Szent László királytól (uralkodott: 1077 – 1095) származnak. Dekrétomainak Első Könyvében főleg az egyházi tizeddel kapcsolatos eljárási kérdéseket szabályozott. Törvény szabályozta, hogy adni-venni csak vásárokon lehet (Dekrétomainak Második Könyve, 7. fejezet), a vásár- és révvámok pedig fontos jövedelmet jelentettek. László uralkodása alatt kétévente veretett új pénzt, tizennyolc éves uralkodása alatt összesen tízszer. Valószínűleg ő vezette be a külkereskedelemre az értékfüggő határvámot. Monopolizálta a só kitermelését és sókereskedelmet, beleértve a kivitelt is, illetve megtiltotta a vásárokon kívüli adás-vevést, ezzel is növelve a vámbevételeit. Bevezette a szabadok dénáradóját (ld. fentebb). Szigorú törvénykezésével (a halálos ítélet, a testi csonkítás és az elkobzás voltak a legfőbb büntetések) a királyi jövedelmeket magas szintre tudta emelni, gazdaságilag stabilizálta az országot. Ez volt államszervezői tevékenységének egyik legfontosabb eredménye.
Kálmán ábrázolása Thuróczi János krónikájában
Az első adóreformra Könyves Kálmán (uralkodott: 1095–1116) idejében került sor. Dekrétomainak első és második könyvében is rendelkezett adózási kérdésekről: az előző uralkodók által elajándékozott adózási jogokat visszavette (még az egyháztól is!), újraszabályozta a szabadok dénáradóját, szabályozta a külkereskedelmi vámeljárást, az adószedés eljárási kérdéseit, az adószedéssel megbízottak (ispánok) díjazását. A szabadok dénáradóját (ebben az időben ezt már füstpénznek is nevezték, az elnevezés abból származott, hogy az egy füst alatt élőket terhelte a kötelezettség – tehát nem a füstöt adóztatták meg!), a korábban minden szabadra kivetett adót a nem katonáskodó félszabad rétegre korlátozta. Ez a számban legnépesebb réteg volt a későbbi jobbágyság „őse”. A kereskedelem vámjait megduplázta. Bár Kálmán is kétévente veretett új pénzeket, ezeknél gondoskodott az értékállóságról. A birtokos nemességet – a beszedett földbérleti díjak alapján – kötelezte a katonaállításra: 100 pensa bérleti díj után egy páncélos lovast, 40 pensa után egy könnyűlovast kellett kiállítani. A katonáskodó réteg létszámát adókedvezmények adásával is bővítette.
Meg kell még említeni III. Béla király idejét (uralkodott: 1172-1196), mivel nevéhez fűződik az, hogy elrendelte az eléje kerülő ügyek írásba foglalását (ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete), valamint ezzel párhuzamosan a királyi kancellária felállítását, aminek feladata a központi hatalom okmányainak kezelése lett. Szintén III. Béla intézkedései közé tartozott az állandó tárnokmester kinevezése és hivatalának létrehozása. A tárnokmester (kincstárnok) a király legfőbb pénzügyi tanácsosa, hivatala a pénzügyek, így az adóztatás irányítója. III. Béla országlása alatt keletkezett a legrégebbi magyar uralkodói jövedelem-összeírás, s a legrégebbi magyar történeti mű, a Gesta Hungarorum is. (A jövedelemösszeírás keletkezésének körülményeit és a felsorolt adatokat ld. Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig 1245-46. oldalán).
Anonymus Gesta Hungarorumának első oldala
Az Aranybulla
II. András (uralkodott: 1205-1235) a királyi földbirtokokat elidegenítette/eladományozta, helyettük elsősorban a regálékból, a rendszeresen beszedett, de rendkívülinek nevezett adókkal (collecta, exactio), illetve új adófajtákkal (pl. a külkereskedelemre kivetett nyolcvanaddal – az áru nyolcvanad részének értékét kellett pénzben megfizetni) próbálta az államháztartást stabilizálni. Ezek az adók az ország a gazdasági fejlődése ellenére sem tudták pótolni a birtokok eladományozása miatt kieső jövedelmeket. Emiatt a király az évenkénti pénzváltás során a pénzrontáshoz folyamodott (lucrum camarea). A biztos bevétel érdekében zsidó és izmaelita (magyarországi mohamedán) pénzembereknek adta bérbe a vámokat és a só kereskedelmét, sőt a királyi várak is a bérlők kezébe jutottak. A regáléjogok bérlői évi egy összegben fizették a bérleti díjat, s nyilván könyörtelenül behajtották a jövedelmeket. Ezek az intézkedések fokozódó elégedetlenséget szültek.
II. András a földbirtokra épülő (elsősorban természeti javakból álló) jövedelmekről a tisztán pénzbeli jövedelmekre szeretett volna áttérni, azonban hiába alapozták meg ezt a gazdasági változások (árutermelés, pénz elterjedése), az elmaradottság még nem tette lehetővé a pénzgazdálkodáson alapuló rendszer bevezetését, azaz korai volt az ezzel kapcsolatos reformja.
Uralkodási gyakorlata, különösen gazdasági jellegű döntései miatt gyakran került összeütközésbe a – a birtokadományozási és adózási gyakorlattal elégedetlen – nemességgel, akik már 1214-ben kényszerítették a királyt fiának, Bélának (a későbbi IV. Béla) a megkoronázására, bízva abban, hogy Bélát ki tudják játszani apja ellen.
Függőpecsét az Aranybullán
II. András gazdaságpolitikája a központi hatalom meggyengüléséhez, a földbirtokos nemesség megerősödéséhez vezetett, aminek következménye volt a nemesi előjogok törvénybe iktatása. Az érdeksérelmet szenvedett főurak 1222-ben a székesfehérvári „törvénylátó napon” az érdekeiket biztosító oklevél kiadására kényszerítették a királyt, ezt nevezzük Aranybullának. Ez a rendi társadalom kialakulásával, fejlődésével kapcsolatos egyik legfontosabb dokumentum.
A dekrétum 31 törvénycikke egyfajta egyezséget fogalmazott meg a király és a nemesség között, de több cikkben az egyházak jogairól is szól. Eredetileg hét példányban készült, az egyes példányokat „biztos” helyeken helyezték letétbe, aranyból készült királyi függőpecséttel látták el az egyes példányokat (mindezeket az Aranybulla XXXI. törvénycikke leírja). A bulla a rajta elhelyezett arany függőpecsétről kapta elnevezését.
Az Aranybullát mindössze hét évvel adták ki az angliai Magna Charta után, amely Földnélküli János és az angol rendek közötti hasonló egyezséget tartalmazott, de nem valószínű, hogy ez szolgáltatott volna példát a magyar dekrétumra.
Adózási szempontból a III., VII. és XX. törvénycikk bír kiemelt jelentőséggel.
A III. törvénycikk a nemesség és az egyház adómentességét mondja ki, beleértve a fentebb már ismertetett szállásadó alóli mentességet is:
III. törvénycikk a nemesek és egyházak jószágának szabadságáról
Továbbá semmi szerpénzt, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán.
1. § Hivatlan sem házokra sem falujokra nem szállunk.
2. § Azonképen az egyházak népén sem veszünk semminemű szerpénzt.
A VII. törvénycikk szól a nemesség hadviselési kötelezettségéről (nemesi felkelés, latinul insurrectio). Magyarországon belül ez a nemesi kötelezettség körébe tartozik, az ország megtámadása esetén a nemesek személyesen vonulnak hadba az uralkodó zászlaja alatt, külföldi hadjárat esetén viszont a királynak kell viselni a hadjárat költségeit:
VII. törvénycikk a királynak az országon kivül való hadakozásáról
Ha pedig a király az országon kivül akarna hadakozni, a nemesség ne tartozzék vele menni, hanem ha a király pénzén; és valamikor haza térend, a nemeseken hadi birságot ne vegyen.
1. § Ha pedig ellenség támadna haddal az országra, általánfogva mindnyájan tartozzanak elmenni.
2. § Azonképen, ha az országon kivül akarnánk hadakozni és mi is a haddal mennénk, minden, valakinek ispánsága vagyon, a mi pénzünkön velünk jőni tartozzék.
II. András többször is vezetett hadjáratot az ország határain túlra, sőt ő vezette 1217-1218-ban az V. keresztes hadjáratot a Szentföldre, így a hadviseléssel kapcsolatos költségviselést ennek ismeretében lehet értelmezni a törvényben.
A III. és VII. törvénycikkek jelentettek hat évszázadon keresztül hivatkozási alapot a nemességnek az adózás alóli mentességre (persze a legtöbb uralkodó ettől függetlenül a nemességtől is szedett adót), mondván, hogy a nemesség nem pénzzel, hanem életével és vérével adózik (Vitam et sanguinem …).
A XX. törvénycikk arról szól, hogy a tizedet pénzben nem lehet követelni, azt természetben kell megfizetni. Ezt a rendelkezést ugyanakkor a bulla megújításakor (1231) már eltörölték.
Meg kell még említeni az ún. ellenállási záradékot (XXXI. törvénycikk 2.§), amely a nemesség ellenállási jogát tartalmazza arra az esetre, ha a király nem tartaná be a rendelkezéseket.
Az Aranybullát már II. András idejében sem tartották be, 1224-ben és 1231-ben több rendelkezését újrafogalmazták (ez utóbbi főleg az egyház részére tartalmazott kedvező változtatásokat), II. András ismételten megerősítette, hogy betartja a bulla rendelkezéseit, de ezt az ígéretét rendre megszegte.
A későbbiekben uralkodó királyok számos rendelkezését megváltoztatták, az ellenállási záradékot törölték. A Kiegyezéskor Ferenc József fontosnak tartotta törvénybe iktatni, hogy minden korábbi törvényt, szokást stb. megtart, „kivéve mindazonáltal dicsőült II. András 1222-ik évi törvényének … megszüntetett záradékát” (1867. évi II. törvénycikkely 1. paragrafus).
Adózás II. András után, az Árpád-ház kihalásáig
II. Andrást fia, IV. Béla (az „Országépítő”, uralkodott: 1235-1270) követte a trónon. Béla törekedett az apja által eladományozott világi és egyházi birtokok – erőszakkal történő – visszaszerzésére, e törekvésében eleinte a pápa is támogatta az uralkodót, később többször is megintette a királyt. A birtokrestaurációs törekvések 1239-re zárultak le. Ezt követően látott neki a király a meglazult adózási gyakorlat helyreállításának, amelyre ismét kapott pápai segítséget, amennyiben pápa engedélyezte, hogy az ország jövedelmeit nem keresztényeknek – értsd zsidóknak és másoknak – is bérbe adhassa. A király a reformfolyamatot kénytelen volt félbeszakítani, mert az országot elérte a tatárjárás.
IV. Béla a Képes Krónikában
A tatárjárás miatt az ország gazdasági ereje megrendült, a lakosság jelentős hányada elpusztult. A tatárdúlás után a király konfrontáció helyett megegyezésre törekedett az ország nagybirtokos nemeseivel. Az új birtokvizsgálatok már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították a jogszerűen szerzett birtokok tulajdonjogát. A stabilizációt is szolgáló újabb birtokadományozások tovább csökkentették a király bevételeit, így egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a királyi regálék, azaz a felségjogon szedett pénzek (kiviteli és behozatali vámok, só kereskedelme, bányászati jog stb.). A birtok- és nemesi cím adományozások ugyanakkor nem voltak céltalanok, Béla feltételeket szabott az adományozás mellé. Ennek révén sikerült egy hozzá hű, katonáskodást vállaló, várakat építő főúri réteget kialakítania. Az új birtokrendszer volt az alapja a vármegyerendszer kialakulásának. A pénzrontás helyett értékálló, jó minőségű dénárt vertek, így fellendült a kereskedelem is.
Utolsó Árpád-házi királyunk III. András (uralkodott: 1290-1301) több rendelkezése is érintette az adózást, ezek közül kiemelendők az 1298. évi törvénycikkek, amelyek szabályozták a regáléjövedelmek szedését, illetve megerősítették az Aranybulla nemesi és egyházi adómentességi cikkelyeit.
Irodalom:
A magyar egyenesadók történeti fejlődése (Magyar Kir. Pénzügyminisztérium, Budapest, 1895)
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 3. (Reáltanoda Alapítvány, 2007, Budapest)
Hóman Bálint: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában (Budavári Tudományos Társaság, 1921., Budapest)
II. Endre Aranybullája (Neumann Kht., 2003, Budapest)
Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, Budapest, 2000)
Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 904-907.o., 960-966.o., 1245-1250.o.,1273-1380.o.)
Solymosi László: Adózás a középkori Magyarországon (Rubicon 1998/9-10. 56-58. o.)
Száray Miklós: Történelem II. (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, Budapest)
Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története (Athenaeum Könyvnyomda, 1894-1898, Budapest)
