Kis magyar pénztörténet – Rákóczitól Kossuthig (4. rész)

Szerző: dr. Juhász István
Dátum: 2019. szeptember 13.
Címkék: , , , , ,
Rovat:
A pénzeknek is megvan a maguk története. Ez gyakran kapcsolódik nevezetes történelmi eseményekhez, uralkodókhoz, de az is előfordult – többször is –, hogy magával a pénzzel írtak történelmet. Ilyen események a magyar históriában is előfordultak. Egyes esetekben ez nemzeti nagyságunkat tükrözte, máskor viszont sorstragédiánk megjelenési formája volt. Sorozatunk negyedik részében II. Rákóczi Ferenc, Mária Terézia és Kossuth Lajos pénzkibocsátásairól szólunk.

„Az országgyülés még most is bizott a királyi esküben, … az osztrák ministerium egy nyilatkozványára hivatkozást nyert, mellyben az jelentetik ki, hogy a magyar nemzet önálló kormányától, a magyar pénz, had és kereskedelmi ügyek kormányzatát elvonni elhatározott akarata…”

(részlet az 1849. évi II. törvénycikkből, a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatából)

Az első részben bemutattuk a pénz „feltalálásának” társadalmi szükségességét, ismertettük a pénz funkcióit. Szent István verette az első magyar pénzeket, az első jelentősebb pénzreformot Károly Róbert hajtotta végre. Reformjának sikerességéhez nagyban hozzájárult, hogy Magyarország aranytermelése akkoriban az Európai aranytermelés 80-90%-t tette ki, de jelentős volt az ezüstbányászat is.

A második részben szóltunk Luxemburgi Zsigmond 1405-ös pénzügyi törvényeiről, Hunyadi Mátyás intézkedéseiről, illetve az ezüsttallér megjelenéséről.

A cikksorozat harmadik részében az első nagy európai infláció kiváltó okait elemeztük, illetve Bethlen Gábor pénzpolitikájáról szóltunk, aki intézkedéseivel hatékony választ tudott adni a pénzromlásra, Erdélyt jóval kisebb mértékben érintette a pénzek elértéktelenedése, az áremelkedés, mind a Habsburg Birodalom többi részét, illetve Nyugat Európát.

Az erdélyi pénzveréssel kapcsolatban meg kell még említeni Apafi Mihály (1661–1690) 50 dukátosát, amelyet 1677-ben verték a fogarasi verdében. A súlya tetemes, 172,67 gramm, átmérője 77,8 mm. Forgalmi pénznek alkalmatlan volt, de ajándékozásra, kincsképzésre igen jó. Egyetlen ismert példánya van, a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára 1977-ben – kereken 300 évvel készítése után – szerezte meg árverésen, akkori áron negyedmillió svájci frankért.

Apafi Mihály 50 dukátosa

Rákóczi pénzkibocsátása

A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcnak önálló pénzverése volt. Rákóczi már a szabadságharc elején elfoglalta Körmöcbányát és Nagybányát, ahol pénzverdék működtek, illetve a bányavárosok is birtokába kerültek. Ez lehetővé tette számára, hogy újraindítsa a pénzverést. Az említett pénzverdéken kívül még Kassán, Munkácson és Kolozsváron is veretett pénzt. A szabadságharc kezdetén aranyból dukátot, ezüstből féltallért (ezüstforintot) és polturát veretett a fejedelem.

A kezébe került bányák alacsony hatékonysággal működtek, így a nemesfém-források egyre inkább beszűkültek. Az aranyból és ezüstből vert pénzeket, illetve a szintén nemesfémben kapott francia segélyt a hadsereg és az udvartartás külföldi beszerzéseire használták fel.

Belföldi forgalomra már 1704. május 4-én egymillió forint értékű rézpénz kibocsátását határozta el, azzal az ígérettel, hogy a rézpénzt a későbbiekben nemesfémből vert pénzekre cserélik be. Erre az ígéretére hatalmas birtokai nyújtottak fedezetet, így – legalábbis kezdetben – a rézpénz elfogadtatásával nem voltak gondok. A rézből vert pénzek fő címletei 1, 10, és 20 poltura voltak, a 20 és 10 polturások feliratáról (Pro Libertate – ‘a szabadságért’) libertásnak, hangjáról kongónak nevezték. Más címleteket (például 4 polturásat) is veretett Rákóczi, de ezek inkább próbanyomatnak voltak tekinthetőek. Rákóczi a kor szokásával ellentétben pénzeire nem tétette rá arcképét, pénzei a magyar címert és a Madonnát ábrázolták.

Az egyetlen pénzt, amelyen II. Rákóczi Ferenc képmása látható, erdélyi fejedelemként verette 1707-ben, Kolozsváron. Mindössze három példány készült belőlük, amelyek közül kettőt bemutatásként elküldtek a fejedelemnek. Rákóczi nemtetszéssel fogadta a vereteket, elrendelte, hogy a harmadik példányt is küldjék el neki, ne készítsenek többet belőle, és semmisítsék meg a verőszerszámokat.

A II. Rákóczi Ferencet ábrázoló egyetlen pénzérme

A beváltásra tett ígéreteket nem tudták teljesíteni, így a rézpénz elfogadtatása egyre nagyobb gondot jelentett, az egypolturásat még névértéken elfogadták, de a 10 és 20 polturásat már csak a névérték töredékén. Kettős árrendszer alakult ki, más ára volt a termékeknek, ha nemesfém-pénzzel fizettek, és más ára, ha rézpénzzel.

További problémát jelentett, hogy a rézpénzt elkezdték hamisítani, és nagy mennyiségben áramlott az országba a hamisítvány Lengyelországból, Havasalföldről, Törökországból. A hamisítványok között nem csak vert érmék voltak, hanem kevésbé igényes kivitelű öntött rézpénzek is.

A rézpénzzel kapcsolatos gondokra reagálva már az 1706. januári miskolci tanácsülésen felvetődött, hogy be kellene szüntetni a rézpénzek verését, de ez egyelőre csak felvetés maradt. Ugyanitt döntöttek arról, hogy a hamisítások miatt rézpénzeket ellenjeggyel látják el. Ez persze csak azt eredményezte, hogy a rézpénzek mellett az ellenjegyeket is elkezdték hamisítani.

Végül az ónodi országgyűlésen döntöttek a rézből készült pénzérmék verésének beszüntetéséről, illetve a forgalomból történő kivonásukról, egyidejűleg a 10 polturásokat 4 polturára, a 20 polturásokat 8 polturára értékelték le (az egy polturás maradt névértéken). A forgalomképes 20 és 10 polturásokat egy kis Madonna-képpel, mint ellenjeggyel látták el.

A lepecsételt (ellenjegyzett) pénzek ellenőrzésére és a forgalomban való elfogadtatására minden megyét köteleztek arra, hogy felügyelőket, „kongó-bírákat” alkalmazzanak. A felügyelők feleltek azért, hogy az áruforgalomban elfogadják a rézpénzt, ha az árus erre nem volt hajlandó, akkor az árus portékáját elkobozták, megkapta a vevő, a vevő által fizetett ellenérték pedig a kincstár bevétele lett. Ennek következménye viszont az lett, hogy a parasztok inkább nem vitték a piacokra a megtermelt termékeiket, hogy ne kelljen értéktelen rézpénzt elfogadni cserébe.

Rákóczi 20 polturás libertása, ellenjeggyel

A kincstár a rézpénzzel fizette ki a katonák zsoldját, a bányászok, pénzverők (stb.) bérét is. A rézpénz bevezetésekor ez még nem jelentett gondot, de az idő múltával egyre inkább ezüstben követelték a kifizetéseket, még az is előfordult, hogy a katonák a rézpénzt eldobálták.

A szabadságharc bukását követően a megmaradt rézpénzeket nem olvasztották be, azokat török szövetkereskedők kapták meg áruik ellenértékeként, természetesen csak a réz súlyát vették figyelembe, a rávert értéket nem.

Mária Terézia és a papírpénz

Alapvető pénzügyi változást Mária Terézia uralkodása (1740-80) hozott. Gazdasági, kereskedelem-élénkítő reformok kerültek bevezetésre, amelyek keretében a pénzrendszert is egységesítették. A Mária Terézia által 1750-ben bevezetett új pénznem neve Gulden (latinul Florenus, magyarul forint) volt. Egy kölni márka (kb. negyed kilogramm) színezüstből 20 forintot kellett verni. Ausztria és Bajorország 1753-ban egyezséget (konvenció) kötött, hogy azonos pénzláb alapján készítik pénzeiket. A pénznem elnevezése ettől kezdve Gulden Conventions-Münze, azaz konvenciós forint volt. Ez a pénzláb az 1811-16 közötti időszakot kivéve 1856-ig (az új decimális rendszer bevezetéséig) volt érvényben. Egy konvenciós forint fél tallérral („konvenciós tallér”) és 60 krajcárral („konvenciós krajcár”) volt egyenértékű. A konvenciós forintot más néven féltallérnak és forintos tallérnak is nevezték.

Mária Terézia vezette be 1760-tól a rendszeres rézpénzverést. Polturát, dénárt, krajcárt, fél és negyed krajcárt verték rézből. A krajcárt Magyarországon I. Lipót (uralkodott: 1657–1705) vezette be. Az elnevezés az osztrák-németből került át a magyarba, a krajcár korábbi veretein kereszt volt látható, bár I. Lipót idején már sem az osztrák, sem a magyar krajcárok éremképe nem ábrázolt keresztet. A krajcár 1754-ben vált fő váltópénzzé, amikor bevezették a konvenciós tallért A krajcár egészen 1892-ig az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalos (váltó)pénze volt, egy forint eleinte 60 krajcárt ért, 1857-től százat.

Mária Terézia után polturát és dénárt már nem vertek, de a kisebb krajcárértékek rézből verése állandósult.

Mária Terézia uralkodásához fűződik a papírpénz megjelenése is. A Habsburg Birodalomban az első bankjegyeket 1762-ben bocsátották ki 5, 10, 25, 50 és 100 forintos címletekben. A bankjegyeket 1 és 2 forint címletű ezüstpénz verésével egészítették ki. 1771-ben megjelentek az 500 és 1000 forintos bankócédulák is. A bankjegyeknek csak az egyik oldalán volt nyomat, a másik oldalt üresen hagyták. II. József idejében a bankócédulákat már ezüstre is át lehetett váltani, elfogadását Magyarországon is kötelezővé tették.

A 100 forintos Kossuth-bankó

A napóleoni háborúk megingatták a bankócédulák értékét, többször is le kellett értékelni azokat, sőt többfajta bankócédula is forgalomban volt. Eleinte 100 ezüstforintért 445, 1810 decemberében 960, 1811 márciusában 1200 papírforintot kellett fizetni.

1816-ban létrejött a Szabadalmazott Osztrák Nemzeti Bank (Österreichische National Zettelbank), és a továbbiakban ez bocsátotta ki a papírpénzt. Ebben az évben újabb devalvációra került sor, megállapították, hogy 250 váltó(papír)forint 100 ezüstforinttal egyenlő. A kötelezően elrendelt beváltáskor az összeg 2/7-ét fizették ezüstben, 5/7-ét pedig 1%-os kamatozású államkötvényben.

Kossuth-bankó

Az 1848-as 12 pont egyike – 9. – volt a Nemzeti Bank megteremtése. Ez természetesen a magyar pénz kibocsátásának igényét is jelentette. Az áprilisi törvényekbe ez nem került bele (a Magyar Nemzeti Bank csak 1924-ben alakult meg). A nemzeti valuta kibocsátására viszont sor került. A papír és fémpénzeken is magyarrá vált a felirat.

Az ország működésének pénzügyi fedezete előteremtése érdekében Kossuth már áprilisban tárgyalásokat kezdett a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal. Az új bankjegyek nemesérc fedezetét először kölcsönjegyzéssel próbálta előteremteni. 1848. május 23-án felhívta a nemzetet kamatos kincstári utalványok jegyzésére, melyek 50 és 100 forintos címletűek voltak, 3, 6, 9 és 12 havi lejárattal, és 5 százalékos kamatot ígértek. Az utalványok a pénzforgalomba bekerülve később bankjegyként is használatosak lettek, de a kibocsátáskor remélt eredményt nem sikerült elérniük: a tervbe vett összegnek csupán a harmada folyt be belőlük.

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal 1848. június 17-én került sor a szerződés megkötésére.

A szerződés alapján a Pénzügyminisztérium 5 millió forintot fog fedezetként letenni aranyban és ezüstben, és ezért cserébe a bank 12 és fél millió forint értékben fog bankjegyeket forgalomba hozni kétforintos és egyforintos címletekben. A nemesfém-fedezet és a bankjegyek arányát tehát 1:2,5-ben határozták meg. A Pénzügyminisztérium a fedezetnek csak egy részét volt képes előteremteni – nagyjából 1,8 millió forint értékben –, így a bankjegykibocsátás is ennek arányában történt meg. A szerződéskötésnek ennél nagyobb jelentőséget adott az, hogy a szerződéssel a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank bankjegykibocsátó bankká alakult át, ezzel önálló magyar jegybank jött létre.

A további pénzkibocsátás érdekében Kossuth 1848. július 11-én tartott nevezetes országgyűlési beszédében kétszázezer újonc és 42 millió forint hitel megszavazását kérte, amit „megadjuk, megadjuk” felkiáltással szavaztak meg a képviselők.

A jegybank 1848. augusztus 13-án hozta forgalomba a Kossuth-bankók első címletét, a kétforintost (színe miatt vöröshasúnak is nevezték).

A ‘vöröshasú’ – az első magyar bankjegy

Újabb bankjegyek kibocsátására 1848. augusztus 26-án az országgyűlés 61 millió forintot szavazott meg.

A hiteleket a pénzügyi kormányzat fel tudta venni, de így a további pénzkibocsátásnak már nem volt ércfedezete, mai szóhasználattal az államadósság növekedett meg ilyen módon.

A „vöröshasút” október 6-án követte az egyforintos bankó, a szeptember 1-jei keltezésű ötforintos szeptember 6-án, a százforintos november 7-én, a tízforintos papírpénzek pedig 1849. március 24-én kerültek forgalomba. Mindegyik papírpénzen szerepelt Kossuth Lajos aláírása, pénzügyminiszter jelzéssel, ezért is terjedt el a Kossuth-bankó elnevezés.

Annak ellenére, hogy a bankjegyek nemesfém fedezete hiányzott, a bankjegyek könnyen elterjedtek, sőt népszerűek lettek. Még a megszálló osztrák csapatokat is Kossuth-bankókkal látták el 1848 decemberében, 1849 elején.

A szabadságharc bukását követően viszont a Kossuth aláírásával megjelent bankjegyek a nemzeti érzület jelképévé váltak, tiltották a használatát, az osztrákok összegyűjtötték a bankókat, és több helyen nyilvánosan elégették azokat.

A kormányzat egészen a szabadságharc bukásáig nem szenvedett a pénzeszközök hiányától. A korábban megszavazott 61 millió forintos hitelkeret teljes kihasználása sem volt szükséges (bár Kossuth 90 milliót kért megszavazni). Összességében elmondható tehát, hogy a finanszírozás és a pénzkibocsátás eredményes volt 1848-49-ben.

A szabadságharc bukása után az összes papírpénzek (a fedezettek is) értéküket veszítették, a beszolgáltatottakat nyilvánosan elégették, a fémpénzekre visszakerült a latin, illetve német nyelvű felirat. A Kossuth-bankó megtartása, rejtegetése a nemzeti ellenállás egyik megnyilvánulása volt.

Kossuth 1851-ben az Amerikai Egyesült Államokban, Philadelphiában 1, 2 és 5 forintos pénzjegyeket, úgynevezett emigrációs forintot nyomatott. Ezek után Londonban próbált meg kiadni 1, 2 és 5 forintos pénzjegyeket, ezek nagy részét azonban elégették, és kiadásra már nem kerültek. Ezek ma a legritkább Kossuth-bankók.

A szabadságharc időszakából származik az utólag átalakított, szétcsavarható 3 krajcár címletű rézpénz, ún. spionpénz. Belső két oldalára a szabadságharc két emblematikus alakjának, Bem Józsefnek és Petőfi Sándornak a portréját festették.

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Kovács György: „Globalizációs” kihívások és a magyar pénztörténet (in Pénzügyek és globalizáció, SZTE GTK Közleményei, szerk.: Botos Katalin, JATEPress, Szeged, 2005, 107-137. pp)

Magyar Katolikus Lexikon vonatkozó címszavai

Magyar Nemzeti Múzeum – Éremtár – „B” gyűjtemény

Maticsák Sándor: A mókusbőrtől az euróig – Pénznevek etimológiai szótára (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2018)


Kapcsolódó cikkek:


Kis magyar pénztörténet – 3. rész
2019. szeptember 6.

A pénzeknek is megvan a maguk története. Ez gyakran kapcsolódik nevezetes történelmi eseményekhez, uralkodókhoz, de az is előfordult – többször is –, hogy magával a pénzzel írtak történelmet. Ilyen események a magyar históriában is előfordultak. Egyes esetekben ez nemzeti nagyságunkat tükrözte, máskor viszont sorstragédiánk megjelenési formája volt. Sorozatunk harmadik részében a XVI. század közepétől kialakult nagy európai inflációs válságot, illetve Bethlen Gábor pénzügyi intézkedéseit mutatjuk be.

Kis magyar pénztörténet – 2. rész
2019. augusztus 30.

A pénzeknek is megvan a maguk története. Ez gyakran kapcsolódik nevezetes történelmi eseményekhez, uralkodókhoz, de az is előfordult – többször is –, hogy magával a pénzzel írtak történelmet. Ilyen események a magyar históriában is előfordultak. Egyes esetekben ez nemzeti nagyságunkat tükrözte, máskor viszont sorstragédiánk megjelenési formája volt. Sorozatunk második részében Nagy Lajostól a XVI. század elejéig mutatjuk be a jelentősebb pénztörténeti eseményeket.

Kis magyar pénztörténet – 1. rész
2019. augusztus 23.

A pénzeknek is megvan a maguk története. Ez gyakran kapcsolódik nevezetes történelmi eseményekhez, uralkodókhoz, de az is előfordult – többször is –, hogy magával a pénzzel írtak történelmet. Ilyen események a magyar históriában is előfordultak. Egyes esetekben ez nemzeti nagyságunkat tükrözte, máskor viszont sorstragédiánk megjelenési formája volt. Sorozatunk első részében az Árpád-házi uralkodók pénzkibocsátását és Károly Róbert pénzreformját mutatjuk be.