Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az elmúlt években egyre markánsabban látszik kikristályosodni az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) álláspontja arra vonatkozóan, hogyan is kell értelmezni az utólagos adóalap-csökkentésre vonatkozó uniós előírásokat – ez az álláspont pedig nem mindig esik egybe azzal, amit a magyar adóhatóság képvisel.
Jogszabályi háttér
A közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló, 2006. november 28-i 2006/112/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: héairányelv) 90. cikke a következőképpen rendelkezik az utólagos adóalap-csökkentésről:
“(1) Elállás, a teljesítés meghiúsulása, teljes vagy részleges nemfizetés, illetve az értékesítés bekövetkezte utáni árengedmény esetén az adóalapot a tagállamok által meghatározott feltételek szerint megfelelő mértékben csökkenteni kell.
(2) A tagállamok a teljes vagy részleges nemfizetés esetén eltérhetnek az (1) bekezdéstől.”
A 273. cikk értelmében a tagállamok megállapíthatnak más kötelezettségeket is, amelyeket szükségesnek ítélnek a hozzáadottérték-adó (héa) pontos behajtása és az adócsalás megakadályozása érdekében, arra a követelményre is figyelemmel, hogy az adóalanyok által teljesített belföldi és tagállamok közötti ügyleteket egyenlő bánásmódban kell részesíteni, és feltéve, hogy az ilyen kötelezettségek nem támasztanak a tagállamok közötti kereskedelemben a határátlépéssel összefüggő alaki követelményeket. E lehetőséget azonban nem lehet a héairányelv 3. fejezetében meghatározott kötelezettségeket meghaladó további számlázási kötelezettségek előírására felhasználni.
Amint látszik, az irányelvi szabályozás főszabálynak tekinti, hogy
esetén az adóalapot csökkenteni kell.
A 90. cikk két irányban biztosít mozgásteret a tagállamok számára:
A 273. cikk pedig az adóbehajtás hatékonyságát és az adócsalás elkerülését szolgáló tagállami előírásokra ad lehetőséget, bizonyos feltételekkel.
Az EU tagállamai jellemzően úgy tekintették, hogy az irányelvi rendelkezések a nemzeti szabályozás kereteit adják meg, amelyen belül a tagállamok szabadon alakíthatják ki a részletszabályokat. Az EUB ítélkezési gyakorlata azonban azt mutatja, hogy a tagállamok mozgástere kisebb, mint hitték volna, ezért az irányelvitől eltérő szabályozásokat több országban is időről időre ki kell igazítani.
Ez történik a magyar áfa rendszerében is, amelyben az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: Áfa tv.) 77-78. §-aihatározzák meg az adóalap utólagos csökkentésének esetköreit és feltételeit – méghozzá az EUB ítéletei nyomán az utóbbi években egyre több részletszabállyal.
Az adóalap-csökkentés feltételei
A héairányelv 90. cikk (1) bekezdése főszabályként írja elő az adóalap csökkentését az ott meghatározott kritériumok teljesülése esetén.
Az EUB következetesen képviselt álláspontja szerint e rendelkezés a héairányelv alapvető elvének kifejeződése, amely szerint az adó alapja a ténylegesen kapott ellenérték, amiből az következik, hogy az adóhatóság héa címén nem szedhet be magasabb összeget annál, mint amelyet az adóalany beszedett.
A hivatkozott jogszabályhellyel kapcsolatosan az EUB ítéletei az alábbi főbb kérdésköröket érintették:
Az adóalap-csökkentésre jogosító esetkörök
A Héa-ie. 90. cikkének (1) bekezdése
esetén írja elő az adóalap csökkentését.
Az EUB több ítélete is foglalkozott azzal, hogy egy adott tényállás besorolható-e a fenti esetkörök valamelyikébe.
Elállás, a teljesítés meghiúsulása
Az EUB ítéleteiben ezen esetkör kapcsán rendre az “Elállás, a teljesítés meghiúsulása [helyesen: Megszűnés, felmondás, elállás]” megjelölés szerepel, az alábbi okból.
Amint a C-404/16. sz. Lombard ügyben hozott ítéletében az EUB rámutat, a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az uniós jogi rendelkezéseket egységesen kell értelmezni és alkalmazni az Európai Unió valamennyi nyelvén készült változatok figyelembevételével. Az uniós jogi szövegek egyes nyelvi változatai közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést azon szabályozás általános rendszerére és céljára tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi. Ami a megszűnés, a felmondás és az elállás kifejezéseket illeti, e rendelkezés nyelvi változatainak többsége, többek között a német és a francia változat, e három esetet említi, míg mások, mint az angol és a magyar változat, csak két esetet említ.
A megszűnés, a felmondás és az elállás kifejezések héairányelv 90. cikkének (1) bekezdésében, különösen a német és a francia változatban történő használata a mind a visszaható hatályú (ex tunc), mind pedig a jövőre nézve történő (ex nunc) megszüntetés esetének lefedésére irányuló szándékkal magyarázható. Az e cikk magyar nyelvű változatában szereplő „elállás” és „teljesítés meghiúsulása” kifejezések nem ellentétesek ezen értelmezéssel, amennyiben a szerződés visszaható hatályú és az ügylet meghiúsulása esetén történő megszüntetésére utalnak.
