Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Isteni színjáték a maga keresztrímes tercináival, időmértékes verselésével már önmagában is magában hordoz bizonyos muzikalitást, de a műben számos zenei részlet is elhangzik, sok hangszer megszólal, és több szereplő is zenével foglalkozott földi élete során. Dantéról és főművéről szóló sorozatunk befejező részeiben a Színjáték zeneiségéről szólunk.
S ahogy jól hangolt hárfa, viola / sok húrja édesen cseng annak is, / aki a dallamot nem fogja föl, / úgy árasztott a kereszten kavargó / sok fénypontocska egy melódiát, / mely elbűvölt.
(Paradicsom 14:118-123)
Dante a Vendégség című művének második fejezetében ír arról, hogy az irodalmi műveknek többféle olvasata is lehet. A következő négy kategóriát állapítja meg: betű szerinti, allegorikus, erkölcsi (morális) és misztikus (anagogikus) értelmezések. A betű szerinti nem szorul magyarázatra. A Színjátékban rengeteg allegória van (maga a mű is egy hatalmas allegória), és a történetmesélés közben az erkölcsi tanulságoknak is számos megnyilvánulásával találkozhatunk. A negyedik, misztikus olvasatot a költő érzékfeletti olvasatnak is nevezi, és akkor alkalmazza, mikor lelki szempontból magyaráz egy-egy szöveget.
A középkor sajátos kódrendszerében a zene közvetítőként funkcionált isteni (transzcendens) és emberi (humana) között, így érdemes a Színjáték zeneiségét is vizsgálnunk. Az alábbiakban és a következő részben szólunk a Színjátékban megnevezett hangszerekről, a Pokolra, Purgatóriumba vagy Mennyországba jutott trubadúrokról, az egyes canticákban megszólaló zeneművekről, illetve Dante művének hatására született zeneművekről.
A zenének a középkorban kiemelt szerepe volt, a hét szabad művészet részét képezték a zenei ismeretek.
A Filozófia bemutatja a hét szabad művészetet Boethiusnak (Henri de Vulcop (1450 – 1485) miniatúrája, 1460-1470 körül
Dante – ahogyan erről Boccaccio is értekezik a Dante élete című művében – szerette a zenét, de maga azt nem művelte, az Isteni színjátékban sok zenei részlet van, de a költő soha nem énekel. Nem játszott hangszeren, és nem tudta értelmezni a zene lejegyzését (tulajdonképpen kottáját) sem. Sok versét megzenésítették a korabeli zeneköltők, de verseit nem dallamra írta, azok az elkészült szöveg alapján készültek.
Ebben a cikkben is Nádasdy Ádám fordításait szerepeltetjük. A zeneiség elemzésénél hasznosítottuk Kádár Anett Musica dantesca – Dante költészetének zeneisége című doktori értekezésének megállapításait.
Hangszerek
Az Isteni színjátékban számos hangszert megnevez, megszólaltat Dante. Az eltelt hét évszázad alatt ezek egy része továbbfejlődött, mások esetében már azt sem tudjuk, hogy mifélék lehettek. Ez természetesen a fordítóknak is komoly problémát jelent, hiszen a ma már nem ismert hangszerek megnevezését lefordítani is nehéz lenne.
A három canticában a következő hangszer-elnevezésekkel találkozhatunk:
– Pokol: tromba, trombetta, campane, cennamella, leuto, tamburo, corno;
– Purgatórium: organo, tuba;
– Paradicsom: tuba, corno, giga, arpa, lira, organo, cetra, sampogna.
A fordításokban ezek általában a következőkként jelennek meg (nem sorrendben!): csengő, csengettyű, dob, kürt, síp, trombita, flóta, orgona, citera, koboz, lant, hárfa, líra, viola.
A hét szabad művészetből a zene allegóriája (Cornelis Schut (1597-1655), faliszőnyeg)
Általánosságban elmondható, hogy a Pokolban zajkeltő és ritmushangszerek szerepelnek (még a hasonlatokban, allegóriákban is), a Purgatóriumban és a Paradicsomban dallamot játszó hangszerek, amelyek az égi zenéket kísérik vagy aláfestik. Ugyanazt a hangszert a nép nyelvén nevezi meg Dante, ha közönségességet akar kifejezni (jellemzően a Pokolban), ezzel szemben a latinos elnevezést használja a magasztos helyzetekben (a Purgatóriumban és a Paradicsomban).
Lássunk néhány példát az előzőekre!
A Pokolban alfelét használja hangszerként egy ördögi teremtmény:
|
Elindultak balra a sziklagáton, de előbb nyelvükkel foguk között jelet fújtak a szakaszvezetőnek, az meg a valagával trombitált. … és láttam portyát, párbajt, hősi tornát kísérve csengettyűkkel, kürt szavával, dobbal, várakból adott füstjelekkel, ismert és sosem látott módokon – de ilyen különös fúvós zenére nem láttam elindulni katonákat, se messzi útra kifutni hajót! Pokol, 21:136-139 és 22:6-12 |
Dante korában ez messze nem számított annyira obszcén jelenetnek, mint manapság. A megnevezett hangszerek az eredeti szövegben: trombe, campane, tamburi, és cennamella.
A következő képben a vízkórral sújtott pénzhamisító jelenik meg:
|
Feltűnt egy, aki lant-alakú volt: csak ott kellett volna elmetszeni, hol szétválnak az ágyéknál a lábak. … Ádám mestert ököllel hasba vágta: döngött a feldagadt has, mint a dob. Pokol 30:49-51 és 30:102-103 |
A lant és a dob is hasonlatként jelenik meg.
Az alábbi néhány sorban már hangszer szólal meg a Pokolban, de a hang inkább iszonytató, mint kellemes:
|
Itt nem volt se nappal, se éjszaka, úgyhogy szemem alig látott előre; de kürtszót hallottam, oly hangosat, a mennydörgést is túlharsogta volna. Pokol 31:10-13 |
A Purgatórium következő néhány sorában a hangszer (orgona) és az énekelt zene együtthangzását figyelhetjük meg:
|
Figyeltem, vajon mit hallok először: a Te Deum laudamus lehetett, édes hangok és zajok vegyüléke. Ez azt a hangzást juttatta eszembe, amikor valaki az orgonával összhangban énekel, és így szava hol jobban, hol kevésbé érthető. Purgatórium 9:139-145 |
Dante zenei érzékelésének és műveltségének egyik meghatározó példája ez a költői felismerés.
És két példa a Paradicsomból:
|
S ahogy jól hangolt hárfa, viola sok húrja édesen cseng annak is, aki a dallamot nem fogja föl, úgy árasztott a kereszten kavargó sok fénypontocska egy melódiát, mely elbűvölt. Nem értettem a himnuszt, csak azt, hogy nagyszerű magasztalás: hogy „feltámadsz” meg „győzöl”, ezt kivettem, mint aki hall, de érteni nem ért. Paradicsom 14:118-126
S miként a hangok is a lant nyakától nyerik alakjukat, és a dudának lyukain szól a befújt levegő, úgy most, miután vártunk egy kicsit, a mormolás föltört a sasmadárból, végig a nyakán, mint egy nagy torokból. Paradicsom 20:22-27 |
Dante minden bizonnyal magára is utal akkor, amikor „a dallamot nem fogja föl”.
Trubadúrok
A trubadúrlíra a XI-XIV. században virágzott. A trubadúrok egyszerre voltak költők, dalszerzők és énekesek, hangszeres muzsikusok. Világi zenéjük főleg a szerelemről szólt, de egyéb történetmesélés, bűvészkedés is belefért a produkciókba, sőt akár udvari bolondként is helytálltak. Kedvtelésből alkottak és zenéltek, de természetesen a megélhetésüket is biztosította ez a tevékenység. Sokan közülük a nemesség alsóbb rétegeihez tartoztak. Előfordult, hogy énekeseket, hangszereseket is felfogadtak a szerepléseikhez, vagy saját műveiket ilyen „alvállalkozókkal” adatták elő. A mások műveit előadók voltak a joculatorok, a jongleurök, a joglarok, a giullarék. Az előadás nyelve általában a beszélt népnyelv volt.
A nép nyelvén való verselést maga Dante is rendkívül fontosnak tartotta, az Isteni színjátékot is a Firenzében és környékén beszélt toszkán nyelvjárásban írta. A nép nyelvén való ékesszólásról című esszéjében kifejti, hogy a legjobb költőknek szabad csak a nép nyelvén alkotni, és műveikben a legfontosabb témák az Egészség, a Szerelem és az Erény kell, hogy legyenek, és a „legjobban reájuk irányuló dolgokról, mint a fegyverforgatásban való derékségről, a lángoló szerelmi tűzről, és az akarat irányítani tudásáról” kell írni. Számos trubadúrt és műveit idézi példaként Dante ebben a művében is. Közülük több trubadúrt szerepeltet az Isteni színjátékban is, mindegyikük valós személy volt.
A Pokolban bűnhődik Bertran de Born (1141-es években született, †1215?), költő és várúr, aki, provanszál (oksitán) nyelvű verseiben a háború szépségét dicsőítette. Born azért került a Pokolba, mert II. Henrik angol király (uralkodott: 1154–1189) ellen lázította annak fiát, az ifjú Henriket, aki aztán a csatározások során meg is halt.
|
S hogy rólam is tudósítsd a világot, tudd meg: Bertran de Born vagyok, aki rosszat sugalltam az Ifjabb Királynak. Apát s fiát egymás ellen tüzeltem, gonoszabbul, mint egykor Achitófel hergelte Absalomot s Dávidot. Mivel elvágtam egy rokoni kapcsot, elvágva hordom, íme, az agyam a gerinctől, amelyből származik. Én példázom az ellenbüntetést!” Pokol 28:133-142 |
Born pokolbéli büntetése az, hogy levágott fejét hordozza a kezében.
Bertrand de Born, a XXVIII. ének illusztrációjaként (jobboldali jelenet)
A Purgatóriumban három trubadúrral is találkozik Dante:
– Arnaut Daniellel, a szintén provanszál trubadúrral; 1180 és 1200 között működött, 1210 körül halt meg (a 26. énekben a bujaság bűnétől tisztul);
– Guiraut de Borneillel, a (1138-1215/1220) provanszál költővel (szintén a 26. énekben tisztul a bujaság bűnétől); illetve
– Sordello da Goitóval (1200-as évek elején született Lombardiában, Mantova közelében, †1269), aki provanszál nyelven író itáliai költő és énekes volt, a maga korában a legkiválóbb.
Sordello botrányoktól sem mentes, kalandos életet élt, ő csábította el egyik férjétől Cunizza asszonyt, aki csapodársága ellenére a Paradicsomba került, mert jótét lélek volt (róla a Paradicsom 9:13-66 soraiban ír Dante).
Sordello a Purgatóriumban először tartózkodóan viselkedik Vergiliusszal és Dantéval, de miután megtudja, hogy Vergilius a földije (ugyanazon a vidéken születtek), beszédbe elegyedik velük, és a Purgatórium 6. énekétől a kilencedikig folyik a beszélgetés.
Dante Vergiliusszal és Sordellóval, valamint egy kígyóval, akit két angyal űzött el
|
De nézd csak, ott egy lélek üldögél teljesen egyedül, és erre néz. Ő megmondja majd, merre jobb az út.” Közelebb mentünk: ó, Lombardia szülötte, büszkén néztél s megvetően, szemed mozgása lassú és nemes! Nem szólt az árny egyetlen szót se hozzánk, nézte, ahogy jövünk, csöndben figyelt, mint az oroszlán, amikor pihen. Vergilius megszólította, kérdve, hogy melyik út a legjobb fölfelé; de ő a kérdésre nem válaszolt, hanem sorsunkat kérdezte s hazánkat. A drága Mester kezdte mondani: „Én Mantova…” – Erre az árny, aki addig csak zárkózottan ült, fölugrott: „Ó, mantovai! Sordello vagyok, a honfitársad!” – s egymást átölelték. Purgatórium 6:58-75 |
A Paradicsomba csak egy trubadúr került közvetlenül, Fouquet, a dalnokból lett püspök. Fouquet de Marseille provanszál nyelvű dalköltő és énekes volt, 1150 körül született, 1231-ben halt meg. Fouquet 42 évesen különvált feleségétől és fiaitól, és beállt szerzetesnek. Végül Toulouse püspöke lett, és harcolt az eretnekek ellen. A Paradicsomba kerülést azért „érdemelte ki”, mert verseiben a tiszta (plátói) szerelmet dicsőítette (9. ének).
Fouquet, a trubadúrból lett püspök (mögötte Cunizza, aki Sordello kedvese – is – volt) – baloldali jelenet
Irodalom:
Boccaccio művei – Dante élete (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975)
Dante Alighieri összes művei (Magyar Helikon, Budapest, 1965)
Dante: Isteni színjáték (Nádasdy Ádám fordítása) (Magvető, Budapest, 2020)
Dante Alighieri: Pokol (Baranyi Ferenc fordítása) (Tarandus Kiadó, Győr, 2012)
Dante: Isteni színjáték – Purgatórium (Baranyi Ferenc és Simon Gyula fordításában) (Kossuth Kiadó, Budapest, 2017)
Dante Alighieri: Az új élet (Baranyi Ferenc fordításában) (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2013)
Kádár Anett: Musica dantesca – Dante költészetének zeneisége – doktori értekezés (Debreceni Egyetem BTK, 2016, Debrecen)
Az Isteni színjáték külön nem jelölt illusztrációinak forrása: The British Library, az Isteni színjátékot tartalmazó kódex miniatúrái (Itália, Toszkána, Siena?, 1444 és 1450 között)
