Hogyan adóztak a rómaiak? – Diocletianus reformjai (7. rész)
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Diocletianus egy sokféle válsággal terhelt birodalomnak lett a császára. Trónutódlás, infláció, elavult adórendszer, gyengülő hadsereg, irányíthatatlan birodalom, mind olyan problémák voltak, amelyek sürgős beavatkozásokat igényeltek. A császár módszeresen hozzálátott a reformokhoz, amelyeket húsz év után fejezett be, ezt követően – egyedülálló módon – lemondott a császári trónról.
Oly mértékben kezdte fölülmúlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adók következtében a parasztok odahagyták földjeiket …
(részlet Lactantius De mortibus persecutorum – A keresztényüldözők halála – c. művéből)
A harmadik század harmincas éveinek közepétől gyorsan váltották egymást a római császárok, három év már hosszú uralkodási időnek számított, és szinte mindegyikük erőszakos halált halt. A legtöbb esetben a katonák kiáltották ki vezetőjüket császárnak, de többször előfordult, hogy a hadsereg más részei mást kiáltottak ki, így a császárok, társcsászárok, ellencsászárok, trónkövetelők eléggé zavaros rendszere alakult ki. Tetézte a zűrzavart, hogy a senatus továbbra is fenntartotta magának a jogot, hogy a császárt maga válassza meg, de legalább jóváhagyja a katonák által trónra emelt császár személyét.
Természetesen, ez az anarchikus helyzet szétzilálta a birodalom irányítását, a pénzrendszert, az állami működéshez szükséges adók akkor sem folytak be, ha beszedték azokat, mert a korrupt tisztviselők elsikkasztották.
Ilyen körülmények között választották Nicomediában (ma Izmit városa Törökország ázsiai részén, nem messze Isztambultól) katonái Dioclest császárnak 284. november 20-án. Nagy esély volt rá, hogy uralkodása a „megszokott” forgatókönyv szerint történik, és rövid időn belül meggyilkolják. Nem így történt!
Diocles császárrá választását követően latinosította a nevét Diocletianusra, és felvette a Caius Aurelius Valerius előneveket is. Életének első negyven évéről keveset tudunk. A dalmáciai Salonában (később Spalato, ma Split) született 244. december 22-én. Apja vagy scriptor (írnok) volt, vagy felszabadított rabszolga, aki a senatusi rangot is elérte. Ez azt jelenti, hogy jómódú családból származott, a hadseregben gyorsan vezetői tisztségeket tölthetett be.
Diocletianus palotája
Megválasztásakor Rómában még Carinus uralkodott, akivel 285 júliusában a Margus folyónál ütközött meg. Diocletianus legyőzte Carinus seregeit, Carinust a csata hevében saját katonái ölték meg. Így Diocletianus maradt az egyetlen római császár az adott pillanatban.
A birodalom irányításának reformja
A hatalmas birodalom irányítása egy ember által szinte lehetetlen volt, a barbárok (mindenki, aki nem római!) betörései miatt a katonai védelmet sem lehetett megszervezni megfelelően. Diocletianus barátját, Maximianust vette maga mellé társcsászárnak, majd 293-ban Galerius és Constantius Chlorus (a későbbi Constantinus császár apja) is társcsászár lett. A két főcsászár (Diosletianus és Maximianus) címe „caesar” lett, míg a magul mellé választott társcsászárok címe „augustus”. Ebben hatalmi rendszerben a főcsászár távozása (halála vagy más okok miatt) után az „augustus” vált „caesarrá”, aki viszont újabb „augustust” választott maga mellé. A „caesarok” és „augustusok a birodalom meghatározott területrészei felett uralkodtak, de egységes maradt a jogrendszer. Igaz, hogy ezzel a birodalom négy részre oszlott, de megkönnyítette a védelmét és kormányzását.
A Római Birodalom a tetrarchia korában
Diocletianus Nikomedeiából kormányzott, Maximianus előbb Mediolanumban (Milánó), majd Ravennában székelt, Constantius Chlorus a germán határ közelében levő Augusta Trevirorumot (Trier), Gaius Galerius a Száva menti Sirmiumot választotta székhelyéül. Itáliának és Rómának semmiféle kivételes elbánása nem volt ebben a rendszerben, jellemző, hogy Diocletianus is csak uralkodása huszadik évében látogatott el Rómába.
A Diocletianus által bevezetett hatalmi rendszert tetrarchiának nevezzük. Ez mindaddig működőképes maradhatott, míg valamelyik társcsászár nem akart a többiek fölébe kerekedni. A rendszer Diocletianus császársága idejében működött, az azt követő eseményekről a későbbiekben szólunk.
A tetrarchákat ábrázoló porfírszobor (IV. század, Velence, Szent Márk bazilika). A velenceiek a bizánci Philadelphion palotából rabolták el 1202-ben
A Diocletianus előtti császárok – legalább is formailag – elfogadták a nép uralmát (res publica), az ezt képviselő senatust felállva köszöntötték, magukat csak a legfőbb hivatalnoknak tekintették. Ez utóbbit fejezi ki a császárság első három évszázadának principátus elnevezése is.
Diocletianus szakított ezzel a hagyománnyal! Magát a legfőbb úrként (domunus) tiszteltette, sőt istencsászárként dicsőíttette. A senatus tagjainak is meg kellett előtte alázkodniuk. Az élő istenként való imádást azért követelte meg, mert a keleti népek (pl. Perzsia) uralkodói csak istenként fogadták el egyenlő partnerként a császárt, tehát ez diplomáciai szempontok miatt is szükségszerű lépés volt. A hatalomgyakorlásnak ezt az új rendszerét – a principátus helyett – nevezzük dominátusnak. A sokistenhitű rómaiaknak nem volt gond más rendszerek isteneit is „befogadni”. A görög isteneket „adoptálta” a rendszer, de befogadták az egyiptomi és más keleti isteneket is. Az uralkodó istencsászárként való tisztelete viszont jelentős konfliktust idézett elő az egyistenhitűek, így a zsidók, a keresztények, de még inkább a manicheusok körében. (Lásd erre vonatkozóan a keresztényüldözésről szóló részt.)
A védelmi képesség megnövelése is része volt Diocletianus katonapolitikájának. Szétválasztotta a katonai és polgári vezetést. A korábbi negyven helyett hatvan légiót állíttatott fel. Mivel egy légió létszáma 6000 fő volt, ez önmagában is 360 000 katonát jelentett, ezt egészítették ki a segédcsapatok, a szövetségesek csapatai, a testőrség (praetorianusok), így összességében mintegy 500-600 ezer fős hadsereggel lehetett számolni, amelynek nagyobb része (a légiók és a praetorianusok) rendkívül jól szervezett volt, fegyverekkel és más harceszközökkel is jól el voltak látva. A dicséretek és megtorlások rendszerével helyreállította a hadseregen belüli fegyelmet is.
Természetesen a megnövekedett hadsereg finanszírozása is nagyobb pénzügyi követelményeket teremtett, több adót kellett beszedni. A katonák ellátása, zsoldja – az inflációs körülmények miatt – ekkoriban főleg természetbeni juttatásokból, a közraktárakból történt kiutalásokból állt. Csak Rómában 291 állami raktár működött.
Az infláció megállítása
A természetbeni adózás és a hivatalnokok természetbeni fizetése, a hadsereg természetbeni zsoldja, ellátása, az ezt biztosító közraktári rendszer visszalépés volt a korábban kialakult pénzgazdálkodási rendszerből egy naturális elszámolási rendszer felé. Jellemző adat, hogy – egyes számítások szerint – a pénzben szedett adók összértéke nem érte el a behajtott adók értékének az 5%-át sem.
Ezt a problémát Diocletianus felismerte, ezért a pénzverdéket központi irányítás alá rendelte (állami monopóliummá tette), megkétszerezte a számukat, jó minőségű arany- (aureus) és ezüstpénzeket (a denarius helyett argenteust) veretett, illetve ezek mellett rézből váltópénzeket. A lakosság rövid távon viszont nem hitt a pénzrendszer stabil működésében, ezért a nemesfémből vert pénzeket kincsképzésre, vagyonfelhalmozásra fordították, a mindennapi elszámolásokban még sokáig fennmaradtak a természetbeni elszámolások, az árucsere.
Diocletianus argentiusa. A XCVI azt fejezi ki, hogy ebből 96 db tett ki egy római fontot.
Az árak elszabadulása miatt Diocletianus 301 végén rendeletet adott ki a maximált árakról, amely rendelkezések érintették a termékeket, a szolgáltatásokat, sőt a béreket is. A rendelkezések megszegőit halállal fenyegették. Ezt a rendeletet nevezhetjük az ókori „rezsicsökkentésnek”!
Több mint ezer termékköre, szolgáltatásra határoztak meg maximált árakat, csak gyapjúszövetből 84-féle, textilárukból mintegy 200-féle szerepelt a jegyzékekben, különböző minőségekben.
Az biztos, hogy rövid távon az ármaximalizálási rendelkezések eredményei siralmasnak bizonyultak, virágzott a spekuláció, a feketekereskedelem, megnövekedett a hivatali gépezet korrupciója. A szigorú és következetes betartatása viszont szép lassan meghozta az eredményét, az értékálló pénzbe vetett bizalom szép lassan visszatért, sikerült a magas inflációt letörni (egy érdekes párhuzam: az 1990-es évek elején, magyar rendszerváltást követően elszabadult az infláció – okait most nem részletezzük –, a szigorú és következetes pénzügyi politika, különösen 1994-től megállította az infláció növekedését, az ezredfordulóra a korábbi 40% körüli mérték 10% körülire esett vissza, további másfék évtizednek kellett eltelnie, hogy a mérték mindössze néhány százalék legyen).
Fennmaradt az ármaximalizáló rendelet császári bevezetője, indoklása:
|
…Tartományaink lakosai! Az emberiségnek mindenkire kötelező törvényei parancsolják, hogy véget vessünk azok telhetetlenségének, akiknek mindig csak egy a gondjuk: az, hogy az isteni jótéteményeken is nyerészkedjenek, megnyirbálják mindazt, ami a közjólét biztosítására bőségesen rendelkezésre áll, ínséges esztendőkben viszont a vetőmagból és a kiskereskedelmi cikkekből minél többet harácsoljanak; akik oly mérhetetlen vagyonokkal rendelkeznek, hogy akár egész népeket is bőségesen elláthatnának, mégis csak a nyereséget hajszolják és uzsorakamatok behajtásán jár az eszük.
Meg kell most már magyaráznunk azokat az okokat, amelyek szükségképpen arra késztettek bennünket, hogy végét szakítsuk sokáig tartó türelmünknek, hogy így – bár nehéz dolog a világszerte dühöngő nyerészkedést érvekkel vagy akár intézkedésekkel leleplezni — mégis jobban megértsék orvosszernek szánt rendelkezésünk igazságosságát, ha ezeket a kíméletlenül garázdálkodó egyéneket bizonyos minősítéssel, sőt megbélyegzéssel arra kényszerítjük, hogy felismerjék, mily aljas ösztönök fűtik lelküket.
Ki ne tudná, hogy a közjólétet aláaknázó elvetemültség zsarolási szándékkal mindenütt útjába akad seregeinknek, amerre csak valamennyiünk közös boldogulása érdekében vonulnak; nemcsak a falvakban vagy a városokban, hanem bárhol; és az árucikkek árát nem a négyszeresére vagy nyolcszorosára veri fel, hanem annyira, hogy az ármegállapításnak és magának a ténynek a nevét emberi nyelven ki sem lehet fejezni? Vagy hogy néha a katonák külön jutalmának és zsoldjának összege csak egyetlen tárgy megvásárlására elegendő? Továbbá, hogy az egész földkerekségnek seregeink ellátására szánt hozzájárulása ezeknek a fosztogatóknak aljas nyereségére megy? Hogy tehát katonaink nyilván ezeknek a zsarolóknak a kezében halmozzák fel megtakarított zsoldjukat és végkielégítésüket, hogy az államnak ezek a fosztogatói mindennap annyit rabolhassanak, amennyit éppen akarnak?
A fentebbiekben felsoroltak alapján, mivel mar maga az emberiesség követelte, joggal és méltán határoztunk úgy, hogy megszabjuk, nem az árucikkek árát – mert azt nem is lehetne helyesen megállapítani, hiszen egyes tartományokban bő volt a termes, és ezek boldogan dicsekedhetnek a kívánatos olcsósággal és a kivételes bőséggel -, hanem az árak felső határát, hogyha történetesen drágaság ütné fel a fejét valahol – mentsenek meg az istenek az ilyen csapástól! -, akkor az árdrágítást, amelyet a szinte határtalan térségeken nem lehetett megfékezni, most rendeletünk megállítsa és törvényes intézkedéssel megzabolázza.
Elrendeljük tehát, hogy azokat az árakat, amelyeket az alább következő rövid jegyzék feltüntet, egész birodalmunkban gondos figyelemmel tartsák meg, hogy mindenki megértse: ezeknek a túllépése tilos! Persze ott, ahol nyilvánvaló árubőség van, hadd érvényesüljön az áldott olcsóság, hiszen épp ez a célunk, a fentebb említett nyerészkedés megfékezésével. Az eladással és vétellel foglalkozó kereskedők pedig, akik rendszeresen járják a kikötőket és az idegen tartományokat, a jövőben egyetértőleg mérsékeljek magukat; és mivel maguk is jól tudják, hogy a drágulás miatt megszabott árakat tilos emelni, eladáskor úgy vegyék számba mind a helyet, mint a szállítást, mind az egész ügyletet, hogy világosan kitűnjék: a közvetítő kereskedők sehol sem drágítják az árakat.
Mivel pedig őseink kétségtelenül azzal a szándékkal alkották törvényeiket, hogy a megszabott büntetés majd elijeszti a bűnösöket – nagyon ritka eset, hogy az emberi természet önként hajlamos a jóra, s viszont az elrettentés mindig csalhatatlan szabályozója a polgári kötelességteljesítésnek -, elrendeljük, hogy aki ezt a rendelkezésünket vakmerőén megszegi, halállal bűnhődjék. És ezt a rendeletet senki se tartsa kíméletlennek, mivel mindenkinek módjában áll elkerülni a büntetést, ha mértéket tart.
Azonban halálbüntetéssel kell sújtani azt is, aki nyereségvágyból, a rendelet megszegésével bűntársává szegődik az árdrágítónak. Ugyanezt a bűncselekményt követi el az is, aki ezek után arra vetemedik, hogy elrejti a birtokában levő élelmiszereket és közszükségleti cikkeket; de még ebben az esetben is súlyosabban bűnhődjék az, aki ínséget idéz elő. mint az, aki megsérti ezeket a rendelkezéseket … |
Egységes birodalmi adórendszer: a kettős adózás rendszere
Diocletianus az adórendszer korszerűsítésének, egységessé tételének is nagy erővel látott neki. A földtulajdonosok által fizetendő adót természetben („annonae”) kellett fizetni. Az adó mértékének meghatározásánál figyelembe vették a földterület nagyságát és minőségét („iugatio”), a földet megművelő munkáskezek számát („capitatio”), a termelt növényeket, illetve az állatállományt is. A caputok számánal meghatározásánál figyelembe vették a munkaképességet is, így például a nőket általában a férfi munkaerő felére értékelték. Az adót kiterjesztették az addig mentességben részesülő itáliai földterületekre is. A kétfajta (iugatio és capitatio) számítás eredményét összeadták, ez volt a fizetendő adó számításának alapja.
Diocletianus palotája a mai Split központi része
Évenként császári rendelet állapította meg provinciánként, hogy egy-egy adóegység után mennyi adót kell fizetni.
A változó körülmények miatt a fizetendő adó mértékét tizenöt évenként felülvizsgálták, az első összeírásra 297-ben, a másodikra 312-ben került sor. A nyilvántartás a helyi censusokra épült, ez tartalmazta a telek, a tulajdonosa és két közvetlen szomszédja nevét, elhelyezkedését a város közigazgatási egységein belül, méretét, illetve a művelési ágra vonatkozó adatokat. A földek adásvételének feltételéül szabták a census meglétét, így ennek felvétele birtokosnak is érdeke volt. A tizenöt évenkénti adókivetés neve indictio volt. Ennek rendszere a Bizánci Birodalomban, sőt még tovább, a Moszkvai Fejedelemségben is fennmaradt.
Az adórendszerben mindez – Itáliát kivéve – nem jelentett túl nagy változást, de az egységes elvek előírása, nyilvánosságra hozatala, illetve szigorú betartatása lényegesen különbözött a korábbi korrupcióval, sikkasztással terhelt eljárásrendtől.
Már a II. században már érzékelhető volt a provinciák gazdasági felemelkedése. Ez viszont hátrányosan hatott az itáliai gazdálkodásra. A rabszolgamunka (a felszabadítások és a terjeszkedés visszaszorulása miatt) jelentőségének csökkenésével rákényszerültek a nagybirtokok (főként a provinciákban), hogy átálljanak a colonus-rendszerre.
A colonus a földet 5-6 évre bérelte, a termés meghatározott részét kellett (egyharmadát-egyötödét) kellett bérleti díjként lerónia, továbbá évenként 6-12 napi munkaszolgálattal is tartozott a földbirtokosnak. A colonusok szolgáltatásait a conductor ellenőrizte, egyben ő volt a birtok kezelője is. Ez a változás a császári birtokokon kezdődött el, és innen terjedt át a magánbirtokokra is.
A földek parlagon hagyása, a munkaerő elmenekülése sok területen – Itáliában különösen, de a barbárok betörései miatt a határterületeken is, illetve a polgárháborúkkal sújtott területeken – okozott problémákat. Ennek orvoslására a szabad költözködést már Diocletianus adórendszere (is) korlátozta. Az elhagyott földeket kényszerbérlet formájában műveltették a szomszédos birtokosokkal, kedvezményes adófizetési kötelezettség mellett.
Lactantius korabeli beszámolója szerint, ennek az új rendszernek is voltak hibái. Különösen megterhelő lehetett a végrehajtó apparátus létszámának tetemes növekesdése:
| Oly mértékben kezdte fölülmúlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adók következtében a parasztok odahagyták földjeiket, mivel felélték már összes erőforrásaikat, s így a művelt területek vadonná változtak. És hogy a rettegés mindenütt úrrá legyen, a tartományokat is végletesen feldarabolta, sok elöljáró, sok hivatal ült az egyes vidékek, sőt már szinte az egyes városok nyakán is, továbbá sok-sok számvevő, felügyelő és helytartói helynök … |
Diocletianus új adórendszere lehetővé tette, hogy eltöröljék a nyilvános árverések (általában 1%-os, rabszolgákra 4%-os) forgalmi adóját, illetve a rabszolga-felszabadítás után fizetendő (általában) 5%-os adót. A rabszolgák számának csökkenése miatt az utóbbi adófajták már egyébként sem hoztak jelentős bevételt a császári kincstáraknak.
Keresztényüldözés
Diocletianus látszólag előzmények nélkül 303-304-ben egymás után négy keresztényellenes rendeletet adott ki.
Az első, 303 februárjában a keresztény templomok lerombolását és javaik elkobzását, a második a papok börtönbe vetését rendelte el, a harmadik a bebörtönzöttek további sorsáról intézkedett (vagy áldozatot mutatnak be az isteneknek, vagy halált szenvednek), végül a negyedik, minden keresztény számára – hatóság jelenlétében – kötelezővé tette az isteneknek való áldozást, ellenkező esetben kényszermunka vagy halál várt rájuk.
Szent György Diocletianus előtt (XIV. sz., Grúzia). Szent György (a sárkányölő!) a 303. évi keresztényüldözés egyik vértanúja volt.
Az üldözés kiváltó okai máig sincsenek egyértelműen tisztázva, ez lehet az egyistenhívők elutasítása a császár isteni létével szemben, de a császári palotában kitört rejtélyes tűzvész okozóiként is a keresztényeket jelölték meg. Legfőbb ok – valószínűleg – az volt, hogy bűnbakokat kellett keresni a birodalom bajai miatt, és erre a keresztények igen alkalmasnak bizonyultak.
A büntetés alól viszonylag könnyen lehetett elmenekülni, nem véletlen, hogy külön elnevezések alakultak ki ennek módozataira: a libellád az volt, aki hamis írással mentette ki magát; a turificati, aki bemutatta a tömjénáldozatot; a lapsi: aki teljesen behódolt; a delatores: aki szent iratokat beszolgáltatott vagy másokat feljelentett.
A keresztényüldözés mértékéről, a kivégzettek számáról meglehetősen ellentmondásosak a korabeli információk. Nem lényegtelen körülmény, hogy a fennmaradt források szinte kivétel nélkül keresztény szerzőktől származnak (pl. Lactantius és Eusebius keresztény mártírok roppant tömegéről szóltak), így az objektív megítélés kevéssé valószínű. A későbbi szerzők ezeket alapul véve tovább növelték a vértanúk számát.
Palesztinában – amely mégis csak a kereszténység bölcsője – 303 és 305 között mindössze tizenketten haltak mártírhalált, főleg azért, mert kikövetelték maguknak a vértanúságot. A mártírok számának eltúlzását támasztja alá az a tény is, hogy a rendeletek kiadását követően, mindössze tíz év múlva, a kereszténység a többi vallással egyenrangú vallás lett a Római Birodalomban.
Diocletianus lemond a trónról
Diocletianus pénzügyi reformjai közül a kettős adózás rendszere és a pénzverés állami monopóliumának megteremtése voltak a legjelentősebbek, ezek legtartósabb intézkedései.
A 305. esztendő májusának első napján Diocletianus reformjait befejezettnek gondolta, és önként lemondott a hatalomról, erre kényszerült Maximianus is. A korábban meghatározottak alapján Diocletianus helyére Gaius Galerius került, Maximianus hatáskörét Constantius Chlorus vette át.
Diocletianus visszavonult szülőföldjére, Dalmáciába, és Salonában (Split!) tengerparti palotát építtetett, ennek egyes részei a mai napig fennmaradtak. A lemondott császár magánemberként élt palotájában, 311. december 3-án halt meg, mauzóleuma is Salonában található.
Diocletianus mauzóleuma Splitben (ma Szent Domnius katedrális)
Irodalom:
A Római Birodalommal sok ezer kötetnyi könyv, számos film, weblap stb. foglalkozik. A felhasznált irodalom részletes ismertetésétől eltekintünk, de kiemeljük közülük a következőeket:
Julius Caesar feljegyzései: A gall háborúról; A polgárháborúról
Castiglione László művei: Az ókor nagyjai (Bp., 1971); A római művészet világa (Bp., 1974)
Creighton, Mandell: A római nép története (Bp., 1898)
Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága (Bp., 2017)
Gulyás Istvánné (szerk.): Az antik Róma napjai (Bp., 1983)
Hahn István: Róma istenei (Bp., 1975)
Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római-történelem (Bp., 2007)
Révay József: Százarcú ókor (Bp., 1962)
Suetonius: Caesarok élete
Ürögdi György könyvei: A régi Róma (Bp., 1963); Róma kenyere, Róma aranya (Bp., 1969); Kleopátra (Bp., 1972); Kard és törvény. Marius és Sulla kora (Bp., 1974); Nero (Bp., 1977); Hogyan utaztak a régi rómaiak? (Bp., 1979)
www.romaikor.hu: a weblap – részben tematikusan – számos szakirodalmat idéz, neves szakemberek írásait tartalmazza
