Hogyan adóztak a rómaiak? – E jelben győzni fogsz! (8. rész)
Kapcsolódó termékek: Adózási kiadványok, Adó Jogtár demo
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Diocletianus, az utolsó keresztényüldöző császár után jött az első keresztény császár, Constantinus. Ez azért nem teljesen így történt! A történetírók megfelelési kényszere vagy politikai/vallási elkötelezettsége gyakran ferdítette el a tényeket, és ez így volt ebben az esetben is!
„E jelben győzni fogsz!” (latinul: In hoc signo vinces;görögül: τούτω νίκα)
A Kr.u. IV. század alapvető változásokat hozott a Rónai Birodalomban. A kereszténység üldözöttből megtűrt, majd a megtűrtből államvallássá vált, amely üldözte a többi vallást. A birodalom legfőbb központjává Új Róma (II. Róma, Konstantinápoly, Bizánc) vált, Róma egyre jelentéktelenebbé vált. A legfőbb hatalmat a Konstantinápolyban uralkodó császár jelentette, kezdetben még társcsászárokkal, de ez az V. századra megszűnt. A IV. század végére a keleti és nyugati birodalomrészek szétválása állandósult, az V. században a nyugati birodalomrész megszűnt önálló hatalom lenni.
A tetrarchia felbomlása, út Constantinus egyeduralmáig
A Diocletianus által kialakított hatalmi rendszerben a birodalmat két főcsászár (augustus) irányította, de a főcsászárok alcsászárokat (caesarokat) választottal maguk mellé, akik önálló irányítási területeket is kaptak. Diocletianus társ-augustusa Maximianus volt, a két caesar pedig Galerius és Constantius Chlorus.
Diocletianus 305-ben lemondott a császári trónról, társ-augustusát, Maximianust is erre kényszerítették, így a két caesar lépett elő augustussá, akik caesarokat választhattak maguk mellé/alá. Severus és Maximinus Daia lettek a caesarok. (Diocletianus megtiltotta Constantius Chlorusnak, hogy fiát, Constantinust nevezze ki caesarnak, mert műveletlennek és uralkodásra alkalmatlannak tartotta).
Constantius Chlorus 306-ban a britanniai Eboracumban (ma York) váratlanul meghalt, és a légiók az éppen ott tartózkodó fiát, Constantinust kiáltották ki augustussá (miközben caesar sem volt előtte). Erre válaszul Rómában Maximianus fiát, Maxentiust kiáltották ki augustussá (a tetrarchia rendje szerint ez a cím Severust illette volna meg). Ezzel felbomlott a Diocletianus által kialakított tetrarchia rendje, túl sok volt az augustus és a caesar, és a követési sorrendet sem tartották be.
Ismét kitört a polgárháború, az augustusok és caesarok egymás ellen fordultak. Az öldöklés 312-ig tartott, ekkorra már csak négy szereplő maradt a színen, nyugaton Constantinus és Maxentius, keleten a Galerius helyébe lépő Licinius (Constantinus szövetségeseként), és Maximinus Daia (Maxentius szövetégeseként).
Constantinus a Rómában uralkodó Maxentius ellen indult seregeivel, 312. október 27-én ért Róma alá. Constantinus serege letáborozott. A legenda szerint Constantinus a délután folyamán egy jelenést látott a napkorong körül, mely a keresztény Isten szimbólumát – keresztet, vagy Krisztus görög monogramját – mutatta, és alatta ott szerepelt a felirat: „E jelben győzni fogsz!”. Éjszaka Jézus megjelent Constantinus álmában, aki elmagyarázta neki a látomást. A történetíró Eusebius szerint a császár az isteni üzenet hatására megtért a kereszténységhez, katonáit pedig arra utasította, hogy Krisztus jelével a pajzsukon harcoljanak.
A jelenség keletkezését a korabeli keresztény történetírók (Lactantius 317-ben [de az is lehet, hogy néhány évvel később], illetve Eusebius 337-ben) eltérő módon ismertetik, a legkorábbi említés Lactantiustól származik, aki szerint a látomás Galliában következett be, és nem a Milvius-hídnál:
Közeledett a nap, vagyis október 28-a, amelyen egykor Maxentius átvette a hatalmat. Befejeződött kormányzása első öt évének ünneplése. Álmában Konstantin égi parancsot kapott, hogy lássa el a pajzsokat isten jelével, és így vívja meg a csatát. Így is cselekedett. A pajzsokra Krisztus nevét íratta: az I betű átment az X-en, csúcsa pedig elhajlott. A sereg e jellel ragadott fegyvert. |
Nem lényegtelen momentum, hogy Lactantius és Eusebius, mint keresztény történetírók, is a csatában győzelmet arató Constantinust a kereszténység védelmezőjeként szerették volna feltüntetni műveikben, ez azonban elég távol állt a valóságtól. Maxentius támogatta a kereszténységet, ezzel szemben Constantinus ebben az időben (és még évekkel később is) a Napisten kultuszát vallotta magáénak (Constantinus 315-ben befejezett római diadalíve semmilyen utalást nem tartalmaz a kereszténységre, a Napisten kultuszára viszont igen). (Az ezzel kapcsolatos fejtegetések megtalálhatóak Krawczuk és Újvári Edit hivatkozott írásaiban.)
Maxentius biztos volt a győzelmében, korábban már többször eredményesen védte meg Rómát, és serege lényegesen nagyobb volt, mint Constantinusé. A római polgároknak teljes adómentességet ígért (a politikusok manapság is élnek ilyen eszközökkel, különösen választások előtt), hogy támogassák őt a csatában. Erejének tudatában nyíltszíni ütközetet vállalt (ahelyett, hogy a biztonságot nyújtó falak mögül védelmezte volna Rómát).
A csata 312. október 28-án a Milvius-híd mellett zajlott, Constantinus az „égiek segítségével” legyőzte Maxentius seregeit, Maxentius a Tiberisbe fulladt. Miután holttestét kiszedték a folyóból, fejét dárdára tűzték, és körbehordozták Rómában.
Constantinus 29-én bevonult Rómába, a megalázkodó senatus a „Maximus Augustus” címmel ruházta fel, ezzel is kifejezve, hogy ő a birodalom első számú vezetője, a birodalmi egység kifejezője. Maxentiust zsarnokká nyilványtották, nevét törölték a hivatalos dokumentumokból, a róla elnevezett bazilikát ettől kezdve Basilica Constantininek nevezték.
Maximinus Daia 313-ban májusában ütközött meg Licinius seregeivel Trákiában, Licinius győzött, Maximinus Daia elmenekült, de még ugyanezen év augusztusában tisztázatlan körülmények között meghalt (valószínűleg megölték). Licinius kivégeztette Maximinus Daia feleségét és gyermekeit is.
Ezzel már csak a két szövetséges társcsászár, Constantinus és Licinius maradt a „porondon”. A közös uralkodás 324-ig tartott, ekkor Constantinus háborút indított Licinius ellen. Constantinus a hadrianopolisi (szárazföldi) és a hellészpontoszi (tengeri) ütközetben is legyőzte Licinius seregeit, Licinius házi őrizetbe került, majd 325-ben Constantinus kivégeztette.
Ezzel a Római Birodalom egyedüli uralkodója Constantinus lett, akit nyugaton Nagy Konstantinnak neveznek, keleten Szent Constantinusként tisztelnek.
Nagy Constantinus uralkodása
Constantinus alacsony sorból származott. Naissusban (ma Niš városa Szerbiában) született 372. február 27-é. Anyja, Heléna egy kocsmáros lánya, Constantius Chlorus ágyasa volt (igen kicsi a valószínűsége, hogy Heléna a felesége lett volna Chlorusnak), akit Chlorus elbocsátott, miután augustussá vált, és elvette Maximianus fogadott lányát.
Constantinus császárként jelentős reformokat vezetett be. Általában rendeleti úton kormányzott, de rendeleteit magára és uralkodói udvarára nem tartotta kötelezőnek. Megújította a közigazgatást, a birodalmat praefecturákra osztotta, amelynek vezetésével (korábban katonai rangnak megfelelő) praefectus praetoriokat bízott meg (de most már katonai feladatok nélkül!). Uralkodásának végén a birodalom öt praefecturából állt. Szétválasztotta a katonai és hivatali vezetést.
A katonaságot bőkezű juttatásokkal látta el, a leszerelt katonáknak (veteránoknak) előjogokat biztosított.
Óriási építkezéseket valósított meg a róla elnevezett Konstantinápolyban, de Rómában, sőt még Jeruzsálemben is.
Az állandósult munkaerőhiány miatt elrendelte, hogy egyes foglalkozások esetében a fiúgyermekeknek folytatniuk kell apjuk foglalkozását. Így például a pékeknek, a hajóépítőknek vagy a hivatalnokoknak.
A colonusok röghöz kötését (amit már Diocletianus elkezdett) állandósította és kibővítette, a rabszolga-felszabadítást ösztönözte (a volt rabszolgák váltak a földet bérlő és művelő colonusokká). Ezekkel az intézkedésekkel a kialakuló feudális társadalmi kereteket készítette elő.
Egyház- és valláspolitikájában egyre jobban kedvezményezte a kereszténységet, ezzel szemben a más vallást vallók templomaiban, szentélyeiben felhalmozott anyagi javakat elkoboztatta, uralkodásának ez vált egyik anyagi erőforrásává. Ugyanakkor nem korlátozta továbbra sem ezeknek a vallásoknak a gyakorlását.
Constantinus Nicomediában halt meg 337. május 22-én, erős szervezett birodalmat hagyott utódaira. A következő évtizedekben fiai és más rokonai uralkodtak.
Az adó- és pénzügyek Constantinus alatt
Constantinus teli kincstárat vett birtokba Bizáncban. Általános bőkezűsége (építkezések ajándékok a katonáknak, veteránoknak stb.) ezt gyorsan kiürítette. További problémát jelentett, hogy az adókat pénz helyett természetben fizették, a pénzgazdálkodás visszaszorult a pénzrontások következtében.
Kezdeti megoldásként elrendelte a vallási szentélyekben, templomokban felhalmozott kincsek beszolgáltatását. Ha ezt elmulasztották, erőszakkal raboltatta el azokat. Ezt használta fel – egyszeri – forrásként értékálló arany- és ezüstpénzek verésére. Aranypénzei egészen a XI. századig használatban voltak!
A Diocletianus által bevezetett kettős adózás rendszerét megtartotta, de mellette két olyan új adónemet is bevezetett, amelyeket nemesfémben (aranyban, ezüstben) kellett teljesíteni.
A ’follis senatorius’ évente terhelte a nagybirtokos arisztokráciát (a senatorokat is!). A ’collatio lustralis’ a városi kereskedőket, kézműveseket, szolgáltatási tevékenységet (még a prostituáltakat) terhelte, és szintén aranyban, ezüstben kellett megfizetni, ötévente.
Constantinus megtiltotta, hogy a városi curialisok elhagyják tisztségüket. A curialisok voltak a településeket vezető tisztségviselők, akik felelősek voltak az adók beszedéséért is, így a helyi lakosság és a császári adminisztráció ütközőpontjává váltak. A curialisi tisztséget halálig kellett viselni, de ezt Constantinus kiterjesztette az örökösökre is.
A curialisok sokszor azért lettek a keresztény klérus tagjai, hogy kivonják magukat az állami felügyelet alól (a vallási felekezetek vezetőit, papjait mentesítették az adózás alól). Constantinus elrendelte, hogy a megürült egyházi hivatalokat olyan személyekkel kell betölteni, akik nem curialis család tagjai, és akiknek olyan kicsi a vagyona, hogy nem kötelesek adózni a városnak. Constantinus rendelete szerint a gazdagoknak a közjó érdekében vállalniuk kell a terheket, a szegényeknek viszont élniük kell az egyház javaival. (Sic! Szent Ferenchez méltó gondolatok!)
A curilalisok gyakran menekültek úgy e tisztségekből, hogy önként beálltak a hadseregbe. Constantinus elrendelte 335-ben, hogy a hadseregből távolítsák el a curialisokat.
Több tevékenységet, szakmát mentesített az adózás alól Constantinus. Így 333-ban az oktatókat, az orvosokat, az építészeket is. Elrendelte, hogy az ezen foglalkozást űzőket nem lehet katonai szolgálatra kötelezni, házukat tilos szállásként lefoglalni. Az adómentességet kiterjesztette a feleségekre és a fiaikra is.
Szintén adómentességet biztosított a katonáknak és a leszerelt (veterán) katonáknak is.
Constantinus adóintézkedései Augustus császár óta a legjelentősebbek voltak a Római Birodalomban.
A kereszténység felemelkedése
Constantinust a keresztény egyházak tették „Naggyá”, neki tulajdonítják a diocletianusi keresztényüldözések után a kereszténység felemelését. Ez azonban csak részben igaz.
Diocletianus után is voltak keresztényüldözések, így például Galerius és Licinius császárok is éltek ezzel. Maxentius támogatta a keresztényeket, így Licinius szövetségese, Constantinus nem valószínű, hogy a keresztényeket pártfogolta volna a milvius-hídi csata idején, legfeljebb eltűrte a vallást, mivel seregének katonái közük is sokan felvették már e hitet.
Az első jelentős változás 313. február 3-án következett be, amikor Constantinus és Licinius kiadta a mediolanumi (milánói) edictumot. Ez a szabad vallásgyakorlás biztosítása mellett arról is rendelkezett, hogy a hitük miatt rabságban tartott keresztényeket engedjék szabadon, elkobzott személyes és közösségi tulajdonukat pedig szolgáltassák nekik vissza.
Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál, a többi dolog közt, melyekről úgy tűnt, hogy mindenkinek hasznára válnak, úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él. (részlet a milánói edictum szövegéből) |
Az edictum tehát nem emelte ki a kereszténységet a többi vallás közül, csak toleranciát biztosított, lehetővé tette a vallás gyakorlását, hasonlóan más vallásokhoz.
A más vallásúak szentélyeiből elkobzott értékek lehetőséget biztosítottak a keresztényeknek némi gúnyolódásra is, hogy a démonok nem védték meg őket.
A következő lényeges lépés az I. niceai (nikaiai) zsinat összehívása volt, amelyet Constantinus nyitott meg. A zsinaton hozott két legfontosabb döntés a húsvét időpontjának kijelölése, illetve Jézus isteni vagy emberi létének eldöntése volt. A zsinat tagjai – nagy többséggel! – elutasították Jézus emberi természetét és az Atyához hasonlóan örök életűnek, az isteni főséggel egylényegűnek mondták ki.
A vasárnapot 321. március 7-én rendelték el heti pihenőnapként.
Több vélemény van arról, hogy Constantinus felvette-e a keresztséget. A nézetek különböző időpontokat jelölnek meg egészen Constantinus halálos ágyáig, de a legvalószínűbb az, hogy sohasem vette fel, egészen haláláig viselte a legfőbb vallási méltóságot jelölő pontifex maximusi címet is.
Meg kell még emlékeznünk Constantinus anyjáról, Helénáról is, mivel jelentős szerepe volt a kereszténység felemelkedésében. Amikor 306-ban Constantinus megszerezte a trónt, maga mellé vette a császári udvarba édesanyját. Heléna 325-ben megkapta a császárnői (augusta) címet is, ettől kezdve Flavia Julia Helena Augustának hívták. Heléna 326-ban Jeruzsálembe látogatott, ott megtalálta Jézus és a két lator keresztjeit, és a keresztrefeszítés eszközeit is. Ezek különböző módokon ereklyékké váltak. Ezekről Constantinus történetírója, Eusebius még nem tett említést, de egy évszázaddal később már keleten szentként tisztelték Helénát, nyugaton a IX. században avatták szentté. Ünnepnapja (nyugaton) augusztus 18-a, Szent Ilona (Heléna) napja.
Államvallássá a kereszténység 380-ban vált a Római Birodalomban. I. Theodosius császár konstantinápolyi rendeletében emelte ki a többi vallás közül a kereszténységet, illetve kirekesztette a többi vallás gyakorlóit:
Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének … Tehát mindenkinek hinnie kel az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a „katolikus keresztények” nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eretneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd amidőn az isteni sugallatból magunk is utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről. |
Irodalom:
A Római Birodalommal sok ezer kötetnyi könyv, számos film, weblap stb. foglalkozik. A felhasznált irodalom részletes ismertetésétől eltekintünk, de kiemeljük közülük a következőeket:
Julius Caesar feljegyzései: A gall háborúról; A polgárháborúról
Castiglione László művei: Az ókor nagyjai (Bp., 1971); A római művészet világa (Bp., 1974)
Creighton, Mandell: A római nép története (Bp., 1898)
Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága (Bp., 2017)
Gulyás Istvánné (szerk.): Az antik Róma napjai (Bp., 1983)
Hahn István: Róma istenei (Bp., 1975)
Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római-történelem (Bp., 2007)
Krawczuk, Aleksander: Nagy Konstantin (Gondolat, Budapest, 1981)
Révay József: Százarcú ókor (Bp., 1962)
Suetonius: Caesarok élete
Újvári Edit: „E jelben győzni fogsz!”
Ürögdi György könyvei: A régi Róma (Bp., 1963); Róma kenyere, Róma aranya (Bp., 1969); Kleopátra (Bp., 1972); Kard és törvény. Marius és Sulla kora (Bp., 1974); Nero (Bp., 1977); Hogyan utaztak a régi rómaiak? (Bp., 1979)
www.romaikor.hu: a weblap – részben tematikusan – számos szakirodalmat idéz, neves szakemberek írásait tartalmazza