Templomosok – A meggazdagodás útján (3. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az alázat az erények őrzője! A templomosokról szóló cikksorozat első két részében röviden bemutattuk a Rend megalapítását, felemelkedését, majd bukását. A Templomos Lovagrend eredeti céljainak – védelem és harc – megvalósítása sokba került, ezekhez jelentős anyagi erőforrásokra volt szükség. A kezdeti idők jövedelmei A Rend működésének első éveiben kifejezetten szerény anyagi javakkal rendelkezett. Az alapító nyolc (vagy kilenc) lovag saját (nem túl jelentős) vagyonán kívül lényegében a jeruzsálemi király adományával kellett beérniük, ami a saját és állataik lakhatását, elszállásolását lehetővé…

Az alázat az erények őrzője!

A templomosokról szóló cikksorozat első két részében röviden bemutattuk a Rend megalapítását, felemelkedését, majd bukását.

A Templomos Lovagrend eredeti céljainak – védelem és harc – megvalósítása sokba került, ezekhez jelentős anyagi erőforrásokra volt szükség.

A kezdeti idők jövedelmei

A Rend működésének első éveiben kifejezetten szerény anyagi javakkal rendelkezett. Az alapító nyolc (vagy kilenc) lovag saját (nem túl jelentős) vagyonán kívül lényegében a jeruzsálemi király adományával kellett beérniük, ami a saját és állataik lakhatását, elszállásolását lehetővé tévő épületrészek birtoklását jelentette. Ez volt az a bizonyos ’templom’, amelyből a Rend nevét is eredeztették.

A Rend pápa általi hivatalos elfogadása (Troyes-i zsinat, 1129. I. 13.) jelentős változásokat eredményezett. A Szentföldön harcoló lovagok adományokat kaptak a hívő keresztényektől, akik fontosnak tartották a hit védelmét. Ez jelenthetett földterületet, pénzt, vagy ennél akár jóval csekélyebb értékű ingó dolgokat (állatok, termény, ruházat stb.) is. Ezek az adományok már lehetővé tették, hogy a Rend érdemben működjön, ellássa a védelmi feladatokat, ruházkodjon, lovakat tartson, fegyvereket szerezzen be, illetve további lovagokat toborozzanak.

A templomosok párizsi központja (1795 körül)

A Rendbe lépő lovagok is szegénységi fogadalmat tettek, személyes vagyonukat – vagy annak a hátrahagyott családoknak biztosított vagyonelemeken felüli részét – a Rendnek átadták.

Az adományozás néhány fajtájáról már a második részben is írtunk.

Az igazán nagy változást II. Ince pápa 1139. március 29-i keltezésű bullája (Omne datum optimum) eredményezte, amely a Rendet közvetlenül a pápa fennhatósága alá helyezte, kivéve ezzel a Rendet és birtokait a püspökök és a világi urak, sőt az uralkodók fennhatósága alól. A rend tagjainak is biztosította a bulla a pápai védelmet, így például nem ítélkezhetett felettük világi bíróság. A pápai védelmet megkérdőjelezőkre a kiközösítés várt.

Pénzügyileg talán a legjelentősebb előjogot az jelentette, hogy a Rend mentesült a tizedfizetési kötelezettség alól. Ez komoly versenyelőnyt jelentett a más birtokokon folytatott termeléssel szemben. Még egy rendelkezés érintette a tizedet: püspöki jóváhagyással a Rendnek más birtokokon is fel lehetett ajánlani a tizedet.

II. Ince bullája biztosította, hogy a Rend megtarthatta a hadizsákmányt, azzal a kikötéssel, hogy a Rend tagjai egyénileg nem részesedhettek abból.

Ez a bulla lett az alapja a Rend összes privilégiumának. A püspökök és világi hatalmasságok gyakran vitatták a Rend kedvezményeit, ez is eredményezte, hogy ezt a bullát 1154 és 1194 között összesen tizenkét további bulla erősítette meg, illetve többször is további privilégiumokat biztosított a Rendnek. Ezek közül egy bullát emelünk ki.

III. Jenő pápa bullája (Militia Dei) megerősítette a templomosok előjogait a papsággal (püspökökkel) szemben, azáltal, hogy biztosította a saját templomok építését, halottaiknak saját temetőkben való eltemetését, illetve a pápai védelmet kiterjesztette a templomosok birtokaira, egyéb vagyonára (például az állatállományra, a szállított árukra), valamint a templomos birtokokon élő parasztokra is. Az út- és hídvámok, az árumegállító jog alól mentesített templomosok szabadon járhattak és kereskedhettek szerte Európában. A templomosok tizedszedési lehetősége szintén függetlenné vált a papság tizedszedési lehetőségétől, és mivel a pápa felé nem kellett adót fizetniük, ez a Rend működésének igen fontos bevételi forrásává vált.

A saját templomok létesítésének az volt az indoka, hogy a templomosok ne keveredjenek az egyszerű emberekkel, mert „árt az erkölcsötöknek, ha a templomba menet asszonnyal élőkkel és bűnös tömegekkel keveredtek”!

II. Celesztin pápa 1144-ben felszólította a híveket, hogy tegyenek adományokat a templomosok javára. Az adakozási kedv élénkítése érdekében a pápa elengedte a bűnökért járó büntetés heted részét: „mentesül a rá kiszabott vezeklés hetede alól”. A földi siralomvölgyből az örök életbe, boldogságba, Isten közelségébe készülő hívő keresztények boldogan lemondtak javaikról, lerövidítve ezzel a bűneikért a Purgatóriumban eltöltendő időt.

Párizs, Sainte-Chapelle – itt őrizték a Szent Lajos által a Szentföldön 135 000 aranyért megvásárolt töviskoronát

Clairvaux-i (Szent) Bernát még ennél is többet ’adott’, amikor 1146. március 31-én kijelentette, hogy akik a Szentföldre mennek, és magukra veszik a keresztet, mentesülnek az összes bűnük alól. Ez jelentős seregeket biztosított a keresztes hadjáratokra, illetve sokan a templomosok közé is beléptek.

Az adakozási hajlandóságban az uralkodók és a nemesség is elől járt, jó példa erre I.(Oroszlánszívű) Richárd adománylevele:

III. Henrik angol király is bőkezű volt, adományával 141 uradalom, 25 ezer hektár földbirtok került a templomosok vagyontárgyai közé.

Két jelentős központjuk, a párizsi és a londoni Temple is a királyok ’jóságának’ volt köszönhető.

A társadalom vezetőihez való igazodás tovább növelte az adakozási kedvet (ahogyan manapság is gyakran megfigyelhetjük ezt az ’igazodást’ a vezető politikai erőkhöz, személyekhez).

A vagyon

Az adományokból igen gyorsan jelentős vagyonra tett szert a Rend. Földterületek, vízimalmok, présházak, piacok, állatállomány, kézműves műhelyek, ereklyék és pénzadományok kerültek a templomosok birtokába, méghozzá olyan mennyiségben, hogy ez egyes ágazatok ellenőrzését is lehetővé tette.

A manszúrai csata (1330-1340 körül készült miniatúra)

A földterületek esetében gyakran kezdeményeztek birtokcseréket, aminek eredményeként a fő közlekedési utak, folyók, kikötők mentén jöttek létre templomos uradalmak. A templomos rendházak száma meghaladta a 900-at Európában. Ahol nagyobb volt a jelenlétük, ott 30-40 kilométerre voltak a rendházak egymástól. Ez azt jelenti, hogy egynapi járóföldre létesültek a templomos központok. Egy-egy rendházban 30-50 lovag élt, kivéve a központokat, így a párizsi és a londoni létesítményeket, ahol ennek 3-5-szöröse lehetett a lovagok száma.

A sok rendház, majorság lehetővé tette a specializálódást, egy helyén általában csak egyféle gazdasági tevékenységet végeztek. A rendházak jövedelmének harmadát a Szentföldre juttatták el, az ottani tevékenységek finanszírozása céljából.

Erre szükség is volt, hiszen a templomosok felszerelése (lovak, ruházat), a várak, erődítmények létesítése, a hadjáratok, de a védelmi tevékenység is sokba került. A templomosok serege volt a római kor óta az első reguláris hadsereg Európában, illetve a Szentföldön.

A csatákban meghalt templomosok ’pótlása’ is sokba került, márpedig sok templomos halt meg a harci cselekmények közben. Becslések szerint két évszázad alatt mintegy 20 000 templomos vesztette életét a Szentföldön. A templomos, ha elesett a csatában, akkor elnyerte bűnei bocsánatát és az üdvözülést, mert a ’gonosz’ elleni harcban vesztette életét. Ha elfogták, akkor szintén ebben bízhatott, mert az elfogott templomosokra a halál várt. Váltságdíjat nem remélhettek érte, mert annak fizetése tilos volt a templomosok esetében (volt alóla kivétel egy nagymester esetében, de az végső soron a Jeruzsálemi Királyság bukását eredményezte). Ez azt jelenti, hogy a templomos könnyebben adhatta életét, ha elfogták, nem reménykedhetett kíméletben.

A gyarapodó vagyon lehetővé tette, hogy még királyokat is megsegítsenek. Az első ilyen alkalom a második keresztes hadjárat során volt, amikor VII. Lajos francia királyt Antiochiába érkezve pénzügyi segítséget kért a templomosoktól. A rend mestere, Évrard des Barres megtette, amit kellett.

A francia király ezt írta a templomosokról szólva intézőjének: „El sem tudjuk képzelni, hogyan tudtunk volna megélni ezekben a [keleti] országokban az ő segítségük és segítségük nélkül. […] Értesítjük, hogy a nevükben jelentős összeget adtak kölcsön és vettek fel nekünk. Ezt az összeget vissza kell fizetni nekik.” A szóban forgó összeg kétezer ezüst márkát jelentett.

Ez a keresztes hadjárat – annak ellenére, hogy négy uralkodó is részt vett benne – eredménytelen volt, a templomosoknak viszont kifejezetten jövedelmező, hiszen visszakapták VII. Lajostól a kölcsönt, továbbá adományt kaptak a királyi adóbevételekből, a királyi elismerés pedig növelte a templomosok jó hírét.

A templomosokban annyira megbíztak, hogy a Szentföldre induló uralkodók – így a francia és angol királyok is – a templomosoknál helyezték letétbe a királyi kincstárat. Ezt a gyakorlatot mások is követték, nem csak a nemesek, de a zarándoklatra induló egyszerű emberek is.

A francia királyok máskor is bajba kerültek a Szentföldön, olyannyira, hogy IX. (Szent) Lajost a manszúrai csatában (1250. február 8.) foglyul ejtették az egyiptomi szultán csapatai, és csak váltságdíj fejében engedték el. Itt is a templomosok pénze segített: a váltságdíj összege 400 ezer arany volt, miközben Franciaország akkori éves jövedelme 250 ezer aranyat tett ki. Ebben a csatában részt vevő templomosok szinte mindegyike odaveszett, 295-en haltak meg, köztük a nagymester is, mindössze 4-5-en élték túl.

Szent Lajos elfogása (1337 körül készült miniatúra)

Irodalom:

Clairvaux-i (Szent) Bernát: Az új lovagság dicséretére (fordította: Parragh Mónika)

Clairvaux, Bernard de: Éloge de la nouvelle chevalerie

Jones, Dan: A templomosok – Isten szent harcosainak felemelkedése és bukása (Kossuth Kiadó, Budapest, 2018)

La règle du Temple (Paris, 1886)