Utólagos adóalap-csökkentés az Európai Bíróság gyakorlatában (VI. rész)


Cikksorozatunk következő részei a nemfizetésre vonatkozó kivételszabályt érintő EUB-ítéletekkel foglalkoznak.

Nemfizetés esetére vonatkozó kivétel 

A magyar vonatkozású C-337/13. Almos-ügy tényállása szerint az Almos repcét értékesített. A magok leszállítása és raktárba történő beraktározása megtörtént, ugyanakkor a vevő a vételárat nem egyenlítette ki. Ennek okán a felek megállapodásban rögzítették, hogy a repcemagok az Almos tulajdonát képezik, azokkal a felperes jogosult kizárólag rendelkezni, a vevő azokat köteles a megjelölt határidőben visszaszolgáltatni. Az áru visszaszolgáltatására azonban nem került sor, mivel azt a közraktár időközben lefoglalta.

Az Almos polgári pert indított a repcemagok kiadása iránt. Az eljáró bíróság jogerős ítéletében kötelezte a vevőt 2263,796 tonna repcemag kiadására, ennek hiányában 1 022 783 eurót kitévő összeg megfizetésére. Az ítélet hangsúlyozta, hogy a felek a létrejött adásvételi szerződéseket felbontották, így a repcemagok tulajdonosa az Almos.

Az Almos a fentiekre tekintettel helyesbítette a vevő számára történő értékesítésre vonatkozó számlákat, és visszaigényelte az áfát. Az adóhatóság szerint azonban a bevallás részben jogosulatlan visszaigénylést tartalmazott. Az adóhatóság azzal érvelt, hogy az ellenérték kifizetésének elmaradása ellenére megvalósult az áfatörvény szerinti termékértékesítés, a számlák helyesbítésére tehát nem volt ok, és a feleknek az értékesítést követő megállapodása egy új ügyletnek minősül. Ezen túlmenően az eredeti állapot helyreállítása sem valósult meg, hiszen a repcemag kiszolgáltatása meghiúsult, és a megállapodás szerinti ár sem került kifizetésre. Az Áfa tv. rendelkezései előírják az adóalap utólagos csökkentését az ügylet érvénytelensége esetében, amely eset nem azonos a szerződésnek a jelen ügyben szereplő felbontásával. Az Áfa tv. nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely önmagában az ellenérték meg nem fizetése vagy csak részbeni megfizetése miatt az adóalap utólagos csökkentését tenné lehetővé.

Az Almos a kérdést az EUB felé előterjesztő bírósághoz benyújtott felülvizsgálati kérelmében hangsúlyozta, hogy a szerződés felbontásával ismét ő vált az eladott termékek tulajdonosává. E társaság szerint ennélfogva adójogi szempontból nem önálló ügylet valósult meg, hanem az eredeti adásvételi szerződéshez szorosan és szervesen kapcsolódó ügylet, mivel a vevő csak akkor vált volna a repcemagok tulajdonosává, ha azok vételárát megfizette volna. 

Az ítélet kimondta, hogy az olyan nemzeti rendelkezést, amely az adóalapot csökkentő esetek felsorolásakor nem említi az ügylet árának meg nem fizetését, úgy kell tekinteni, hogy a tagállam élt a héairányelv 90. cikkének (2) bekezdése szerint számára biztosított eltérési lehetőséggel. A héairányelv 90. cikkének rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amely nem írja elő a hozzáadottértékadó-alap csökkentését az ár meg nem fizetése esetében, amennyiben az e cikk (2) bekezdésében előírt eltérés kerül alkalmazásra. Mindazonáltal e rendelkezésnek ki kell terjednie minden más olyan esetre, amikor az említett cikk (1) bekezdése szerint az ügylet teljesítését követően az adóalany az ellenértéket részben vagy egészben nem kapja meg, aminek vizsgálata a nemzeti bíróság feladata.

E döntésből úgy tűnhetett, hogy ha egy tagállam nem kívánja biztosítani az adóalap csökkentését nemfizetés esetére, akkor erre a héairányelv 90. cikkének (2) bekezdése alapján lehetősége van.

A C-246/16. sz. Enzo Di Maura ügyben – amelyről a későbbiekben részletesebben lesz majd szó – ugyanakkor az EUB a főszabálytól való eltérésre vonatkozóan már az Almos-ügyben leírtakhoz képest megszorítóbb értelmezést adott, miszerint a tagállamok, jóllehet lehetőségük van arra, hogy a főszabályként előírt adóalap‑korrekciótól eltérjenek, nem kaptak felhatalmazást az uniós jogalkotó részéről arra, hogy ezt a korrekciót egyszerűen kizárják. Azon lehetőség elismerése, hogy a tagállamok bármely héaalap‑csökkentést kizárjanak, ellentétes lenne a héasemlegesség elvével, amelyből többek között az következik, hogy az államkincstár érdekében adóbeszedőként eljáró vállalkozást teljes egészében mentesíteni kell azon gazdasági tevékenysége során fizetendő vagy megfizetett héa terhe alól, amely maga is héaköteles.

Mivel Olaszország alkalmazta a nemfizetés miatti adóalap-csökkentést, a jogalkalmazók számára ezen döntést követően nem volt egyértelmű, hogy amelyik tagállam egyáltalán nem alkalmazza ezt az adóalap-csökkentési esetkört – mint például Magyarország –, ezt jogszerűen teszi-e. A következő ítéletekből azonban már egyre egyértelműbbé vált, hogy a tagállamok mozgástere a nemfizetéshez kapcsolódó eltérés vonatkozásában azon esetkörökre korlátozódik, amikor az ellenérték meg nem fizetése még nem tekinthető véglegesnek.

A cikksorozatunk II. részében már említett C-404/16. sz. Lombard Ingatlan Lízing ügyben az eljáró bíróság második kérdése arra vonatkozott, hogy a lízingbevevő a héairányelv 90. cikkének (1) bekezdése alapján jogosult-e az adóalap csökkentésére akkor is, ha a nemzeti jogalkotó, élve a héairányelv 90. cikkének (2) bekezdésében foglalt lehetőséggel, az adóalap csökkentését nem tette lehetővé a teljes vagy részleges nemfizetés esetén.

Az EUB az Almos-ítéletre hivatkozva általánosságban leszögezte, hogy az adóalanyok nem hivatkozhatnak a héairányelv 90. cikkének (1) bekezdése alapján a héaalapjuk csökkentéséhez való jogra a vételár meg nem fizetése esetében, ha az érintett tagállam az említett irányelv 90. cikkének (2) bekezdésében előírt eltéréssel kívánt élni. Kifejtette ugyanakkor, hogy a felmondás aktusa, amellyel a zárt végű pénzügyi lízingszerződés egyik szerződő fele véglegesen megszüntette e szerződést, a lízingbevevő által eredetileg fizetendő tartozás végleges csökkentésével jár. Az ilyen aktus pedig az EUB szerint nem minősíthető a héairányelv 90. cikkének (2) bekezdése szerinti „nemfizetésnek”, hanem az e cikk (1) bekezdése szerinti megszűnésnek, felmondásnak vagy elállásnak tekintendő.

Abban az esetben tehát, ha valamely lízingszerződést véglegesen megszüntettek a lízingbevevő által fizetendő törlesztőrészletek nemfizetése okán, a lízingbeadó hivatkozhat a héairányelv 90. cikkének (1) bekezdésére valamely tagállammal szemben a hozzáadottérték-adó alapjának csökkentése érdekében, jóllehet az alkalmazandó nemzeti jog egyrészt az ilyen esetet az e cikk (2) bekezdése szerinti „nemfizetésnek” minősíti, másrészt pedig nemfizetés esetében nem teszi lehetővé az adóalap csökkentését.



Kapcsolódó cikkek

2022. január 12.

Utólagos adóalap-csökkentés az Európai Bíróság gyakorlatában (I. rész)

Az elmúlt években egyre markánsabban látszik kikristályosodni az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) álláspontja arra vonatkozóan, hogyan is kell értelmezni az utólagos adóalap-csökkentésre vonatkozó uniós előírásokat – ez az álláspont pedig nem mindig esik egybe azzal, amit a magyar adóhatóság képvisel.