A levonási jog megtagadása az Európai Bíróság gyakorlatában (VIII. rész)


Cikksorozatunk mostani részében folytatjuk a vegyes használatú tárgyi eszközök kérdéskörének taglalását, valamint foglalkozunk az előzetesen felszámított áfa megosztására vonatkozó ítélkezési gyakorlattal.

Anyagi feltételek: keletkezett-e egyáltalán levonási jog? (folyt.)

Adóköteles tevékenységhez történő felhasználás (folyt.)

Adóköteles és magáncélt egyaránt szolgáló tárgyi eszközök (folyt.)

A C-45/20. és C-46/20. számú (E) és (Z) egyesített ügyekben az EUB-nak szintén részben vállalkozás céljára, részben magáncélra használt tárgyi eszköz beszerzése kapcsán kellett az adólevonási jogról véleményt formálnia.

A Bíróság megjegyezte, hogy az adóalany mind a vállalkozás céljára, mind a magáncélra használható termékek tekintetében jogosult a héa szempontjából eldönteni, hogy azokat a vállalkozása vagyonának körében használja-e fel. E termékek olyan tárgyi eszközöket foglalnak magukban, amelyeket a héairányelv 189. cikkének a) pontja értelmében a tagállamok határozhatnak meg, és amelyek a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint magukban foglalják azokat a termékeket, amelyeket gazdasági tevékenységhez használnak, és tartós jellegüknél, valamint értéküknél fogva megkülönböztethetők, ami révén a megszerzés költségei általában nem folyó, hanem több gazdasági év során amortizálódó kiadásoknak minősülnek.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amennyiben tárgyi eszközöket mind a vállalkozás céljára, mind magáncélra használnak, az adóalany választhat, hogy a héalevonás céljából ezt az eszközt teljes egészében vállalkozása vagyonának körébe vonja, vagy teljes egészében magánvagyona körében tartja, vagy csak a tényleges vállalkozási használattal érintett hányadot viszi be a vállalkozásába.

A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy az alapjogviták körülményeinek összességéből arra lehet-e következtetni, hogy mind E, mind Z az alapügyben szóban forgó vegyes használatú eszköz, vagyis egy alapvetően magáncélra használt épületben található irodahelyiség, illetve a részben magáncélra használt fotovoltaikus berendezés beszerzésekor adóalanyként járt el, és kifejezték azon szándékukat, hogy azokat vállalkozásaikhoz használják fel.

E tekintetben, ami E-t illeti, ilyen szándékra utaló valószínűsítő körülménynek minősülhet az, hogy a családi ház építési terveiben észszerű méretű helyiséget szántak irodának. Mivel azonban a családi ház építési terveiben ilyenként minősített helyiséget a gyakorlatban nem szükségszerűen használják az adóalany gazdasági tevékenységének végzéséhez, fontos megerősíteni ezen adóalany azon szándékát, hogy e helyiséget a vállalkozásához kívánja használni, mégpedig az e használatot igazoló más objektív tényezőkkel. Z esetében a fotovoltaikus berendezés beszerzésének és üzembe helyezésének évében az e berendezés által termelt villamos energia eladására vonatkozó szerződés megkötése valószínűsítő körülménynek minősülhet annak a gazdasági tevékenység céljára való felhasználása tekintetében, amennyiben e vétel feltételei a szakmabelieknek, nem pedig a magánszemélyeknek kínált feltételeknek felelnek meg.

Ezenkívül az adóalanyok adóbevallásaiban szereplő héalevonások alkalmasak arra, hogy alátámasszák az ilyen felhasználásra vonatkozó döntést, amennyiben azok annak a következményei. Az ilyen levonások annak a valószínűsítő körülményei is, hogy az adóalanynak szándékában állt valamely eszközt a beszerzésekor vállalkozása vagyonának körében felhasználni. Amennyiben az adóalany az adóhatósághoz benyújtott adóbevallásában levonja az eszköz beszerzésekor héa címén fizetendő összegeket, azt úgy kell tekinteni, hogy ezen eszközt a vállalkozása vagyonának körében használta fel. Ezzel szemben az azon időszakra vonatkozó előzetes héabevallásban szereplő levonások hiánya, amelynek során az eszközt beszerezték, önmagában nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy az adóalany úgy döntött, hogy az érintett eszközt nem a vállalkozása vagyonának körében használja fel.

Az előzetesen felszámított adó megosztása

Amennyiben az adóalany termékeket, szolgáltatásokat egyidejűleg használ fel adólevonásra jogosító és arra nem jogosító ügyletekhez, az előzetesen felszámított héa összege kizárólag olyan mértékben vonható le, amilyen mértékben az az először említett ügyletekhez köthető.

A levonási hányad meghatározására többféle módszer alkalmazható, ezek egyikeként az uniós szabályozás egy törtet ad meg, amelynek számlálójában az adólevonásra jogosító tevékenységből származó éves árbevétel héa nélküli teljes összege, nevezőjében pedig az adólevonásra jogosító és arra nem jogosító tevékenységből származó éves árbevétel héa nélküli teljes összege szerepel, azzal, hogy bizonyos tételeket a számítás során figyelmen kívül kell hagyni.

Ilyen, a levonási hányad kiszámításakor figyelmen kívül hagyandó tételként határozza meg a hatodik irányelv „az eseti ingatlan- és pénzügyi ügyleteket”, a héairányelv pedig „a kiegészítő jellegű ingatlan- és pénzügyi ügyletekből származó árbevétel” összegét.

A C-174/08. sz. NCC ügyben kérdésként merült fel, hogy  valamely építési vállalkozás esetében az általa saját beruházásban épített ingatlanok értékesítése „eseti ingatlanügyletnek” minősülhet‑e a levonási hányad meghatározása szempontjából, továbbá e minősítés keretében konkrétan meg kell‑e határozni, hogy a külön vizsgált fenti tevékenység milyen mértékben igényli héa‑köteles termékek vagy szolgáltatások felhasználását.

Az EUB az ítélet indokolásában megállapította, hogy a hatodik irányelv egyáltalán nem határozza meg az „eseti ingatlanügyletek” fogalmát. Az irányelv indokolása azonban támpontot ad, mivel a következőképpen fogalmaz: „[a]z ebben a bekezdésben foglalt tényezőket nem szabad figyelembe venni az arányosított adó kiszámításánál annak érdekében, hogy ne hamisítsák annak valódi jelentését, mivel e tényezők nem tükrözik az adóalany szakmai tevékenységét. Ez a helyzet áll fenn a tárgyi eszközök értékesítése és az ingatlan- és pénzügyi ügyletek esetében, amelyek a vállalkozás teljes árbevételéhez viszonyítva csak eseti jellegűek, azaz csak másodlagos vagy véletlenszerű jelentőséggel bírnak. Ezen ügyleteket továbbá csak akkor kell figyelmen kívül hagyni, ha nem tartoznak az adóalany szokásos szakmai tevékenységei közé”.

Ebből következően az EUB álláspontja szerint egy gazdasági tevékenység nem minősülhet a hatodik irányelv 19. cikkének (2) bekezdése értelmében „eseti ügyletnek”, ha az a vállalkozás adóköteles tevékenységének közvetlen, állandó és szükséges részét képezi, vagy ha jelentős mértékben igényli héa‑köteles termékek vagy szolgáltatások felhasználását.

Az EUB szerint valamely építési vállalkozás által saját beruházásban épített ingatlanok értékesítésére irányuló tevékenység a vállalkozás adóköteles szakmai tevékenységéhez képest, mely utóbbi ingatlanok harmadik személyek részére és saját üzleti céljaira történő építéséből áll, nem tekinthető eseti jellegű tevékenységnek. Az ugyanis ugyanazon építési tevékenységből ered, és ily módon annak közvetlen részét képezi. Az NCC tevékenységeinek általános felépítése magában foglalja, hogy előzetesen, rendszeresen és állandó jelleggel megtervezi bizonyos – akár nagyon kis – számú ingatlan saját üzleti céljaira történő megépítését, amelyek későbbi értékesítését maga tervezi biztosítani. A fentieket követő ingatlanértékesítési tevékenység tehát nem tűnik eseti jellegűnek, hanem szükségszerűen következik a társaság azon szándékából, hogy szakmai tevékenységének keretén belül a saját beruházásában épített ingatlanok értékesítésére irányuló tevékenységet alakítson ki. E tevékenység az adóalany vállalkozásának célját szolgálja, és azt kereskedelmi céllal végzik.

A levonási hányadra vonatkozó előírást tehát úgy kell értelmezni, hogy valamely építési vállalkozás esetében az általa saját beruházásban épített ingatlanok értékesítése nem minősülhet az említett rendelkezés értelmében vett „eseti ingatlanügyletnek”, mivel e tevékenység az adóköteles tevékenységének közvetlen, állandó és szükséges részét képezi. E feltételek mellett nem kell konkrétan meghatározni, hogy e külön vizsgált értékesítési tevékenység milyen mértékben igényli héa‑köteles termékek vagy szolgáltatások felhasználását.


Kapcsolódó cikkek

2022. november 17.

A levonási jog megtagadása az Európai Bíróság gyakorlatában (I. rész)

Az általános forgalmi adó rendszerének kulcsfontosságú eleme az adólevonási jog. Bizonyos esetekben ugyanakkor az adóalanyok e jogát az adóhatóság elvitathatja. E cikksorozat azt elemzi, milyen feltételek mellett ítélte jogszerűnek az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) a levonási jog megtagadását. Az EUB ítéleteinek egy része magyar vonatkozású ügyben született, némelyik a Kúria jogértelmezési gyakorlatára is hatással volt.