Hogyan adóztak a rómaiak? – A római vámrendszer (14. rész)

Szerző: dr. Juhász István
Dátum: 2019. március 8.
Címkék: , ,
Rovat:
Az állami működés egyik legjellemzőbb bevételi forrása évezredek óta a vám. Ez a Római Birodalomban is igen magas bevételeket jelentett. A cikksorozatban többször is kitértünk a vámokra, de indokolt az összefoglaló rész előtt külön is szólni a vámokról.

Ennyibe kerültek az élvezeteink és az asszonyok!

(Caius Plinius Secundus, Nat. Hist. XII. 18, 84.)

Az állami bevételek egy része, és minél nagyobb volt a birodalom, annál jelentősebb hányada, a Római Birodalomban is a vámokból származott. A római vámrendszerről Ürögdi György részletes ismertetést adott a ’Hogyan utaztak a régi rómaiak?’ (Panoráma Könyvkiadó, Debrecen, 1979) című művében. Ebben a cikkben ezt vettük alapul!

Vámok a Római Birodalomban

Vámon ma az állami jövedelemnek azt a nemét értjük, amelyet a más országból behozott vagy oda kivitt áru után – a vámtarifa alapján – kell megfizetni. A Római Birodalomban vámeljárás alá esett a kereskedelmi tevékenység, de emellett a nem kereskedelmi célból utazók által kivitt, behozott útipoggyász is. A magánutasok lehettek tisztviselők, katonák, de a mai értelemben vett turizmus előzményei is megjelentek a birodalomban.

A római vám (portorium) annyiban különbözött a maitól, hogy az magában foglalta az út- és hídvámot, valamint a kikötői illetéket is. A jelentősebb útkereszteződésekben, átkelőhelyeken, kikötőkben kellett a vámot megfizetni a vámszedés jogával rendelkező tisztviselőknek.

Kereskedelmi gálya mozaikábrázolása (Szicília, Római villa, III-IV. sz.)

Az egységes, kivételeket nem ismerő vámrendszer kialakítása Gaius Julius Caesar nevéhez kötődik, elrendelte a külföldről Itáliába behozott áruk elvámolását. Ezzel egyrészt az egyre fokozódó fényűzést kívánta visszaszorítani, másrészt nem akarta, hogy sok pénz, arany és ezüst áramoljék ki Itáliából haszontalan luxuscikkekért. Ezt akár a XVII. században kialakult merkantilista gazdaságpolitika (Colbert stb.) egy korai előzményének is tekinthetjük.

A vámrendszert gyakran használják – és használták régen is – az állami gazdaságpolitika eszközeként. A római vámrendszerben ennek csak halvány nyomai voltak egészen a Keletrómai Birodalom második aranykorának végéig (ez nagyjából a XI. század végét jelenti).

A rómaiak minden elfoglalt, bekebelezett területet bevontak vámszervezetükbe. Vámot szedtek a birodalom határán, mind az export, mind az import után, valamint – alacsonyabb mértékkel – a provinciák határán átvitt áruk után is.

A római birodalom belső határain fizetendő vám általában az áru értékének két-két és fél százaléka volt. A IV. században a teljesen leromlott gazdasági helyzet miatt emeltél tizenkét százalékra.

A Római Birodalom hatalmas gazdasági egységnek számított, mégis több vámterületre osztották fel. A belső vámhatárok többnyire egybeestek a provincia határaival. A belső vámhatárok nem választották el egymástól a provinciákat, a vámok kizárólag pénzügyi jellegűek voltak. Ezek a belső vámterületek hol nagyok, hol egészen kicsinyek voltak, önálló vámterületnek számított Sicilia, Róma első tartománya, Hispania (az egész Ibériai-félsziget), de Gallia három, közigazgatásilag külön provinciája és Észak-Afrika ugyancsak három tartománya is. Önálló vámterület volt Britannia, azután Asia provincia és a pénzügyileg mindig kitűnően megszervezett Egyiptom.

A birodalom legnagyobb vámterületének az Illyricum számított, amely többek közt Pannoniát is magában foglalta. Központi vámigazgatósága Poetovióban (Pettau, Ptuj) székelt, innen ellenőrizték, irányították a birodalom Duna menti tartományait, a mai Észak-Olaszországot, Dél- Ausztriát és a volt Jugoszláviát is egybe foglaló vámterületet. A mai Magyarországon, a dunántúli részen, a határon és a Duna átkelőhelyein voltak vámállomások, így Brigetióban (Ószőny), Aquincumban, Intercisában (Dunaújváros), Altinumban (Mohács) és a borostyánkő út mentén, Savariában (Szombathely) is.

A vámeljárás

A vámszedésre nem alakítottak ki hivatalnoki apparátust, a köztársaság idején árlejtés (versenytárgyalás) útján, a legelőnyösebb ajánlatot tevő vállalkozónak (publicanusnak) rendszerint öt esztendei időtartamra adták bérbe a vámok (és más adók) behajtását. A vállalkozó publicanus köteles volt meghatározott átalányösszeget fizetni, s az ő gondja maradt, hogy ennél többet szedjen be a tartományok lakosaitól.

A publicanus adót szed

A birodalom területének növekedésével a beszedési kötelezettség meghaladta egyetlen vállalkozó lehetőségeit, ezért a publicanusok társaságokat alapítottak, hogy elegendő pénzt adhassanak össze és egy-egy tartomány valamennyi állami jövedelmének behajtását kibérelhessék. A publicanusok egész hivatalnoki kart képeztek ki (rendszerint felszabadított rabszolgákból vagy éppen rabszolgákból), és ezek a „vámosok”-nak nevezett alkalmazottaknak volt a kötelessége, hogy minél több pénzt szedjenek be a publicanustársaság részére. Ez gyakran vezetett túlzott adó- és vámszedéshez, de az emiatt kitört lázadásokat a kirendelt katonaság általában rövid idő alatt vérbe fojtotta. Az elégedetlenség hangjai elértek Rómába is, a császárkorban hoztak intézkedéseket a publicanusok visszaéléseinek megfékezésére.

A császárság első évtizedeiben a vámbérlet rendszere megmaradt, de a publicanusok számára már nem volt annyira kedvező. A császári tisztviselők egyre erőteljesebben ellenőrizték a vámtevékenységet, a vámtarifától eltérést szigorúan szankcionálták.

A Kr.u. I. század végén, a II. század elején a publicanus társaságok működése szinte teljesen megszűnt. Nemcsak azért, mert a tartományok lakossága meggyűlölte a publicanusokat és túlbuzgó alkalmazottaikat, hanem azért is, mert a császári kormányzat nem szívesen látta, ha Rómában nagy, tőkeerős kereskedelmi társaságok uralkodnak a pénzpiacon és esetleg keresztezik a birodalmi politikai elgondolásokat. A császár felügyelete alá tartozó tartományok vámbevételeinek beszedését egyes személyek, conductorok bérelték, akik megfelelő anyagi bázissal és képzett személyzettel is rendelkeztek. (A későbbiek során a conductorok tevékenységi köre kiszélesedett.)

Néhány tartományban nem bérlő társaságok végezték a vámszedést, hanem a provincia lakosságából választották ki a vámszedőket. Erről sajátos hírt adnak a Biblia evangéliumai is. Mátét (Lévit) vámszedőből hívta el Jézus, hogy legyen az egyik apostola, a kistermetű Zákeust, aki Jerikó főadószedője volt, sajátos megtiszteltetésben részesítette Jézus, amikor a „bűnös ember” házába ment vendégségbe.

Hans Collaert: Máté elhívása (a vámszedő asztal mellől, 1585)

Az utas számára mindegy volt, akárhogyan nevezték a vámost, publicanusnak vagy conductornak, a vámot meg kellett fizetnie. Vámmentességet pedig alig élvezett valaki, még a tartományába utazó helytartónak is kellett vámot fizetnie. A császár és környezete természetesen nem fizetett, és a császári vagyontárgyak is vámmentesek voltak. A császárok egyes személyeknek kiemelkedő szolgálatukért csak nagy ritkán adományoztak vámmentességet.

Az utas egy napon belül több alkalommal is találkozott vámosokkal, akik nemcsak a vámot szedték be, hanem a birodalom határain azt is ellenőrizték, hogy az utasember vagy az utazó kereskedő nem visz-e magával nagy tételben fegyvert, nyers- vagy feldolgozott vasat (hiszen ebből fegyvert lehet kovácsolni), bort, olajat, gabonát, aranyat! Mindezek kivitelét megtiltották.

A birodalom határain, különösen a közel-keleti határokon, gondosan megvizsgálták az utasok poggyászát, málháit, mert egyes árucikkekre, mint a Keletről behozott fűszerekre, illatszerekre, ópiumtermékekre vagy ezek alapanyagára, továbbá prémekre, gyapotból szőtt kelmékre, selyemfonalra vagy selyemszövetre, más szövetekre, rabszolgákra, amfiteátriumi vadállatokra nagy vámot vetettek ki, mégpedig értékük huszonöt százalékát, hogy e fényűzésre szolgáló áruk behozatalát csökkentsék.

A luxuscikkekre sok pénz, sok arany áramlott ki a birodalomból, hogy a kereskedelem a luxusigényeket kielégíthesse. Az idősebb Gaius Plinius Sécundus, a természettudós szerint évente mintegy százmillió sestertiust vittek át a közel-keleti határokon, s ennek az összegnek a fele Indiába, Kínába és Arábiába (gyöngyökért) vándorolt. Nem véletlenül írta le Plinius a cikk mottójaként is választott mondatot: Ennyibe kerültek az élvezeteink és az asszonyok!

A vámállomásokon dolgozó alkalmazottak, valamint az összegyűjtött pénz biztonságára vigyázni kellett. A köztársaság korában felfegyverzett, izmos rabszolgákat helyeztek el a vámház közvetlen közelében, a császárkorban pedig ugyancsak a közelben vagy kis távolságra katonai alakulat táborozott, amelynek parancsnoka időnként meglátogatta a vámosokat, hogy ellenőrizze őket.

Amikor az utas elérkezett a vámállomáshoz, köteles volt vámnyilatkozatot készíteni, azon feltüntetni a magával vitt árukat, értéküket, illetve vételárukat. (A kocsit húzó vagy a málhákat hordozó állatok és a legszűkebb értelemben vett személyes használatra szolgáló tárgyak nem voltak vámkötelesek.) A vámnyilatkozat alapján a vámos átkutathatta az utas poggyászát, málháit, a férfiakat meg is motozhatta (a nőket tilos volt motozni, akik ezt ki is használták utazásaik során), sőt az írásokba, levelekbe is betekinthetett, nincs-e bennük elrejtve valamilyen vámköteles áru.

Tévesen kiállított vámnyilatkozat esetében az utasnak a vám kétszeresét kellett megfizetnie, ha valamit kihagyott belőle, azt a vámos elkobozhatta. Tőle azután az utas magasabb áron visszavásárolhatta, amin a vámosok igen jól kerestek. Amennyiben az utasembernek nem volt annyi pénze, hogy a vámot kifizesse, a vámosok az árut letétbe helyezték és zálogként kezelték.

Ha valaki rabszolgáját (a rabszolgák is vámköteles árunak számítottak) furfangosan szabad embernek, esetleg római polgárnak mondta, hogy vámot ne kelljen utána fizetnie, és a rabszolga a vámosnak elárulta a valódi helyzetet, a vámosnak jogában állt őt helyben felszabadítani, és tulajdonosa nem kaphatta vissza.

Az utas nyugtát kapott a kifizetett vámról.

Akadtak persze utazók, akik óvakodva kerülték ki a vámházakat, és úttalan utakon, csapásokon, gázlókon át gyalogolva lépték át a vámhatárt. Ha ilyen csempészt elfogtak, áruját elkobozták, sőt a kései császárkorban halállal is büntették.

Utazóbatár a római korban

Nem volt ritka esemény az utasok, utazó kereskedők kirablása, fosztogatása sem. Ez természetesen a vámbevételeket is veszélyeztette, ezért a hatalom erélyes eszközökkel (katonasággal) lépett fel az ilyen tevékenységek ellen. Jól ismert eset volt egy Laureolus nevű rabló története, aki személye körül egy sajátos betyármítosz is kialakult. A kirendelt katonaság elől a helyiek elbújtatták a rablót, csak nagy nehézségek árán sikerült elfogni. Sorsa megpecsételődött, az amfiteátrumban vadállatokkal tépették szét.

Martialis (az epigrammaköltő; Kr.u. 40-104) a Látványosságok könyvében így írt erről:

Marcus Valerius Martialis: Laureolus bűnhődése

 

A szkita szirthez amint láncolva etette Prometheus

A maga májával váltig a saskeselyűt,

A kaledón medvét éppúgy táplálta belével

Itt most Laureolus, csüngve valódi bitón.

Tagjai még éltek, véres cafatokba szakítva,

És az egész testen semmise volt, ami test.

A méltó lakolás végtére elérte, ki atyja

Vagy gazdája nyakán döfte keresztül a tőrt,

Templomok elrejtett aranyát eszevesztve rabolta

S üszkeivel készült rontani, Róma, reád!

Szörny a mítosz, még szörnyűbb a lator lakolása:

Ebbe’ valósággá vált, ami ott mese volt.

Néró reformjai

Néró (vagy ahogyan sokszor írják nevét Nero) uralkodásénak első éveiben még nem mutatta az őrület jegyeit. Nevelője, Seneca ekkor még képes volt hatni rá. Persze ez sem akadályozta meg abban, hogy néhány embert, aki útjában állt – anyja, Agrippina segítségével – eltegyen láb alól. Nevelőapja, Claudius császár és fia, Britannicus is közéjük tartozott. Később saját anyját is megölette.

Néró az uralkodása elején mindenek előtt népszerűséget akart szerezni. Tervbe vette a forgalomhoz kötődő adók és a vámok eltörlését, s ezt az intézkedését „az emberi nem gyönyörűséges ajándékaként” akarta a birodalom népeinek nyújtani. Nem kétséges, hogy ezek népszerű intézkedések lettek volna, de a pénzügyi alapok nélkül a birodalom összeomlása lett volna a következménye.

A szenátoroknak sikerült meggyőzniük Nérót ötleteinek balgaságáról, de tervei kitudódtak, így kénytelen volt lépni az adó- és vámügyekben. Az intézkedések javítottak az akkori pénzügyi rendszeren.

A kidolgozott császári edictum legfontosabb rendelkezései a vámolásra vonatkozóan a következők voltak:

– Minden adózási rendelkezést nyilvánosságra kell hozni, így mindenki tudomást szerezhet arról, hogy milyen adófizetési kötelezettsége van. A vámtarifákat minden vámházban ki kellett függeszteni, minden utas láthatta és tudhatta, miért és mennyit kell fizetnie. Ez az intézkedés egyrészt az adóbérlőket (publicanusokat) szorította sarokba, mert tevékenységük során így már nem volt lehetőségük a kiszabott mértékektől eltérni, másrészt azt is eredményezte – és ennek máig ható következményei vannak – hogy az adózásra vonatkozó szabályokat előre nyilvánosságra kell hozni.

– Néró megtiltotta, hogy a vámosok a megállapított vámon kívül egyéb összeget is felszámítsanak. Ugyanis elterjedt volt az a jogalap nélküli gyakorlat, hogy a vámosok az utasoktól és kereskedőktől a vámon felül külön illetékeket követeltek és az ügykezelés, az áruk megvizsgálása, idegen pénznemek átváltása címén mintegy két százalékot hajtottak be.

– A visszaéléseket elkövető publicanusok ellen akár Rómában, akár a tartományokban az illetékes tisztségviselő soron kívül eljárást kell indítani. A publicanusok adóügyekben folyó pereit Rómában a praetor, a tartományokban a helytartó előtt kell tárgyalni.

– A katonák, hacsak nem folytatnak kereskedelmi tevékenységet, mentesek a közvetett adók és vámok alól. Ezt a rendelkezést Domitianus császár i. sz. 87-ben a kiszolgált és leszerelt katonákra, a veteranusokra és velük utazó családtagjaikra is kiterjesztette. A kor nagy csempészei így a katonák lettek. Természetesen nem az egyszerű legionáriusok, sokkal inkább a légiók vezetői (ehhez hasonló csempésztevékenység a közelmúltban is volt, illetve manapság is van, ha nem is a katonák részéről).

– Itália gabonával való ellátását már abban a korban is a provinciákból biztosították. A gabona főleg hajókon érkezett (Szicíliából, Egyiptomból stb.). Sajátos gazdaságpolitikai intézkedésként az áruszállító hajókat (nem a rakományt, csak a hajót) mentesítették a vámfizetés alól.

Az adókat már az ókorban is könyvelték

Vámok a Keletrómai Birodalomban

A vámbevételek jelentősége megnőtt a Keletrómai Birodalomban. Konstantinápolyt számos kereskedelmi útvonal keresztezte: India, Kína, Arábia, később a Kijevi Nagyfejedelemség felé is tranzitszerepet töltött be. Ez lehetővé tette, hogy jelentős kereskedelmi nyereség képződjön a városban, illetve a vámbevételek révén az államkincstár is hatalmas bevételekhez jutott.

A képrombolásokat követően Eirené császárnő (uralkodott: 802-811) hozott a közterheket érintő jelentős intézkedéseket, csökkentette az adókat és a vámokat, adómentességeket osztogatott. Ennek következménye lett saját népszerűségének növekedése (később szentté is avatták), viszont a kincstár kiürülése is. Ez utódjának I. Niképhorosz (uralkodott: 797-802) császárnak komoly gondokat okozott, fel kellett emelnie a közterheket, visszavonta az adómentességeket. Az államháztartást rendbe tette, népszerűtlen intézkedései viszont gyűlöltté tették, nem is avatták szentté!

A Keletrómai Birodalom hanyatlásában jelentős szerepet játszott az adó- és vámbevételek csökkenése. Ez részben az elvesztett területek miatt következett be, részben az adó- és vámmentességek adományozása következtében. Az utóbbi egyik legmeghatározóbb esete volt, mikor 1082-ben szerződést kötöttek a velenceiekkel, amely alapján a velenceiek adó- és vámmentesen kereskedhettek a császárság területén. Kikötőhelyeket és műhelyeket kaptak Konstantinápolyban, így versenyelőnyre tettek szert a birodalmi kereskedőkkel szemben is. A későbbiekben Pisa és Genova is kapott kereskedelmi engedményeket. Az itáliai városállamok hatalmas vagyonra tettek szert a kelettel (Arábia, India, Kína, Keletrómai Birodalom) való kereskedelem révén, de ez lényegében Konstantinápoly gazdasági kifosztását jelentette. A velenceiek 1204-ben közvetlenül is részt vettek Konstantinápoly kifosztásában, aminek következménye lett, hogy hat évtizedre megszűnt a Keletrómai Birodalom.

A nem annyira dicsőséges IV. keresztes hadjárat, amelynek során a keresztesek és a velenceiek közösen rabolták ki Konstantinápolyt 1204-ben (XV. századi miniatúra)

Irodalom:

A Római Birodalommal sok ezer kötetnyi könyv, számos film, weblap stb. foglalkozik. A felhasznált irodalom részletes ismertetésétől eltekintünk, de kiemeljük közülük a következőeket:

Julius Caesar feljegyzései: A gall háborúról; A polgárháborúról

Angold, Michael: Bizánc – Híd az ókor és a középkor között (General Press Kiadó, Budapest, 2001)

Castiglione László művei: Az ókor nagyjai (Bp., 1971); A római művészet világa (Bp., 1974)

Creighton, Mandell: A római nép története (Bp., 1898)

Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága (Bp., 2017)

Gulyás Istvánné (szerk.): Az antik Róma napjai (Bp., 1983)

Hahn István: Róma istenei (Bp., 1975)

Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római-történelem (Bp., 2007)

Révay József: Százarcú ókor (Bp., 1962)

Suetonius: Caesarok élete

Ürögdi György könyvei: A régi Róma (Bp., 1963); Róma kenyere, Róma aranya (Bp., 1969); Kleopátra (Bp., 1972); Kard és törvény. Marius és Sulla kora (Bp., 1974); Nero (Bp., 1977); Hogyan utaztak a régi rómaiak? (Debrecen, 1979)

www.romaikor.hu: a weblap – részben tematikusan – számos szakirodalmat idéz, neves szakemberek írásait tartalmazza


Kapcsolódó cikkek:


Hogyan adóztak a rómaiak? – A Domitianus és Diocletianus közötti időszak (6. rész)
2018. december 14.

Domitianus uralkodását követően jöttek a „jó császárok”, egy évszázadon át működött a Pax Romana. Traianus, Hadrianus, Marcus Aurelius kiválóan vezették a birodalmat. A hanyatlás a második század végén a Severusok uralkodásával kezdődött meg, hogy aztán a harmadik század második harmadától, a katonacsászárok korában a birodalom mély válságba kerüljön. A válság érintette a hadsereget, a közigazgatást, az uralkodási rendet, és természetesen a pénzügyeket, az adózást is. Ezt örökölte Diocletianus, amikor 284-ben császár lett.

Hogyan adóztak a rómaiak? – A birodalom végnapjai
2019. január 25.

Nagy Constantinus halálát követően a Római Birodalom még egy jó fél évszázadon át megőrizte egységes működését. Ennek Nagy Theodosius halála vetett véget. A keleti rész továbbra is virágzott, a nyugati rész viszont folyamatosan erodálódott, a VI. század közepére a maradványai is eltűntek.

Hogyan adóztak a rómaiak? – A hunoktól az arabokig
2019. február 8.

Nagy Constantinus birodalmi fővárossá tette Konstantinápolyt, hivatalos nevén Új Rómát. Nagy Theodosius az egységes birodalmat megosztva két fiára hagyta, nyugaton Honorius, keleten Arcadius uralkodott. A nyugati birodalomrész lassan erodálódott, majd a VI. század közepére meg is szűnt. Keleten viszont virágzásnak indult Róma öröksége, és még egy évezreden át fennmaradt.

Hogyan adóztak a rómaiak? – A képrombolások kora (11. rész)
2019. február 15.

A VIII. században III. Leon császár megvédte Európát a muszlim hódításoktól, mégis a képrombolások révén híresült el. A több mint egy évszázadon át tartó vallási őrület gyakran szolgált politikai célokat is a császárok és a pápák küzdelmében. A képek tiszteletét támogatók közül többeket szentté avattak e tevékenységükért, és nem utolsó sorban, de a képrombolások korából nőtt ki a jellegzetes ortodox ikonfestészet és mozaikművészet.

Hogyan adóztak a rómaiak? – Augustus adóreformja (3. rész)
2018. november 16.

A történelem első ismert adóreformját Augustus római császár hajtotta végre. Az adóreform átfogóan változtatta meg az adónemeket, a beszedés módját, a beszedett adó kincstári kezelését. Az Augustus által bevezetett adóintézkedések hosszú távon fennmaradtak, biztosították a Birodalom működését az elkövetkező évszázadokban.

Hogyan adóztak a rómaiak? – Az állam adót fizet polgárainak (5. rész)
2018. december 7.

Az ókori Rómában a hatalomgyakorlási technikák sokszor durva, máskor kifinomult technikáit találták ki és alkalmazták. Ellentétek szítása, kiélezése, politikai gyilkosságok, egymással vetélkedő táborok közötti polgárháborúk, a tömegek manipulálása, választási csalások, hivatali tisztségek megvásárlása mind-mind alkalmazott módszer volt. Ha a ma alkalmazott politikai eszköztárral bármi hasonlóságot vélünk felfedezni, az természetesen csak a véletlen műve lehet!

Hogyan adóztak a rómaiak? – Bevezető rész
2018. október 26.

A nyugati típusú társadalmak a Római Birodalom örökösei. Jogrendszerük, közéletük, kulturális örökségük, vallásuk, sokszor még a nyelvük, kifejezéseik is visszavezethetők a birodalomra. Igaz ez a közéletre, a politikai rendszerekre, az állami működésre is, beleértve a pénzügyi és adózási rendszereket is.

Hogyan adóztak a rómaiak? – Diocletianus reformjai (7. rész)
2018. december 21.

Diocletianus egy sokféle válsággal terhelt birodalomnak lett a császára. Trónutódlás, infláció, elavult adórendszer, gyengülő hadsereg, irányíthatatlan birodalom, mind olyan problémák voltak, amelyek sürgős beavatkozásokat igényeltek. A császár módszeresen hozzálátott a reformokhoz, amelyeket húsz év után fejezett be, ezt követően – egyedülálló módon – lemondott a császári trónról.

Hogyan adóztak a rómaiak? – E jelben győzni fogsz! (8. rész)
2019. január 11.

Diocletianus, az utolsó keresztényüldöző császár után jött az első keresztény császár, Constantinus. Ez azért nem teljesen így történt! A történetírók megfelelési kényszere vagy politikai/vallási elkötelezettsége gyakran ferdítette el a tényeket, és ez így volt ebben az esetben is!

Hogyan adóztak a rómaiak? – Keresztesek, törökök, bukás (13. rész)
2019. március 1.

A XI. században végleg megromlott a viszony Rómával, majd 1071-ben a manzikerti csatavesztés, illetve annak kezelése a Keletrómai Birodalomban elindította a lejtőn a Konstantinápolyból irányított nagyhatalmat. A birodalom gazdagsága, befolyása, ereje majd négy évszázadon át még kitartott, de 1453-ban már nem bírt ellenállni a török támadásoknak.

Hogyan adóztak a rómaiak? – Konstantinápoly második aranykora (12. rész)
2019. február 22.

A Keletrómai Birodalom második aranykora a IX-XI. századokban volt, csúcspontját az ezredfordulón, II. Baszileiosz uralkodása alatt érte el. A bolgárokkal való leszámolás, a magyarok megjelenése, a törökök területfoglalása, a keleti és nyugati egyház elszakadása fontos mérföldkövei voltak ennek a korszaknak. A hanyatlás kezdetét a manzikerti csatavesztés jelentette 1071-ben.