A levonási jog megtagadása az Európai Bíróság gyakorlatában (X. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Egy magyar vonatkozású ügy kapcsán az EUB kifejtette, milyen feltételekkel lehetséges levonási korlátozást meghatározó tagállami szabályokat alkotni.

Anyagi feltételek: keletkezett-e egyáltalán levonási jog? (folyt.)

Adóköteles tevékenységhez történő felhasználás (folyt.)

Az adólevonási jog korlátozása

Mind a hatodik irányelvben, mind a héairányelvben szerepel az a gondolat, hogy bizonyos kiadások nem jogosítanak a héa levonására.

Semmiképpen nem lehet adólevonást alkalmazni az üzleti tevékenységhez szorosan nem kapcsolódó kiadások esetén, mint a luxuskiadások, szórakozási célú kiadások és reprezentációs költségek.

Az uniós szintű szabályozás hatálybalépéséig a tagállamok fenntarthatnak minden olyan korlátozást, amelyet az 1979. január 1-jén, vagy – a Közösséghez az említett időpontot követően csatlakozó tagállamok esetében – a csatlakozás időpontjában hatályos nemzeti jogszabályaik előírnak.

A C‑74/08. sz. PARAT ügyben a fentiekhez kapcsolódóan a magyar bíróság arra várt választ, hogy ellentétes-e az uniós előírásokkal, ha a tagállami szabályozás a termék vételárának államháztartási támogatásból származó hányada vonatkozásában kizárja a héalevonás jogát.

Ítéletében az EUB emlékeztetett arra, hogy a héa levonására vonatkozó jog a héa mechanizmusának szerves részeként a közös héarendszer egyik alapelvét képezi, és főszabály szerint nem korlátozható. A közös héarendszert szabályozó elvek szerint ezen adó valamennyi termelési és forgalmazási tevékenységre alkalmazandó a korábbi beszerzési ügyleteket közvetlenül terhelő adó levonása mellett. A levonási jog a megelőző ügyleteket terhelő előzetesen felszámított adó teljes összege tekintetében közvetlenül érvényesül. Ennek eredményeképpen a héa levonására vonatkozó jog bármilyen korlátozása befolyásolja az adóteher szintjét, és azt minden tagállamban hasonlóan kell alkalmazni.

A hatodik irányelv 17. cikkének (2) bekezdése kifejezetten és egyértelműen megfogalmazza azt az elvet, hogy az adóalany a részére teljesített termékértékesítések és szolgáltatásnyújtások után felszámított héa összegét levonhatja, amennyiben ezeket a termékeket vagy szolgáltatásokat adóköteles ügyletei céljára használja fel.

E feltételek mellett kivételek kizárólag a hatodik irányelvben kifejezetten rögzített esetekben lehetségesek.

A héalevonás olyan általános korlátozása, amely az államháztartási támogatásban részesülő termékeket érintő valamennyi beszerzésre alkalmazandó, a támogatásban részesülő termékek vagy szolgáltatások beszerzése tekintetében a levonási jognak a hatodik irányelv 17. cikkének (2) bekezdése által meg nem engedett korlátozását vezeti be.

A héalevonási jog elvét mindazonáltal árnyalja a hatodik irányelv 17. cikke (6) bekezdésének második albekezdésében szereplő, eltérést engedő rendelkezés – ún. „standstill”‑klauzula –, amely lehetővé teszi a hatodik irányelvnek az adott tagállamban történő hatálybalépésekor hatályos jogszabályokban szereplő, a héalevonási jogra vonatkozó nemzeti kizárások fenntartását. A fenti rendelkezés célja az volt, hogy lehetővé tegye a tagállamok számára, hogy – amíg a Tanács nem hozza létre a héalevonási jog kizárására vonatkozó közösségi rendszert – hatályban tarthassák az adólevonási jog kizárására vonatkozó összes olyan nemzeti jogszabályukat, amelyeket a nemzeti hatóságok a hatodik irányelv hatálybalépésekor már ténylegesen alkalmaztak.

Mindazonáltal, mivel a héalevonási jog elvétől való eltérést szabályozó – a hatodik irányelv 17. cikkének (6) bekezdésében létrehozott és az említett adó semlegességének biztosítására irányuló – rendszerről van szó, azt szigorúan kell értelmezni. Az előzetesen felszámított, az államháztartási támogatásban részesülő valamennyi termékbeszerzés kapcsán megfizetett héa teljes összegének levonására vonatkozó jogot korlátozó, általános jellegű intézkedés  pedig meghaladja a hatodik irányelv 17. cikkének (6) bekezdésében megengedett mértéket.

A hatodik irányelv 17. cikke (6) bekezdésének második albekezdését ugyanis ugyanazon rendelkezés első albekezdésével összefüggésben kell értelmezni, amely hatáskört biztosít a Tanács számára, hogy a Bizottság javaslatára megállapítsa, milyen kiadások esetén nem keletkezhet a héa levonásának joga, miközben pontosítja, hogy e jog semmilyen körülmények között nem vonatkozhat az üzleti tevékenységhez szorosan nem kapcsolódó olyan kiadásokra, mint a luxuskiadások, a szórakozási célú kiadások és a reprezentációs költségek.

Következésképpen és tekintettel arra, hogy eltérést engedő intézkedésként szigorúan kell értelmezni, a hatodik irányelv 17. cikke (6) bekezdésének második albekezdését nem lehet úgy tekinteni, hogy az lehetővé teszi a tagállam számára a héalevonási jog olyan korlátozásának fenntartását, amely általános jelleggel alkalmazandó a termékbeszerzésekkel kapcsolatos bármely kiadásra, függetlenül annak jellegétől vagy tárgyától.

Szükségszerűen a fenti értelmezés adódik az említett rendelkezés történeti előzményének figyelembevételével is, amelyből kitűnik a közösségi jogalkotó arra irányuló állandó szándéka, hogy csak bizonyos termékeknek és szolgáltatásoknak a levonási rendszerből való kizárását, és ne a rendszerből való általános kizárásokat tegye lehetővé.

Az uniós előírásokkal tehát ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely államháztartási támogatásban részesülő termékbeszerzés esetén a kapcsolódó héa levonását csak az említett beszerzés nem támogatott hányada erejéig teszi lehetővé.