A levonási jog megtagadása az Európai Bíróság gyakorlatában (XIV. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatában visszatérően megjelenik az a gondolat, hogy az adott ügyletre vonatkozó tagállami polgári jogi szabályok nem határozhatják  meg az ügylet áfarendszerbeli megítélését. Adott esetben ez azt eredményezheti, hogy az áfalevonás jogszerűsége is megkérdőjeleződik.

Anyagi feltételek: keletkezett-e egyáltalán levonási jog? (folyt.)

Az ügylet átminősítése

A C-185/01. sz. Auto Lease Holland ügyben az előterjesztő bíróság kérdése arra vonatkozott, hogy jogosult-e az Auto Lease a héa visszaigénylésére azon üzemanyag tekintetében, amelyet az Auto Lease ügyfelei Németországban vásároltak a lízingszerződés tárgyát képező gépjárművek megtankolása céljából, az Auto Lease nevére szóló üzemanyagkártyával rendezve az üzemanyag vételárát.

Az EUB ítéletében kifejtette, hogy a hatodik irányelv „termékértékesítés” fogalma nem a tulajdonjognak az alkalmazandó nemzeti jog által előírt eljárások szerinti átruházására vonatkozik, hanem a materiális javaknak az egyik fél általi bármely olyan átruházására, amely a másik felet ténylegesen feljogosítja arra, hogy úgy rendelkezzen a javakkal, mintha ő lenne a javak tulajdonosa. A hatodik irányelv célja veszélybe kerülhetne, ha a termékértékesítés – amely a három adóköteles ügylet egyike – előfeltételei tagállamonként eltérőek lennének abból adódóan, hogy a polgári jog szerinti tulajdonjog-átruházás feltételei tagállamonként eltérnek.

A fentiekből következően az EUB szerint a kérdés megválaszolásához először is azt szükséges megvizsgálni, hogy az olajvállalatok az alapügyben kire ruházták át az üzemanyag tulajdonjogát: a lízingbeadóra vagy a lízingbevevőre.

Az EUB megállapította, hogy a beszerzéshez kapcsolódóan a lízingbevevő jogosult tulajdonosként rendelkezni az üzemanyaggal. Közvetlenül ő szerzi be azt a töltőállomásokon, és az Auto Lease semmilyen döntési jogkörrel nem rendelkezik a tekintetben, hogy a vásárolt üzemanyagot milyen módon vagy milyen célra kell felhasználni.

Hirdetés

E tekintetben annak sincs jelentősége, hogy az üzemanyag beszerzésére az Auto Lease nevére szóló üzemanyagkártya terhére kerül sor. Az EUB szerint ugyanis a beszerzések csak látszólag történtek az Auto Lease költségére. A lízingbevevők ugyanis havonta kötelesek voltak a várható éves üzemanyagköltség egytizenkettedét előlegként megfizetni a lízingbeadó részére, az év végén pedig a tényleges fogyasztás alapján elszámoltak. Az üzemanyagbeszerzések költségét tehát végül teljes mértékben a lízingbevevő fizette meg.

Mindezek alapján az EUB arra a következtetésre jutott, hogy az üzemanyagkártya-szerződés nem üzemanyag biztosítására irányul, hanem az üzemanyag beszerzésének finanszírozására. Nem arról van szó, hogy az Auto Lease megvásárolná az üzemanyagot abból a célból, hogy azt később a lízingbevevő részére továbbértékesítse: a lízingbevevő minősül vevőnek, ő dönt arról, hogy milyen minőségű és mennyiségű üzemanyagot és mikor vásárol. Az Auto Lease lényegében hitelezési szolgáltatást nyújt a lízingbevevő részére.

Minthogy az üzemanyag vevőjének a fentiek alapján nem a lízingbeadó, hanem a lízingbevevő minősül, a lízingbeadónál fel sem merül előzetesen felszámított héa, amelyet a továbbértékesítésre tekintettel visszaigényelhetne.

Hasonló gondolatmenet jelent meg a C-526/13. sz. Fast Bunkering Klaipėda ítéletben, amelyben nem adólevonási jogra, hanem adómentességre vonatkozó kérdés merült fel. Az alapeljárásban az FBK maga töltötte be az üzemanyagot közvetlenül a hajók üzemanyag‑tartályaiba, amelyekbe ezen üzemanyagot szánták. Ezt követően az FBK a vonatkozó számlát a saját nevükben eljáró közvetítőknek címezte, mivel csak a betöltést követően lehetett meghatározni az üzemanyag pontos mennyiségét.

Az EUB kimondta, hogy ha az üzemanyag hajótartályokba töltésének pillanatától kezdődően ténylegesen az üzemeltető van abban a helyzetben, hogy tulajdonosként rendelkezzen az üzemanyag felett, akkor az üzemanyag tulajdonjogának a közvetítőkre történő átruházása csak formálisnak tekinthető, e közvetítők ugyanis sosem rendelkezhettek a leszállított mennyiséggel. Márpedig ahhoz, hogy valamely ügylet a héairányelv 14. cikkének (1) bekezdése szerinti termékértékesítésnek minősüljön, szükséges, hogy az említett ügylet feljogosítsa e személyt arra, hogy e termék felett ténylegesen tulajdonosként rendelkezzen. Ugyanis az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a „termékértékesítés” e rendelkezés szerinti fogalma nem a tulajdonátruházásnak az alkalmazandó nemzeti jogszabályokban előírt formáira utal, hanem magában foglal bármely, materiális javak átruházására irányuló ügyletet, amelynek során az egyik fél feljogosítja a másik felet, hogy e javakkal úgy rendelkezzék, mintha azok tulajdonosa lenne.

Ebből következően az ilyen ügyletek nem minősíthetők a saját nevükben eljáró közvetítők részére teljesített termékértékesítésnek, hanem közvetlenül a hajók üzemeltetői részére végzett termékértékesítésnek tekintendők.

A C-526/13. sz. ítéletet  az Európai Bizottság Áfabizottsága (VAT Committee of the European Commission) is tárgyalta, mivel kérdésként merült fel, hogy az említett értelmezés kizárólag az adott egyedi ügyre vonatkozik-e, vagy más olyan esetekre is alkalmazni kell-e, amikor az értékesítésre közvetítő(k) révén, kereskedelmi lánc keretében kerül sor, ami a láncértékesítések áfakezelésének gyökeres átalakításához vezethetne.

A Bizottság úgy határozott, hogy az ítéletben foglaltak ugyan nem kizárólag az egyedi ügyre vonatkoznak, de azokat csak szűk értelemben kell alkalmazni.

• Azon esetekben, amikor a termék átadására olyan szerződés alapján kerül sor, amelynek értelmében a vásárlás vagy eladás után jutalékot kell fizetni, a közvetítőnek történő áruátadást termékértékesítésnek kell tekinteni.
• Ha viszont nem történik jutalékfizetés, és a C-526/13. számú ügy különös körülményeihez hasonló körülmények állnak fenn, úgy kell tekinteni, hogy az értékesítés nem a közvetítőnek történt, és a közvetítő nem terméket értékesített, hanem szolgáltatást nyújtott.

A magyar adóhatóság a fentiekkel összhangban üzemanyagkártyás értékesítés esetén azt az értelmezést követi, hogy önmagában azon az alapon, hogy az értékesítés a „tankolással” teljesül, így a közvetítőnek nincs befolyása az értékesítés körülményeire és az értékesített mennyiségre, nem indokolt szolgáltatásnyújtásként megítélni az ügyletet. Ugyanakkor, ha a kártyatársaságot a vásárlás vagy eladás után nem illeti meg jutalék, hanem például csak adminisztratív-koordinációs tevékenységéért számít fel díjat, nem zárható ki, hogy nem az üzemanyag vásárlójának és továbbértékesítőjének minősül, hanem úgy kell tekinteni, hogy szolgáltatást nyújt. Ezt azonban csak a felek szerződésének pontos tartalma és az ügylet összes körülménye alapján lehetséges megítélni.