Utólagos adóalap-csökkentés az Európai Bíróság gyakorlatában (XII. rész)


Cikksorozatunk soron következő részében az adóalap-csökkentéshez előírt egyéb tagállami feltételekre vonatkozó EUB-ítéletekről lesz szó.

A tagállamok által meghatározott feltételek (folyt.)

Egyéb követelmények

A cikksorozatunk VI. részében említett C-246/16. sz. Enzo Di Maura ügyben az adóalany, mivel az egyik ügyfele, akinek megállapították a fizetésképtelenségét, egy számlát nem egyenlített ki vele szemben, megfelelő mértékben csökkentette a héaalapját. Az adóhatóság azzal az indokkal utasította el e korrekciót, hogy arra csak fizetésképtelenségi eljárás vagy egyéni végrehajtási eljárás eredménytelen lefolytatását követően van lehetőség, vagyis miután megbizonyosodtak arról, hogy a követelést nem egyenlítik ki, nem pedig a fizetésképtelenséget megállapító olyan egyszerű ítéletet követően, mint amelyet Enzo Di Maura adósa tekintetében hoztak.

Az ügy tényállására még nem a héairányelv, hanem az azzal tartalmilag megegyező szabályokat meghatározó hatodik irányelv vonatkozott.

Az eljáró olasz bíróság az EUB-hoz fordult, mivel kétségei voltak az alkalmazandó olasz jogszabályi előírásoknak az arányosság, az uniós jog tényleges érvényesülése és a héasemlegesség elvével való összeegyeztethetőségét illetően, figyelemmel különösen a fizetésképtelenségi eljárások olaszországbeli átlagos időtartamára, amely gyakran a tíz évet is meghaladta. A bíróság úgy vélte továbbá, hogy az adóalap csökkentéséhez való jog tekintetében az olasz jog által felállított korlát túlzott mértékű, mivel a hatodik irányelv e korlátozási típust a nemfizetésnek, nem pedig a fizetésképtelenségi és végrehajtási eljárások eredménytelenségének a feltételéhez köti.

Az EUB kifejtette, hogy a hatodik irányelv 11. cikke C. része (1) bekezdésének második albekezdése – amely a héairányelv 90. cikk (2) bekezdésének megfelelő szabályozást tartalmazott – lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy teljes vagy részleges nemfizetés esetén eltérjenek az adóalap-csökkentés főszabályától, a nemfizetésben rejlő bizonytalansági tényező miatt. Ezen eltérési lehetőség igénybevételének azonban indokoltnak kell lennie ahhoz, hogy a tagállamok által annak végrehajtása érdekében elfogadott intézkedések ne hiúsítsák meg a hatodik irányelv által elérni kívánt adóharmonizáció célját.

Jóllehet jelentőséggel bír, hogy a tagállamok felvehetik a küzdelmet a számlák meg nem fizetésének véglegességével szükségszerűen együtt járó bizonytalansággal szemben, az eltérésre irányuló ilyen lehetőség nem terjeszkedhet túl e bizonytalanságon, különösen pedig azon kérdés eldöntésén, hogy nemfizetés esetén el lehet‑e tekinteni az adóalap‑csökkentéstől.

Azon lehetőség elismerése, hogy a tagállamok bármely héaalap‑csökkentést kizárjanak, ellentétes lenne a héasemlegesség elvével, amelyből többek között az következik, hogy az államkincstár érdekében adóbeszedőként eljáró vállalkozást teljes egészében mentesíteni kell azon gazdasági tevékenysége során fizetendő vagy megfizetett héa terhe alól, amely maga is héaköteles.

Az uniós jog általános elveinek egyikét képező arányosság elvével összhangban, a hatodik irányelvet átültető eszközöknek alkalmasaknak kell lenniük az e szabályozás által elérni kívánt célok megvalósítására, és nem haladhatják meg azt a mértéket, amely e célok eléréséhez szükséges.

Mivel az olasz szabályozásból adódóan a követelés végleges behajthatatlansága a gyakorlatban csak egy évtized után jelenthető ki bizonyossággal, az ilyen határidő alkalmas arra, hogy likviditási hátrányt okozzon az e szabályozás alá tartozó vállalkozók számára a más tagállamokból származó versenytársaikhoz képest, amennyiben valamely számla meg nem fizetésével szembesülnek, ami nyilvánvalóan alkalmas arra, hogy meghiúsítsa a hatodik irányelv által elérni kívánt adóharmonizáció célját.

A fentiekből következően az EUB álláspontja szerint a hatodik irányelv 11. cikke C. része (1) bekezdésének második albekezdését úgy kell értelmezni, hogy a tagállamok a héaalap csökkentését nem köthetik a fizetésképtelenségi eljárások eredménytelenségének feltételéhez, amennyiben az ilyen eljárás akár több mint tíz évig is elhúzódhat.

A C-146/19. sz. SCT-ügyben a jogvita tárgyát az képezte, hogy az SCT‑től megtagadták az általa felszámított, nem behajtott követeléseket terhelő hozzáadottérték‑adó (héa) összegének korrekcióját amiatt, hogy a társaság nem jelentette be ezen követeléseket a hitelezőivel szemben indított csődeljárásokban. A nemzeti szabályozás ugyanis kizárólag a csődegyezségre irányuló eljárás vagy a felszámolási eljárás során általa bejelentett, elismert követelés vonatkozásában felszámított és meg nem fizetett héa összegét engedte korrigálni.

A szlovén kormány arra hivatkozott, hogy az a követelmény, miszerint az adóalap‑csökkentés feltétele a csődeljárás során be nem hajtott követeléseknek az adóalany által való bejelentése, a héairányelv 90. cikkének (1) bekezdésén és 273. cikkén alapul, amelyek mérlegelési jogkört ismernek el a tagállamok számára azon feltételek és kötelezettségek meghatározása tekintetében, amelyeket az adóalanyoknak az adóalap csökkentése érdekében teljesíteniük kell az adóhatósággal szemben.

Az EUB az ítélkezési gyakorlatára hivatkozva kiemelte ezen ítéletében is kiemelte: lényeges, hogy az adóalanyok által a héaalap csökkentéséhez való jog adóhatóság előtti gyakorlásához teljesítendő alaki követelmények az annak igazolását lehetővé tévő követelményekre korlátozódjanak, hogy az ügylet megkötését követően az ellenérték egy részét vagy egészét véglegesen nem kapták meg.

Megállapította, hogy azon követelmény, amely nemfizetés esetén a héaalap megfelelő mértékű csökkentését attól teszi függővé, hogy az adóalanynak az adóssal szemben indított csődeljárásban be kell jelentenie a meg nem fizetett követeléseket, főszabály szerint alkalmas arra, hogy hozzájáruljon mind a héa pontos beszedésének biztosításához és az adócsalás megakadályozásához, mind pedig az adóbevétel‑kiesés veszélyének elkerüléséhez, ily módon pedig a héairányelv 90. cikke (1) bekezdésében és 273. cikkében előírt jogszerű célokat szolgál.

Azonban a csalás megelőzésére irányuló célt illetően megjegyezte, hogy még ha az alapügyben szóban forgóhoz hasonló követelmény megelőzheti is az államot érő valamely kárt, amennyiben a követelését a csődeljárásban be nem jelentő adóalany passzivitása az ezen adóalany és az adósa közötti összejátszásra utaló cselekmények következménye, mindazonáltal e követelménynek a bejelentés elmaradása esetén való alkalmazása az adóalap‑csökkentés szisztematikus megtagadását eredményezi, ami az adócsalás olyan általános vélelméhez vezet, amely meghaladja az adócsalás elkerülésére irányuló cél eléréséhez szükséges mértéket.

Az adóbevétel‑kiesés veszélyének elhárítására irányuló célt illetően az EUB megállapította, hogy amennyiben a követelés adóssal szemben indított csődeljárásban való bejelentésének elmulasztása azzal a következménnyel jár, hogy a fizetésképtelen adóssal fennálló jogviszonyokban megszűnik e követelés, az adóalany szükségszerűen elveszíti annak esélyét, hogy követelése – akár részlegesen – behajtásra kerüljön, ami adott esetben az érintett tagállam megkárosítását eredményezi.

Valamely követelésnek a csődeljárásban való puszta bejelentése a pénzügyi és adminisztratív terhek szempontjából nem tekinthető túlzottan megterhelőnek. Ugyanakkor, amennyiben valamely adóalany bizonyítja, hogy követelése még annak bejelentése esetén sem került volna behajtásra, az adóalap csökkentésének a megtagadása és a gazdasági tevékenysége keretében be nem szedett héaösszeg adózóra hárítása meghaladja az adóbevétel‑kiesés veszélyének elhárítására irányuló cél eléréséhez feltétlenül szükséges mértéket.

Mindezek alapján az ítélet kimondta, hogy a héairányelv 90. cikkének (1) bekezdését és 273. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében megtagadják az adóalanytól a behajthatatlan követelés után felszámított héa csökkentéséhez való jogot, amennyiben a hitelezőjével szemben indított csődeljárásban nem jelentette be e követelést, még akkor is, ha ezen adóalany bizonyítja, hogy az említett követelés még annak bejelentése esetén sem került volna behajtásra.



Kapcsolódó cikkek

2022. március 2.

Utólagos adóalap-csökkentés az Európai Bíróság gyakorlatában (VIII. rész)

Cikksorozatunk előző részében már találkozhattunk azzal a gondolattal, hogy a nemfizetéshez kapcsolódó kivételszabály nem alkalmazható akkor, ha az adóalany az adóalany észszerű valószínűséggel hivatkozik arra, hogy a követelése behajthatatlan. Most egy az ügylet másik oldalát vizsgáló üggyel, valamint egy olyan magyar vonatkozású üggyel folytatjuk, amely hozzájárult a behajthatatlan követelésekre vonatkozó hazai szabályozás megváltoztatásához.
2022. január 12.

Utólagos adóalap-csökkentés az Európai Bíróság gyakorlatában (I. rész)

Az elmúlt években egyre markánsabban látszik kikristályosodni az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) álláspontja arra vonatkozóan, hogyan is kell értelmezni az utólagos adóalap-csökkentésre vonatkozó uniós előírásokat – ez az álláspont pedig nem mindig esik egybe azzal, amit a magyar adóhatóság képvisel.