Az EUB ítélkezési gyakorlatában ismételten felmerül az a kérdés, hogy milyen mélységben köteles a számla befogadója információkat gyűjteni arra vonatkozóan, hogy az ügyletet ténylegesen a számla kibocsátója teljesítette-e.
Joggal való visszaélés, adócsalás (folyt.)
Adócsalás (folyt.)
Az adóalanytól elvárható intézkedések (folyt.)
A C‑80/11. és C‑142/11. sz. egyesített Mahagében és Dávid ügyek, valamint a C-324/11. sz. Tóth ügy kapcsán már volt arról szó, hogy a magyar adóhatóság ezekben úgy ítélte meg, a számla kibocsátója nem lehetett képes a számlán feltüntetett ügylet teljesítésére, de az EUB túlzottnak ítélte meg az adóhatóság által a számla befogadójától elvárt intézkedések mértékét.
A C‑277/14. sz. PPUH ügyben a lengyel adóhivatal arra hivatkozva tagadta meg a héa levonását, hogy a számlakibocsátót olyan nem létező gazdasági szereplőnek kell tekinteni, amely nem végezhet termékértékesítést. A számlakibocsátó nemlétezésére vonatkozó megállapítást a rendelkezésre álló bizonyítékok összességére és különösen arra a tényre alapították, hogy e társaság
Az elsőfokú nemzeti bíróság szerint a PPUH Stehcemp nem tanúsított ésszerű gondosságot azáltal, hogy elmulasztotta megvizsgálni, hogy ezen ügyletek csalás részét képezték‑e.
A felülvizsgálati kérelmet elbíráló nemzeti bíróság azon a véleményen volt, hogy az adóalany jóhiszeműsége nem jogosíthat héalevonásra, ha e jog tartalmi feltételei nem teljesülnek. Kérdésként vetette fel, hogy valamely termékbeszerzés minősíthető‑e termékértékesítésnek, amennyiben az ezen ügyletre vonatkozó számlákon nem létező gazdasági szereplő van feltüntetve, és amennyiben lehetetlen azonosítani a szóban forgó termékek valódi értékesítőjét. Ugyanis valamely nem létező gazdasági szereplő nem ruházhatja át az áruk tulajdonjogát, és nem fogadhat el kifizetést sem. Ilyen körülmények között az adóhatóságok nem rendelkeznek megfizetendő adótartozás felett sem, és így nincs fizetendő adó.
Az EUB szerint a kérdés lényegében arra irányult, hogy megtagadható-e a levonási jog azzal az indokkal, hogy a számlát olyan gazdasági szereplő állította ki, amelyet a nemzeti szabályozásban előírt kritériumokat illetően nem létező gazdasági szereplőnek kell tekinteni, és hogy lehetetlen a termékek valódi értékesítőjének a kilétét megállapítani.
Az EUB ezen ítéletében is kifejtette, hogy az adóalanytól ésszerűen elvárható intézkedések alapvetően az adott ügy körülményeitől függenek, mindazonáltal az adóhatóság csak korlátozott körben követelhet meg ellenőrzéseket a számla befogadójától.
Az ítélet konklúziója szerint az uniós előírásokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely azzal az indokkal tagadja meg az adóalanytól a számára értékesített termékek után fizetendő vagy megfizetett héa levonásának a jogát, hogy
kivéve, ha – objektív körülmények alapján, és anélkül, hogy az adóalanyt olyan ellenőrzésre köteleznék, amely nem feladata – bebizonyítják, hogy ezen adóalany tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy az említett értékesítés héacsalás részét képezi.
Megjegyzendő, hogy habár az előzetes döntéshozatal iránti kérelem hangsúlyozta, valamint az ítélet levezetésében és konklúziójában is szerepel, hogy az alapügyben a termékek valódi értékesítőjének a kilétét lehetetlen volt megállapítani, az EUB ezen ítéletében még nem jelent meg a későbbi C-281/20. sz. Ferimet ítéletben kifejtett gondolat, miszerint ez a körülmény a levonási jog egyik anyagi jogi feltételének fennállását kérdőjelezheti meg.
A cikksorozat XI. részében már említett C-446/15. sz. Signum Alfa Sped ügyben a magyar adóhatóság elfogadta ugyan a számlákon szereplő gazdasági események megtörténtét, és azt, hogy a számlák megfelelnek a formai követelményeknek, azonban arra a következtetésre jutott, hogy ezeket nem az említett számlák kibocsátói teljesítették, következésképpen azokat fiktív ügyleteknek kell minősíteni.
Az adóhatóság azt a következtetést is levonta, hogy a Signum Alfa Sped nem a nemzeti szabályozás értelmében vett „kellő körültekintéssel” járt el, mivel – a feltárt szabálytalanságokra figyelemmel – tudnia kellett volna, hogy az ügyletek nem közötte és a számlákon értékesítőként megjelölt társaságok között zajlottak le.
A Signum Alfa Sped arra hivatkozott, hogy a kellő körültekintéssel járt el a szerződés megkötése során, ellenőrizte azokat a körülményeket, amelyekhez hozzáférése volt, nevezetesen azt, hogy a számla kibocsátói bejegyzett adóalanyok és rendelkeznek élő adószámmal. Ezenfelül ugyanezen társaságok ügyvezetőivel kötött szerződést.
A Kúria úgy ítélte meg, hogy ha az bizonyosodik be, hogy a teljesítés nem a számlán feltüntetett felek között történt, akkor nem releváns annak vizsgálata, hogy a Signum Alfa Sped a nemzeti jog értelében vett „kellő körültekintéssel” járt‑e el „az adóköteles tényállás kapcsán”. Csak akkor vizsgálható annak kérdése, hogy e társaság kellő körültekintéssel járt‑e el, ha – akár csak részben is – egyes számlák esetében a felek között történt teljesítés, és csupán más, elsősorban formai hibák kerültek megállapításra.
A kérdést előterjesztő bíróság a megismételt eljárásban úgy ítélte meg, hogy az adóhatóságnak a Kúria ezen ítélkezési gyakorlatával megegyező gyakorlata megfosztja a héalevonáshoz való jogot a héairányelv 168. és 178. cikkéből, valamint az EUB ítélkezési gyakorlatából, és különösen a C‑80/11. és C‑142/11. sz. egyesített Mahagében és Dávid ügyekben hozott ítéletből eredő tartalmától.
E gyakorlat keretében az adóhatóság bizonyos esetekben azon okból tagadja meg a levonáshoz való jogot, hogy az érintett számla hiteltelen, és e tekintetben olyan körülményekre támaszkodik, amelyeket az EUB nem fogad el olyan objektív körülményeknek, amelyek jogilag megkövetelt módon bizonyítanák, hogy az adóalany tudott a szabálytalanságról, vagy tudnia kellett volna arról. Ezzel az adóhatóság olyan körülmények vizsgálatát követeli meg az adóalanytól, amelyek vizsgálata a C‑80/11. és C‑142/11. sz. egyesített Mahagében és Dávid ügyekben hozott ítélet értelmében általános jelleggel nem követelhető meg tőle a héalevonáshoz való jog érvényesítése érdekében. Ezenfelül az említett hatóság a szóban forgó gazdasági események fiktív voltát nem a gazdasági eseményekkel okszerű és közvetlen kapcsolatban lévő objektív tényekkel, hanem a számlakibocsátók működését általánosságban jellemző körülmények értékelésével kívánja alátámasztani.
Az EUB indokolt végzést hozott az ügyben, mivel úgy ítélte meg, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adandó válasz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból. Emlékeztetett arra, hogy az adóhatóság csak korlátozott körben követelhet meg ellenőrzéseket a számla befogadójától.
Az EUB álláspontja szerint a héairányelvvel ellentétes az a nemzeti gyakorlat, miszerint az adóhatóság azon okból tagadja meg valamely adóalanytól a számára nyújtott szolgáltatások után fizetendő vagy megfizetett héa levonásához való jogot, hogy nem tekinthetők hitelesnek az e szolgáltatásokra vonatkozó számlák, mivel e számlák kibocsátója nem lehetett az említett szolgáltatások tényleges nyújtója, kivéve, ha anélkül, hogy az adóalanytól olyan ellenőrzéseket követelnének meg, amelyeket az nem köteles elvégezni, az objektív tényezőkre figyelemmel megállapításra kerül, hogy ezen adóalany tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy az említett szolgáltatások héacsalás részét képezik, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.
A számla befogadójától tehát nem várható el olyan ellenőrzések elvégzése, amelyek nem az ő feladatát képezik, és arra sincs lehetőség, hogy az adóhatóság, arra hivatkozva, hogy az ügyletet a számlán számlakibocsátóként feltüntetett adóalany nem teljesíthette, a befogadó tudattartalmának vizsgálata nélkül vitassa el a levonási jogot.
