Cikksorozatunk aktuális részében további, az adóalanytól elvárható intézkedésekkel foglalkozó EUB-ítéletekről lesz szó.
Joggal való visszaélés, adócsalás (folyt.)
Adócsalás (folyt.)
Az adóalanytól elvárható intézkedések (folyt.)
A C‑101/16. sz. Paper Consult ügyben a kérdést előterjesztő bíróság az EUB megfogalmazásában lényegében arra várt választ, hogy megtagadható-e a héa levonásához való jog valamely adóalanytól azzal az indokkal, hogy a költséget és a héát külön feltüntető számla ellenében számára szolgáltatást nyújtó gazdasági szereplőt inaktívnak minősítette valamely tagállam adóhatósága, mivel ezen inaktívvá minősítés ezen államban nyilvános és valamennyi adóalany által könnyen hozzáférhető az interneten.
Az EUB emlékeztetett arra, hogy ítélkezési gyakorlata értelmében az adóhatóság nem kötelezheti az adóalanyt arra, hogy a szállítójára vonatkozó összetett és alapos ellenőrzéseket végezzen, amelynek révén az e hatóságot terhelő ellenőrzési feladatokat ténylegesen az adóalanyra hárítanák át.
E tekintetben megállapította, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás nem hárítja át a hatóságot terhelő ellenőrzési feladatokat az adóalanyra, hanem a közigazgatási vizsgálat eredményéről tájékoztatja őt, amiből következik, hogy az inaktívnak minősített adóalanyt már nem ellenőrizheti az illetékes hatóság, mivel ezen adóalany vagy már nem teljesítette a törvény által előírt bevallási kötelezettségeit, vagy a törvényes székhelye azonosítása vonatkozásában olyan adatokat közölt, amelyek nem teszik lehetővé, hogy az adóhatóság azonosítsa őt, vagy a törvényes székhelyén, vagy a bejelentett adózási tartózkodási helyén nem folytat tevékenységet.
Az adóalanyra háruló egyetlen kötelezettség ugyanis, hogy tájékozódjon az inaktívnak minősített adóalanyoknak a nemzeti adóhatóság székhelyén kifüggesztett és annak internetes honlapján közzétett jegyzékéről.
Az EUB szerint úgy tűnik tehát, hogy az adóalanyt ezen ellenőrzés elvégzésére kötelezéssel a nemzeti jogszabályok jogos, sőt az uniós jogban előírt célt követnek, azaz, hogy biztosítsák a héa pontos behajtását és az adócsalás megakadályozását, és az ilyen ellenőrzés észszerűen elvárható egy gazdasági szereplőtől. Meg kell azonban azt is vizsgálni, hogy a szóban forgó szabályozás nem lépi‑e túl az említett cél eléréséhez szükséges mértéket.
A törvény által előírt adóbevallás benyújtásának hiánya adócsalás gyanúját keltheti ugyan, mindazonáltal nem bizonyítja minden kétséget kizáróan héacsalás fennállását.
A Paper Consult szerint a szolgáltatás nyújtója befizette az állami költségvetésbe a Paper Consulttal kötött szerződés vonatkozásában kapott héát. Az EUB által feltett kérdésre válaszolva a román kormány megerősítette, hogy a szolgáltatás nyújtója által fizetendő héának megfelelő összegek ténylegesen meg lettek fizetve, de lehetetlen volt ellenőrizni, hogy ezen összegek a két társaság között kötött ügyletekhez kapcsolódtak‑e, mivel a szolgáltatásnyújtó nem nyújtotta be a héabevallásait.
Márpedig annak lehetetlensége, hogy az adóalany bizonyítsa, hogy az inaktívnak minősített gazdasági szereplővel között ügyletekre teljesülnek a héairányelvben előírt feltételek, és különösen, hogy a héát e gazdasági szereplő befizette az állami költségvetésbe, meghaladja az ezen irányelv által jogosan követett cél eléréséhez szükséges mértéket.
A cikksorozat XII. részében már említett C-610/19. sz. Vikingo ügyben a beszerzőtől elvárható észszerű intézkedések körében a magyar adóhatóság nem tartotta elegendőnek azt a tényt, hogy a Vikingo a szerződés megkötése előtt megnézte az üzleti partnere cégkivonatát és elkérte az aláírási címpéldányt, sem pedig azt a tényt, hogy a számlakibocsátó társaság ügyvezetője járt a telephelyen.
Az EUB által a C‑80/11. és C‑142/11. sz. egyesített Mahagében és Dávid ügyekben hozott ítéletben, a C‑444/12. sz. Hardimpex végzésben és a C‑446/15. sz. Signum Alfa Sped végzésben adott válaszok ellenére ellentmondások álltak fenn az adóhatóság és a nemzeti bíróságok által végzett jogértelmezés során. Az adóhatóság továbbra is megtagadta a levonási jogot azzal az indokkal, hogy a számlák tartalma nem hiteles, és e tényt automatikusan olyan adócsalásnak tekintette, amelyet az adóalanynak szükségszerűen ismernie kellett.
Az adóhatóság állásfoglaláson alapuló gyakorlata és a Kúria bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében meg kellett állapítani, hogy a gazdasági ügylet nem valósult meg e felek között, ha ez az ügylet valamilyen hibában vagy hiányosságban szenvedett, különösen, ha az adóalanynak nem volt tudomása, vagy semmilyen bizonyítékkal nem rendelkezett a láncban korábban közreműködő gazdasági szereplők gazdasági tevékenységére vonatkozóan. Ebben az esetben csak lehetőség, de nem kötelezettség volt annak vizsgálata, hogy a számlabefogadó tudott‑e, illetve tudnia kellett volna‑e a csalásról.
Az EUB álláspontja szerint az olyan bizonyítási rendszer, amely ahhoz vezet, hogy megtagadja az adóalanytól a levonási jog gyakorlását, különösen akkor, ha az nem szolgáltat olyan bizonyítékot, amely igazolta volna az e láncolatban részt vevő valamennyi fél által teljesített összes ügyletet, valamint e résztvevők gazdasági tevékenységét, azáltal, hogy adott esetben azt rója fel a terhére, hogy e tényezők nem ellenőrizhetők, ellentétes az EUB ítélkezési gyakorlatával, amelyből az következik, hogy az adóhatóság köteles a jogilag megkövetelt módon, az objektív tényezőkre figyelemmel bizonyítani minden egyes esetben, hogy az adóalany csalást követett el, illetve azt bizonyítani, hogy az adóalany tudta vagy tudnia kellett volna, hogy az érintett ügylettel a számlakibocsátó vagy a szolgáltatói láncban korábban közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásban vesz részt.
Habár a tényállás itt is tartalmazta, hogy a termékeket valójában egy ismeretlen személytől szerezték be, és ez a végzés konklúziójában is szerepel, még az EUB ezen végzése sem tartalmazza az egy évvel későbbi C-281/20. sz. Ferimet ítéletben kifejtett gondolatot, miszerint ez a körülmény a levonási jog egyik anyagi jogi feltételének fennállását kérdőjelezheti meg.
